Ilyen durvát ki se találhattak volna

2013.11.11. 19:15

Bankrablás nemváltoztató műtét költségeinek fedezésére, öt nap szikla alá szorult karral, nézők millióit átvágó tévéműsor, suliban mészároló gyerekek. A megtörtént esetek, amelyek alapján filmek készültek, néha vadabbak, mint a forgatókönyv-írói fantázia. A Phillips kapitány premierje apropóján összeszedtük tíz kedvenc, valós eseményen alapuló filmünket. (A cikk kisebb spoilereket tartalmaz.)

10. Elefánt (Elephant, 2003)

Gus Van Sant haláltrilógiájának mindhárom filmje megtörtént eseten alapul: a Gerry, amelyben Matt Damon és Casey Affleck víz nélkül kóvályog a sivatagban, két egyetemista jó barát, David Coughlin és Raffi Kodikian hátborzongató történetét dolgozza fel, Az utolsó napok Kurt Cobain halálát meséli el, a kettő közt készült Elefánt pedig a columbine-i iskolai mészárlás alapján készült. Mindhárom fikciós alkotás, csak a halálok tényében és közvetlen körülményeiben ragaszkodnak a valósághoz, a többi Van Sant kitalációja arról, hogy milyen események előzhették meg a tragédiákat, illetve a főhősök feltételezett lelkiállapotának rekonstruálása.

Elefánt Forrás: AFP

Van Sant elmondta, hogy azért akarta játékfilmben feldolgozni a columbine-i eseményeket, mert a mészárlás óta folyamatosan terítéken volt a téma, de senki se merte drámaként megközelíteni. A film sok elemében tükrözi a megtörtént eseményeket – például a két gyilkos figyelmeztet egy fiút, akivel jóban vannak, hogy menjen haza, és mielőtt lövöldözni kezdenének, megpróbálják felrobbantani az iskolát, de ez a tervük csődöt mond –, igazából azonban sokkal áttételesebben és izgalmasabban dokumentarista.

A film nem azáltal lesz valóságos, hogy Columbine-t rekonstruálja, hanem azáltal, hogy Van Sant forgatókönyv nélkül dolgozott, teljesen amatőr gimnazistákkal, akik improvizálták a szövegeiket, és a filmbe beemeltek valós elemeket is a két, saját keresztnevét használó főszereplő (Alex Frost és Eric Deulen) életéből. Van Sant a vizuális megvalósításban is a be nem avatkozó, dokumentarista hozzáállást érvényesítette: hosszú snittekben vette fel a jeleneteket, mint mondta, "csak figyelte a srácokat", mintha dokumentumfilmet forgatna róluk, az erőszakot pedig különösen tárgyilagosan, nem filmszerűen ábrázolta, ami így, hétköznapiságában szerinte sokkal "mocskosabb". Az eredmény az, hogy tényleg majdnem olyan kínosan érezzük magunkat az Elefánt alatt, mintha egy home videót néznénk az igazi elkövetőkről.

* * *

9. Zuhanás a csendbe (Touching the Void, 2003)

Kevin Macdonald filmje annak ellenére halálosan izgalmas, hogy mindenki pontosan tudja, jó vége lesz – ha másból nem, hát abból, hogy a két főszereplő, Simon Yates és Joe Simpson maga is felbukkan a filmben. A Zuhanás a csendbe furcsa, mégis működő dokumentumfilm-játékfilm hibrid: a két hegymászó meséli el, hogy mi történt velük 1985-ben az Andokban, de közben színészek el is játsszák az eseményeket. A sztori nemcsak attól feszültségteli, hogy azt nézzük, hogyan küzdenek meg az elemekkel és sérüléseikkel, hanem mert egy morális dilemma áll a középpontjában.

Zuhanás a csendbe Forrás: AFP

Yates és Simpson sikeresen megmászták a Siula Grande nevű csúcsot, de lefelé Simpson eltörte a lábát. Yates megpróbálta kötélen leereszteni a társát, de vihar tombolt, és megrekedtek egy ponton úgy, hogy Simpson a levegőben lógott egy szikla széléről, Yates pedig nem látta, mi történik a társával. Egy idő után Yates meghozta a döntést, hogy elvágja a kötelet, és miután nem találta meg Simpsont, visszatért az alaptáborba. Simpson túlélte az esést, és több nap leforgása alatt sérülten is visszajutott a táborba, még pont elcsípve Yatest, aki akkor már biztos volt benne, hogy a társa nem élte túl a balesetet.

Hazatérésük után egy téves információkat tartalmazó cikk jelent meg az expedícióról, ami kritizálta Yatest a kötél elvágásáért, Simpson erre válaszképpen, Yates mellett kiállva írta meg a Zuhanás a csendbe könyvet, ami alapján a film is készült. Yates és Simpson a film forgatásakor a baleset óta először visszatértek a helyszínre a stábbal, és néhány snittben, ahol messziről mutatják a hegymászókat, őket látni a színészek helyett. Erről az utazásról Macdonald készített egy rövid dokumentumfilmet is, amely a film DVD-kiadásán is megtalálható.

Zuhanás a csendbe Forrás: AFP

Simpson azóta is ír, főleg hegymászásról szóló ténykönyveket, de 2011-ben megjelent The Sound of Gravity című regénye is, amelynek az a sztorija, hogy hegymászás közben egy férfi kezéből kicsúszik a felesége és meghal, a lelkiismeret-furdalástól szenvedő özvegy pedig a hegyen gyászol huszonöt éven át.

* * *

8. Éjféli expressz (Midnight Express, 1978)

Alan Parker filmje Billy Hayesnek (Brad Davis), egy huszonéves amerikai turistának a történetét meséli el, aki a barátnőjével Isztambulban nyaral, és megpróbál jelentős mennyiségű hasist hazacsempészni, de a repülőtéren elkapják, és bebörtönzik. Az élete pokollá változik, durva bántalmazásoknak van kitéve, majd akkor válik teljesen reménytelenné a helyzete, amikor a büntetését néhány évről 30 évre változtatják. Így hát elhatározza, hogy megszökik.

Brad Davis az Éjféli expressz-benForrás: AFP

Oliver Stone forgatókönyve Hayes azonos című önéletrajzi könyvén alapult, de Stone több filmes túlzást beleszőtt a sztoriba, melyek közül a legkiugróbb Hayes szökése: úgy tűnik, Stone nem találta elég drámainak azt, hogy Hayes egyszerűen kiúszott a partra a szigeten található börtönből, ehelyett írt egy olyan jelenetet, amelyben a börtönőrök vezetője meg akarja erőszakolni Hayest, aki védekezés közben véletlenül megöli a fickót, és így tud meglépni. A film enyhén szólva túloz a törökök és Törökország ábrázolásánál, lényegében úgy állítja be, mintha egy rendőrállamról lenne szó, ahol mindenki gonosz. Később Stone és Hayes is nyilvánosan bocsánatot kért emiatt.

Az igazán érdekes viszont az, hogy miután bűne elévült, Hayes manapság már nyíltan beszél a történtekről (lásd a fenti videót), és többek közt bevallotta, hogy már a könyvben is átírta a valóságot: egyáltalán nem akkor jutott eszébe először hasist csempészni Törökországból, amikor elkapták, hanem korábban már többször sikeresen megjárta ezt az utat, mire lebukott. Ezt persze '77-ben még nem írhatta le. Azt állítja, ezt leszámítva "nagyjából minden igaz" a könyvben. Nagyon rosszul érintette őt, hogy Törökországban sokan kiakadtak a filmen (amit egyébként "erőteljesnek" tart), és szereti hangsúlyozni, hogy szerinte nem rettenetes hely Törökország, és nagyon bírja Isztambult, ahova pár évvel ezelőtt tért vissza először az eset után.

* * *

7. 127 óra (127 Hours, 2010)

Danny Boyle-nak annyiból könnyű dolga volt azzal, hogy Aron Ralstonnak, a utahi kanyonban rekedt hegymászónak a történetét akarta megfilmesíteni, hogy egy közelmúltbeli eseményről volt szó (a baleset 2003-ban történt), és Ralston önéletrajzi könyvében részletesen le is írta a szikla alá szorult karral, étlen-szomjan töltött öt napja történetét. Olyan szempontból viszont nagyot vállalt, hogy nem kifejezetten ordít megfilmesítésért, hogy egy fickó öt napig egy szűk lyukban ücsörög. Boyle mégis briliánsan megoldotta a feladatot, amikor Ralston gondolatait, érzéseit és dehidratált hallucinációit látványos videoklipekhez hasonlóan jelenítette meg. A 127 órá-t legtalálóbban ő maga jellemezte, amikor azt mondta rá, hogy "akciófilm egy pasival, aki nem tud megmozdulni".

James Franco a 127 óra című filmbenForrás: AFP

Leszámítva néhány olyan apróságot, mint a sziklák mélyén rejtőző tóba való bele ugrás a lányokkal a film elején (Ralston tényleg találkozott út közben két lánnyal, de ilyen izgalmas kalandjuk nem volt), Ralston azt mondta a 127 órá-ra, hogy majdnem olyan hiteles, mintha dokumentumfilm lenne. Imádta a filmet, viszont az pont a saját elmeséléséből derül ki, hogy nem igaz, amit a vége sugall, azaz, hogy az egocentrikus, vakmerő srácot ez az élmény szerényebbé, óvatosabbá és önzetlenebbé változtatta volna: "Az amputáció utáni években arra koncentráltam, hogy ez ne változtasson meg, ugyanaz a kemény fickó akartam lenni, mint előtte. Szánalmas, hogy pont arra lett volna szükségem, hogy magamba szálljak, ehelyett az élmény csak megerősített abban, hogy iszonyú tökös vagyok, és semmi nem állíthat meg, hiszen még ezt is túléltem." Ralsont végül az térítette észhez, amikor három évvel később a barátnője szakított vele, ettől depresszióba esett, majd rájött, hogy az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak számára, mint hitte. Ezután megismerte azt a lányt, akit később feleségül vett, és akitől megszületett a fia, akiről már a kanyonban is hallucinált.

* * *

6. Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975)

Sidney Lumet filmje nem azzal kezdődik, hogy a Kánikulai délután megtörtént eset alapján készült, a főcímet megelőző felirat egyenesen azt állítja, hogy: "Amit látni fognak, az az igazság. 1972. augusztus 22-én történt a New York-i Brooklynban". John Wojtowicz azonban, akiről a film főhősét (Al Pacino) mintázták, nem értett ezzel egyet, és a börtönből (ahol levetítették neki a filmet) levelet írt a New York Timesnak, amelyben azt állította, hogy csak a 30 százaléka igaz.

Al Pacino a Kánikulai délután című filmbenForrás: AFP

Nem meglepő, hogy Wojtowicznak kifogásai voltak: egy társával ki akart rabolni egy bankot azért, hogy férfitestbe született, transzszexuális felesége nemváltoztató műtétjét kifizethesse, de a terve csődöt mondott, az FBI lelőtte a tettestársát, őt pedig húsz év börtönre ítélték. Ebből a számára nyilván súlyosan tragikus eseményből Lumet egy dráma és vígjáték közt mozgó filmet rendezett, amelynek különösen az első fele kifejezetten komikus az egyre elképesztőbb bénázásokat előadó, magukat egyre abszurdabb helyzetbe hozó bankrablókkal.

Érdekes módon Wojtowicz (akit a filmben Sonny Wortziknak hívnak) azt a jelentős változtatást például nem kifogásolta, hogy a társát, aki a valóságban csak tizennyolc éves volt, a 39 éves John Cazale játszotta, abba viszont belekötött, hogy a filmben Pacino figurája beszél az anyjával a túszejtő akció alatt, pedig ő nem is beszélt az anyjával. A levele, amit a New York Times végül egyébként nem volt hajlandó leközölni, érdekesen ellentmondásos: bár Wojtowicz fel van háborodva a változtatások miatt, és amiatt is, hogy az alkotók állítása szerint becsapták, mert ígértek neki 2 százalékot a bevételekből, aztán ezt később letagadták, egy csomó mindent lelkesen dicsér is a filmben. Leírja, hogy szerinte Lumet kiváló munkát végzett, hogy Pacino és a transzszexuális feleségét alakító Chris Sarandon is Oscar-díjat érdemelne az alakításáért, és hogy könnyekig meghatódott azon a jeleneten, amelyben Pacino a végrendeletét diktálja.

Chris Sarandon (középen) a Kánikulai délután című filmbenForrás: AFP

A Kánikulai délután-t valóban jelölték hat Oscar-díjra, Pacino és Sarandon is kapott jelölést, de csak a Wojtowicz által súlyos szavakkal elmarasztalt forgatókönyvíró, Frank Pierson nyert. Wojtowicznak végül kb. hat évet kellett leülnie a húszból, és 2006-ban halt meg rákban, Ernest Aron néven született szerelme pedig Elizabeth Debbie Eden néven élt '87-ig, és AIDS-ben halt meg.

* * *

5. A bombák földjén (The Hurt Locker, 2008)

Az Oszama bin Laden utáni hajtóvadászat eseményeit feldolgozó Zero Dark Thirty is illett volna a listánkba, de válogatásunk bevallottan szubjektív, és mi Kathryn Bigelow-tól jobban szeretjük A bombák földjén-t. A filmben az a zseniális, hogy úgy adja át tökéletesen az iraki háborúban harcoló amerikai katonákra nehezedő stresszt, a halál közelségét, a bajtársiasságot és a visszailleszkedés nehézségét, hogy nem használ nagy harcjeleneteket, stratégiai megbeszéléseket, egyáltalán semmit sem ábrázol tágabb perspektívából, hanem ott marad egészen közel a bombahatástalanítók közt, és az ő hétköznapjaikon és személyes történetükön keresztül mesél a háborúról.

Jeremy Renner A bombák földjén című filmbenForrás: AFP

A film a valóságon alapul ugyan, de nem egy konkrét személy élményein: Jeremy Renner figurája több katona összegyúrásából jött létre, akiket a forgatókönyv szerzője, Mark Boal megismert, amikor újságíróként két hetet töltött Irakban dolgozó bombahatástalanítókkal. A forgatás sem eredeti helyszíneken zajlott, mivel Irakban képtelenség lett volna a stáb biztonságát garantálni, ezért Jordániában, az iraki határhoz közel forgattak, ami látványban és a csaknem ötvenfokos hőség tekintetében is nagyjából autentikus volt, és statisztának is iraki menekülteket alkalmaztak.

Számos iraki veterán viszont kritizálta a filmet, ami állításuk szerint nem valami realisztikusan mutatja be a bombahatástalanítók munkáját. Különösen a "cowboyszerű" főhős vagánykodását kifogásolták, mondván, hogy ilyen habitusú embert a valóságban sosem alkalmazna erre a feladatra a hadsereg, és hogy a bombahatástalanítók vezetőjének mindig az az elsődleges prioritása, hogy az emberei épségben érjenek haza. Aki viszont nem szakértő, azt ezek a részletek biztosan nem zavarják, és az Amerikai Filmakadémia is hat megérdemelt Oscar-díjjal jutalmazta a filmet. Bigelow lett az első nő, aki rendezésért Oscart nyert, viszont A bombák földjén egy negatív Oscar-rekordot is felállított: a legjobb film díját elnyerő alkotások közül ez produkálta eddig a legalacsonyabb bevételt.

* * *

4. Kvíz Show (Quiz Show, 1994)

Az 1956 és '58 közt futott és dicstelen véget ért Twenty One című tévés vetélkedő történetét mutatja be a film, középpontban a John Turturro által megformált Herbert Stempellel és a Ralph Fiennes által játszott Charles Van Dorennel. Stempel hetekig sikeresen szerepelt a nehéz műveltségi kérdéseket felvonultató kvízben, míg a producerek arra nem utasították, hogy tegyen úgy, mintha nem tudná a választ egy egyszerű kérdésre, átadva a helyét a fessebb és a nézők szívét reményeik szerint jobban meghódító Van Dorennek, akinek – akárcsak korábban Stempelnek – mindig előre megmondták a helyes válaszokat.

Ralph Fiennes, Christopher McDonald és John Turturro a Kvíz Show-banForrás: AFP

Robert Redford filmje elsősorban a csalás ügyében nyomozó Richard N. Goodwin (a filmben Rob Morrow) memoárján alapul, de Redford készséggel elismerte, hogy nem mindenben ragaszkodott a tényekhez. A fő eltérés dramaturgiai szempontból teljesen érthető: a filmben Van Doren még javában szerepel a vetélkedőben, amikor kitör a botrány, a valóságban viszont mindez több év alatt zajlott le, és Van Doren már egy másik tévéműsorban szerepelt, amikor tanúskodnia kellett a Twenty One ügyében.

Van Doren 2008-ban részletesen megírta az élményeit egy hosszú New Yorker-cikkben, amelyből egyrészt kiderül, hogy a film a lényeget illetően nagyon is pontos, másrészt, hogy a vetélkedő producerei még annál is precízebben irányították a versenyzőket, mint azt a film bemutatta. Nemcsak a válaszokat adták meg Stempelnek, de az egész szerencsétlen megjelenését ők találták ki, utasítva Stempelt, hogy béna frizurát, túl szűk öltönyt és feltűnően ócska karórát viseljen a műsorban, miközben a valóságban tehetős feleségének köszönhetően jómódban élt.

Kvíz Show Forrás: AFP

Redfordék százezer dollárt ajánlottak Van Dorennek, hogy szakértőként részt vegyen a filmben, de ő – főleg a felesége vehemens tiltakozása miatt – inkább kimaradt belőle. Azért persze megnézte a filmet, és igazán csak egy dolog zavarta benne: hogy a végén azt írták ki, hogy soha többé nem tanított, ami nem igaz. Turturro alakítását viszont kifejezetten élvezte, és beismerte, hogy elnevette magát, amikor Turturro figurája "Charles Van Fucking Moron"-ként hivatkozik rá a filmben.

* * *

3. A bennfentes (The Insider, 1999)

Michael Mann remek filmjében Russell Crowe alakítja Jeffrey Wigandet, egy dohánygyár elbocsátott kutatóját, aki kitálal egy Lowell Bergman nevű riporternek (Al Pacino) arról, hogy a dohánygyárak szándékosan teszik még addiktívabbá a termékeiket. A halálosan precízen felépített film úgy tud hepiendbe kifutni, hogy közben lassan, életszerűen és fájdalmasan mutatja meg, hogy a piszkos ügyeket felfedő két férfi mi mindent veszít azzal, hogy kiáll az igazság mellett.

Al Pacino és Russell Crowe A bennfentes című filmbenForrás: AFP

Bergmant többször is meginterjúvolták az alkotók, Wiganddel viszont nem beszélhettek, mert a film előkészítése idején még érvényben volt az a filmben is szereplő titoktartási szerződés, amelyet a korábbi munkáltatója rákényszerített. Wigandnek viszont volt egy kérése: hogy senki se dohányozzon a filmben. Ezt csak nagyjából tartották be, mert több jelenetben látni a háttérben cigarettázó embereket. Wigand '99-ben úgy nyilatkozott a filmről, hogy "nagyon büszke" rá, és szerinte Mann briliánsan sűrítette bele három év eseményeit két és fél órába, de "nehéz volt nézni azokat a jeleneteket, amelyekben a családom szerepelt".

Pacino és Crowe is fantasztikus a filmben, pedig utóbbi egyáltalán nem volt evidens választás: csak 33 éves volt, amikor megkapta az ötvenes éveiben járó Wigand szerepét. Mann elmesélte, akkor jött rá, hogy Crowe lesz a megfelelő ember, amikor a többórás, hiábavalónak tűnő meghallgatás közben az a jelenet került sorra, amelyikben Wigand megtudja, hogy a CBS cenzúrázva fogja csak leadni az igazságot feltáró interjúját, Crowe pedig annyira hitelesen süppedt magába. A színészt teljesen átformálták a szerephez: fel kellett szednie egy csomó pluszsúlyt, a haját megőszítették, és műráncokat is kapott.

* * *

2. Az elnök emberei (All the President's Man, 1976)

A Watergate-botrányt kirobbantó két újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein nyomozását feldolgozó drámát nem olyan régen a legjobb újságírós filmnek választottuk, és természetesen itt is muszáj szerepeltetnünk. Robert Redford volt az, aki már akkor lecsapott a sztorira, amikor Woodward és Bernstein még a filmmel azonos című könyvön dolgoztak, sőt, ő javasolta a két riporternek, hogy ne a csupasz, Nixon lemondásához vezető politikai eseménylánc, hanem a saját, izgalmas nyomozásuk álljon a könyv középpontjában.

Robert Redford és Dustin Hoffman Az elnök emberei című filmbenForrás: AFP

Redford vonta be a projektbe William Goldman forgatókönyvírót, akivel már többször dolgoztak együtt, és egy ideig minden szuperül ment: a Woodwardot alakító Redford, a Bernsteint játszó Dustin Hoffman és Goldman is bejárhatott a Washington Posthoz megfigyelni az újságírók munkáját, a díszlettervezők a legapróbb részletekre is ügyelve megépítették a szerkesztőség mását, és Woodward maga segített Goldmannek a szövevényes sztoriból kihámozni a forgatókönyv struktúráját.

Aztán viszont, mint azt Goldman Adventures in the Screen Trade című könyvében leírja, Bernstein is beszállt a munkába, de egészen váratlan módon: egyszer csak előállt a saját forgatókönyvével, amit akkori barátnőjével, a később forgatókönyvíróként és rendezőként is ismertté vált Nora Ephronnal együtt írtak. Az alkotók iszonyatosan ügyeltek az autentikusságra, például az újságírók asztalai a filmben pont olyanok, mint a valóságban voltak, a Watergate-betörést észrevevő biztonsági őr, Frank Wills pedig saját magát alakítja a filmben, Bernsteinék változatában viszont egy csomó fiktív dolog szerepelt. Ebből a verzióból végül a filmbe egyetlen olyan jelenet került, amely a valóságban nem történt meg, ez egy epizód Bernstein és egy titkárnő közt.

Dustin Hoffman és Robert Redford Az elnök emberei című filmbenForrás: AFP

Goldman a forgatás kezdetére teljesen kikészült, mert Redford és a rendező, Alan J. Pakula összevissza változtatásokat kértek tőle, és olyannyira megutálta az egészet, hogy könyvében még azt sem említi meg, hogy ezzel a forgatókönyvvel nyerte második, ez idáig utolsó Oscar-díját. Ehelyett azt írja, hogy ha tehetné, most már a közelébe nem menne Az elnök emberei-nek.

* * *

1. Nagymenők (Goodfellas, 1990) és Casino (1995)

Talán nem mindenki számára ismert, hogy Martin Scorsese Nagymenők-je és Casinó-ja is megtörtént eseten alapul, pontosabban mindkettő Nicholas Pileggi tényregényei alapján készült. Scorsesének az tetszett meg Pileggi könyveiben, hogy részletesen, a mindennapi, sokszor egyáltalán nem olyan izgalmas tevékenységeiket leírva mutatta be a gengszterek életét. A Nagymenők röviden arról szól, hogy egy Henry Hill nevű fickó (Ray Liotta) hogyan kerül be a maffiába, majd a drogbizniszbe, hogyan lesz sikeres, majd hogyan jön el a szükségszerű bukása.

Robert De Niro és Chuck Lowe a Nagymenők című filmbenForrás: AFP

A főhős nevét meg sem változtatták a filmben: az igazi, tavaly elhunyt Hill a 80-as évek elején köpte be számos társát, hogy megússza a börtönt, és egy ideig a tanúvédelmi programban, álnéven élt, de aztán droghasználat és más illegális tevékenységek miatt kirúgták a programból, így kénytelen volt ismét felvállalni az identitását. A Nagymenők elkészítésében segített is, Robert De Niro például mindig őt hívta fel, amikor kérdése támadt Jimmy Burke-kel kapcsolatban, akin a figurája alapult. 2006-ban Liotta és Hill együtt pózolt az Entertainment Weeklynek, és az alkoholista Hill a színész tanácsára a fotózás után két nappal elvonóra ment.

Joe Pesci és Robert De Niro a Casino című filmbenForrás: AFP

A Casinó-ban, amelyben Robert De Niro egy maffia kezében levő Las Vegas-i kaszinó fejét játssza, legalább megváltoztatták a szereplők nevét, így lett Frank Rosenthalból Sam Rothstein De Niro figurájának a neve. A valóságon alapulnak viszont a sztori főbb elemei, köztük Rothstein emlékezetes összetűzései kokain- és alkoholfüggő feleségével (Sharon Stone), illetve az autója felrobbantása is. Joe Pesci mindkét filmben egy őrülten agresszív, kiszámíthatatlan maffiózót alakít, aki mindkétszer csúnya véget ér, de ez a két majdnem groteszk figura is két igazi gengszteren alapult.