Vannak filmek, amelyek hiába oltári jók, eltűnnek a süllyesztőben. Kimennek a divatból, vagy ott sem voltak soha, mert értékeik mai szemmel tűnnek elő igazán. Vagy egyszerűen annyi a film körülöttünk, hogy nem vesszük észre az igazán klasszakat. Most összegyűjtöttünk az ilyen elfeledett kincsekből egy tucatot. Direkt nem elszállt művészfilmeket, filmtörténeti "csemegéket" kerestünk, hanem olyanokat, amiket nyugodtan megnézhetsz anyukáddal is vasárnap délután. Vibráló technicolor, orosz mágia, Romy Schneider és Zooey Deschanel, az olasz mozi hőskora és egy igazi magyar Dogma-film.

 

Hableány (Rusalka, 2007)

Az örmény rendezőnő, Anna Melikyan 2007-es filmje egy modern A kis hableány-adaptáció, ami pontról-pontra követi, de közben újra is értelmezi Andersen történetének elemeit. Keveredik benne a meseszerű, játékos stilizáltság, a keserédes humor és a moszkvai hétköznapok brutalitása.

HableányForrás: Central Partnership

Alapvetően egy mágikus realista filmről van szó, amiben kiemelt szerep jut a fantáziának és a különleges képességeknek, de az adaptáció során az alkotók a mese egyes fantasztikus elemeit reálissá tették, például nem a gonosz tengeri boszorkány miatt veszti el a hősnő a hangját, viszont némasága miatt kisegítő iskolába kerül. Ehhez hasonló frappáns megoldásokkal van tele a Hableány, ami egy nagyon szerethető mozi, a filmtörténet egyik legjobb girl-meets-boy jelenetével. (Zomborácz Virág)

+ + +

Előzés (Il Sorpasso, 1962)

A történet egyszerű alaphelyzetből indul: Bruno (Vittorio Gassman) nem talál egyetlen nyitva tartó üzletet sem, ahonnan telefonálhat aktuális nőcskéjének. Egy ablakban meglátja az ünnepnapon is a tankönyvei felett gubbasztó Robertót (Jean-Louis Trintignant), és felkéredzkedik hozzá. A gyors telefonból gyors ebédmeghívás lesz, hogy kirángassa a fiút a könyvei mellől, de a vendéglő is zárva, ám a hiperaktív Bruno ellentmondást nem tűrőn húzza magával Robertót. Először néhány utcányira, aztán ki Rómából, újabb és újabb ötleteket bedobva, csak pár kilométer ide, csak pár perc oda, és máris kezdetét veszi a páros kétnapos road movie-ja. Ég és Föld egy autóban, a lehengerlő-dumás, nagyképű, rongyrázós Bruno, aki üres zsebbel játssza a bonvivánt, szédíti a csajokat, és a félénk, visszahúzódó, karót nyelt joghallgató Roberto, aki nem tudja elengedni magát és határozottan kiállni valamiért, legyen az egy pohár víz a negyven fok melegben.

ElőzésForrás: Mokép

Az út során, nők, strandok, olasz tájak, hangos rokonok és korabeli slágerek közben Gassman fenomenális, alighanem életműve legemlékezetesebb alakításában feltárul Bruno valódi énje, a problémák, a felelősség elöl menekülő öregedő, magányos életművész képe, és megtörténik a fiatal Roberto beavatása is, aki bár minden percben próbál, mégsem tud Bruno autójából és személyisége bűvköréből szabadulni. Persze nem csak két nagyon különböző karakter mókás utazásáról van szó, a film mögöttes tartalma az akkori olasz társadalom kritikája is, amikor elmélyült a szakadék gazdagok és szegények között, és az egyik örök kérdést dramatizálja: Végül ki jár jobban, az életét állandóan kockára tevő, de ugyanakkor sokat megélt, vagy egy az újdonságot többnyire elutasító, mindent kiszámító, de biztonságos életet élő ember? Az evidens befejezés nem adja meg a választ, inkább még csavar rajta egyet. Vitán felül minden idők egyik legjobb filmje - ami többek között a hozzá képest jóval szerényebb értékű, mégis kultikussá lett Szelíd motorosok-at, vagy nem olyan régen a Kerülőutak-at is inspirálta - remekmű egy olyan korból, amikor talán az olasz mozi volt a legjobb. (Frank Rizzo)

+ + +

All the Real Girls (2003)

Ez a film - amit a magyar tévécsatornák időnként a béna Az "Igazi" címmel adnak - túlzás nélkül a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmesfilmje. Az USA egyik déli államában, egy lepusztult iparvárosban játszódik, ahol Paul (Paul Schneider) autószerelésből él, szabadidejében pedig vagy csajokat cserkész, vagy a nem túl magas szellemi nívón mozgó barátaival italozik. Aztán egyszer csak beleszeret az egyik haverja bentlakásos iskolából hazatérő, ártatlan és érzékeny húgába, Noelbe (Zooey Deschanel). A kapcsolatuk bármilyen szépen indul is, kezdettől kudarcra ítéltetett, mert egyikük sem elég érett hozzá, és a környezetük is folyamatosan fúrja a viszonyukat.

All the Real GirlsForrás: Sony Classics

Az All the Real Girls hangulata utánozhatatlan: David Gordon Green egy gyönyörűségesen fájdalmas, melankolikus világot teremt meg. A képek a barna különböző árnyalataiban úsznak, a város koszos, rothadó elemei lírai szépségűvé változnak, a szerelmesek halk, félénk félmondatokkal kommunikálnak, míg el nem jutnak odáig, hogy már csak üvölteni tudnak, és azt is minek. A különös, magányos hangulatot erősíti, hogy Green nem fűzi össze szorosan a jeleneteket, hanem csak vinyettaszerűen felsorakoztatja az egymástól elkülönülő, kiragadott kis pillanatokat, amiket megélnek a figurák. Biztosan mindenki magára ismer némelyikben, mert annyira fájdalmasan igaziak. (Bujdosó Bori)

+ + +

Isten haragja (Frailty, 2001)

Az Isten haragjá-t mindenkinek meg kell(ett volna már régen) néznie, aki szerette a Közönséges bűnözőket, bírja a rázós sztorikat, és élvezi, ha a film végén olyan csattanó van, hogy leesik tőle a feje. Szóval kár is tovább olvasni, nézzétek meg most. Hozzátartozik, hogy én minden olyan filmet eleve imádok, aminek az a szerkezete, hogy valaki mesél egy sztorit valakinek, és a film nagy része ennek a mesélésnek az illusztrációja, úgyhogy ez is eleve plusz ponttal indult.

Isten haragjaForrás: InterCom

Manapság már nem is olyan meglepő, de 2001-ben az volt, hogy Matthew McConaughey, ez a bizonyos mesélő akkorát játszik a filmben, mint az állat. Egyik éjszaka egy lopott mentőből kiszállva besétál a rendőrségre, hogy feljelentse az öccsét, akit egy sorozatgyilkosság elkövetésével gyanúsít. És hogy mindezt mire alapozza? Hát arra, hogy egész gyermekkorukat vallási fanatikus apjuk terrorjában töltötték, aki Isten parancsára rendszeresen démonokat ölt egy lista alapján - azaz embereket darabolt fel baltával a gyerekei szeme láttára, illetve később segítségükkel. Idegborzolóak és egyben elképesztően szomorúak azok a jelenetek, ahol az apa, a fantasztikus Bill Paxton (aki egyben a film rendezője is) szomorú szemekkel magyarázza halálra rémült gyermekeinek, hogy ő is nagyon sajnálja, de ha egyszer Isten kérte, nincs mit tenni, fel kell darabolniuk ezt a kedves szomszéd nénit... hiszen démon van benne, ugye ők is látják? És a kisebbik fiú csillogó szemekkel követi az apját, és bólogat: "Igen, apa, én is látom!" Nyugtalanító film, ami aztán a fináléban olyan fincsi pofont oszt le, hogy legszívesebben odatartanánk a másik orcánkat. (Madarász Isti)

+ + +

Diadalmas szerelem (A Matter of Life and Death, 1946)

Kevés olyan ügy van, amiért kimennék tüntetni az utcára, de egy Powell-Pressburger retrospektív vetítéssorozatért gondolkodás nélkül indulnék. Sokszor mondjuk, hogy ezt és ezt a filmet a moziban kell látni. Nos, ha én már csak egyszer lőhetném el ezt a bókot az életben, akkor biztos, hogy ő filmjeik kapcsán tenném, annyira fantasztikusan élénk színvilága van az alkotásaiknak. A Diadalmas szerelem-ben ráadásul keverik a technicolort a fekete-fehér képekkel, és egy mesteri ötlettől vezérelve nem a földi életet, hanem a túlvilágot ábrázolták a szürke különböző árnyalataival. Kell is ez a szigorú elválasztás, ugyanis a film egy rendkívül szellemes és szívmelengetően romantikus kiállás az élet szépségei mellett. Főszereplője egy második világháborús angol pilóta (David Niven), aki miközben zuhan a biztos halál felé, beleszeret a vele rádión beszélgető amerikai diszpécser-nőbe (Kim Hunter). Ne ijesszen el senkit a Diadalmas szerelem elkészültének dátuma, ez most is, és ötven év múlva is egy tökéletes összebújós randifilm lesz.

Diadalmas szerelemForrás: Mokép

Így utólag, a világ legegyszerűbb dolgának tűnik beleszeretni ebbe a filmbe, annyi játékosság és életkedv szorult belé. A pilóta próbálja kicselezni a halált, és lent maradni a Földön. Az égiek ebbe nem nyugszanak bele, és egy francia arisztokratát küldenek le hozzá, hogy jobb belátásra térítse. Persze az is lehet, hogy mindez csak a katona fejében játszódik le. A film tele van finoman csipkelődő poénokkal. Az amerikaiaknak például az az első dolga a túlvilágban, hogy kólát vételezzenek az automatából, a mennyország pedig úgy néz ki, ahogy azt egy angol hivatalnok elképzelné: a megérkezettek szépen, akkurátusan beiktatják, és azzal büszkélkednek, hogy már évszázadok óta nem volt hiba a rendszerben. A Diadalmas szerelem-re egy kicsit mi is büszkék lehettünk, ugyanis a forgatókönyvíró-társrendező, Pressburger Imre Miskolcon született. Angliában ez a film klasszikusnak számít, nagyon itt van már az ideje, hogy mi is felfedezzük magunknak. (Varga Dénes)

+ + +

Az év asszonya (Woman of the Year, 1942)

Ha valakinek, aki még egyetlen Katharine Hepburn-filmet sem látott, tanácsot kéne adnom, hogy melyikkel kezdje, biztosan Az év asszonyá-t ajánlanám, mert tökéletesen átjön belőle az a lefegyverző kisugárzás, energia és báj, ami miatt Hepburnt muszáj imádni. Ráadásul Az év asszonya Tess Hardingja valószínűleg nem is áll túl messze a független, öntudatos, legszívesebben nadrágban járó, interjút asztalra tett lábbal adó Hepburntől. Tess egy számtalan nyelven beszélő, művelt, tehetséges és rámenős külpolitikai újságíró, aki saját legnagyobb meglepetésére összejön a lap egyik sportriporterével, Sammel (Spencer Tracy). Össze is házasodnak, de a szabadsághoz szokott, munkamániás Tess nem igazán tud alkalmazkodni a házasság követelményeihez, például férje megkérdezése nélkül befogad egy görög menekült kisfiút. Mivel hollywoodi romantikus filmről van szó, azért sejthető, hogy mi lesz a sok ellentét vége.

Az év asszonyaForrás: Mokép

A film eredetileg kicsit másképp végződött, de a tesztközönségnek nem tetszett a befejezés, ezért sebtében átírták, és így született meg az az elképesztően vicces zárójelenet, amelyben Tess reggelit próbál csinálni az urának. Még szerencse, mert lehetetlen nem visítva nevetni azon, ahogy a csodálkozó Hepburn körül katasztrófa sújtotta övezetté válik a konyha. A forgatókönyvet Hepburn barátai írták a színésznő közreműködésével, és mivel ő vitte a projektet a stúdióhoz, maga választhatta ki a rendezőt (George Stevens) és a férfi főszereplőt is. Ez volt a legendás párossá váló Hepburn és Tracy első közös filmje, utána még nyolc másikban játszottak együtt. Hepburn Az év asszonya forgatásán szeretett bele őrülten Tracybe, és annak ellenére a haláláig kitartott mellette, hogy Tracy sosem vált el a feleségétől, és Hepburnt is csalta más nőkkel. (Bujdosó Bori)

+ + +

Star 80 - Egy aktmodell halála (Star 80, 1983)

Bob Fosse (Kabaré, Mindhalálig zene) a mozi történetének egyik legnagyobb rendezője volt; utolsó filmje méltatlanul alulértékelt, fájdalmasan igaz szerelmi történet Dorothy Stratten (Mariel Hemingway) Playboy-modell és felfedezője, Paul Snider (Eric Roberts) tragikus kapcsolatáról. Fosse olvasatában Snider amolyan modern Pygmalion, fantom az Operaházból - valamennyi féltékeny férfi alteregója, akinek minden tette érthető és mélyen átérezhető.

Star 80 - Egy aktmodell halálaForrás: Mokép

A kivitelezés mesteri, zene és vágás lehengerlő egységben van, akárcsak Fosse korábbi munkáiban. Roberts karrierje legnagyobb, Oscar-díjért kiáltó alakítását nyújtja egy testet-lelket felkavaró szerepben - ott folytatja, ahol Robert De Niro A taxisofőr-ben és Roy Scheider a Mindhalálig zené-ben abbahagyta. Hemingway, aki már a Manhattan-ben is szenzációs volt, zavarbaejtően élethűen játssza a kanadai fotómodellt. (Köbli Norbert)

+ + +

Tik-tak (Tic Tac, 1997)

Nekem a Tik-tak című film azt az időszakot jelenti, amikor minden szerdán a gimiből hazajövet kiveszem a postaládából a jövő heti műsorújságot, és egyenként végignézem az összes csatorna programját, majd tollal bekarikázom, hogy mit érdemes megnézni. Két karikát kapott az, amit VHS-re vettem. Azt tudom, hogy a Tik-tak mellett nem volt semmi leírás, rendező vagy szereplők megnevezése. Svéd film. Egy karikát kapott. Aztán évekig bánkódtam, hogy miért nem vettem fel.

Tik-takForrás: Mokép

Ne várjon senki filmtörténeti mérföldkövet, botrányfilmet, vagy soha ki nem mondott igazságokat. Ez egy egyszerű, laza, ám mégis átgondolt, jól szerkesztett, több szálon futó szociodráma. Tudom, hogy az internetnek hála ma már mindenre rákeresünk, IMDb, filmes-listák, kedvenc-listák, fesztiváldíjak, satöbbi. Néha több idő megy el a lecsekkolással, mintha megnézné az ember a filmet. Ez a film a "spontán mozi" egyik gyöngyszeme volt. (Reisz Gábor)

+ + +

Frances (1982)

Frances Farmert, a harmincas, negyvenes évek Hollywoodjának már-már abszurdba hajlóan tragikus sorsú színésznőjét a csodálatos Jessica Lange olyan elementáris erővel kelti életre ebben az 1982-ben készült filmben, hogy - hangozzon ez bármekkora istenkáromlásnak - szinte eltörpül mellette az ugyanebben az évben készült Sophie választása második világháborústul, Meryl Streepestül. A Frances valamiért nem foglalta el a filmtörténetben őt megillető helyet, pedig sem az őt kizsákmányoló producereknek, sem zsarnoki anyjának behódolni nem akaró, erős, öntudatos Farmer életénél kevés bicskanyitogatóbb emberi sorsot vittek filmre.

FrancesForrás: Mokép

Jó lenne hinni, hogy ez a történetet már csupán megrendítő emléke annak a nem is túl régi kornak, amikor egy nőt bűntelenül börtönbe lehetett zárni, ott embertelen kínzásoknak és csoportos erőszaknak kitenni, őrültnek nyilvánítani és szadista elmegyógyintézeti kísérleteknek alávetni. Mindezt azért, mert szabad akart lenni. A Frances minden magára valamit adó feminista számára kötelező darab, mert arra emlékeztet, hogyan mozdul meg egy emberként a társadalom minden hatalmi pozícióban lévő szereplője, ha egy öntörvényű, szabad nő megzabolázásáról van szó. (Papp Eszter)

+ + +

Sátáni ötlet (Max et les ferrailleurs, 1971)

Ezt a filmet - és egy kicsit a rendezőjét is - jól elnyelte az idő feneketlen kútja. Pedig Romy Schneider egy Lily nevű prostituáltat alakít, és ennek az információnak önmagában elégnek kellene lenni ahhoz, hogy tömegek kezdjenek érdeklődni a Sátáni ötlet iránt. Ráadásul egyetlen olyan pillanata sincs, amikor ne tudna az ember rögtön beleszeretni. Nyújtózzon el akár az ágyon piros ruhában, cigarettázva, vagy önfeledten mosolyogva csapja ki a frissen szerzett pénzt a pultra, és hívjon meg mindenkit pezsgőre a kedvenc bárjában - a varázsa sosem törik meg.

Sátáni ötletForrás: Mokép

A Sátáni ötlet első ránézésre egy tipikus francia zsarufilmnek (policier) tűnik, és aki ismeri Jean-Pierre Melville életművét (A szamuráj, A vörös kör), az pontosan tudja, mire gondolok: rideg, kék árnyalatú képeken rezzenéstelen arccal és hűvös eleganciával beszélgetnek egymással a rendőrök. Állandóan lóg a szájukban a cigaretta, és állandó füst tölti be a szobákat. Max felügyelő (Michel Piccoli) azonban más, mint filmbéli társai: egy frusztrált és szürke ember, aki képtelen elkapni a nagy halakat, és elismerést kiharcolni magának az örsön. Végső kétségbeesésében egy kisstílű, vasazással foglalkozó bandát próbál rávenni arra, hogy raboljanak ki egy bankot, hogy aztán ő majd elkaphassa őket. Ördögi tervében fontos láncszem a mit sem sejtő Lily, akibe viszont - a tervtől eltérve - beleszeret.

Claude Sautet filmjében nem halálosan profi bűnözőket és rendőröket látunk, és Melville-lel szemben nem próbálja a küzdelmüket mitikus magasságokba emelni. Itt pont az a lényeg, hogy a felvett, rideg pózok mögül újból és újból felszínre bukkan a mindig autentikus, néha szánalmat keltő, máskor meg nagyon is szimpatikus kisember. Az észrevétlen óvatossággal kibontakozó, tragikus szerelmi szál, és az eleve kudarcra ítéltetett bankrablás mellett az aprócska, az életből ellesett pillanatokért is érdemes megnézni a Sátáni ötlet-et, legyen csak annyiról szó, hogy Romy Schneider feldönti a borospoharat kártyázás közben, és riadtan felugrik egy törlőkendőért, vagy miközben az egyik bűnöző képregényt olvas nagy élvezettel a roncstelepen, azt tudjuk meg a narrátortól, hogy lehet, hogy megölt egy embert. Egyszerre megható szerelmi dráma és fordulatos zsarufilm, és ettől lesz igazán maradandó élmény. (Varga Dénes)

+ + +

Premier (2006)

Itt egy igazán érdekes és élvezetes magyar film - fehér holló -, aminek létezéséről mégis alig tudunk, köszönhetően annak, hogy be sem mutatták a mozik. Pedig ez Magyarország első hivatalosan elismert Dogma-filmje (összesen kettő van). Dömötör Tamás Premier című filmjében a Nemzeti Színház társulata készül a premierre, de a rendező idióta, a színházigazgató a fiatal lányokkal masszíroztatja a vállát, a régi nagy színésznő fúj az új üdvöskére, az üdvöskének megjelennek a meztelen fotói a Playboyban, a férfi főszereplő beleszeret a főszereplőnőbe, és a végén persze összekeveredik szerep és való élet. A film tele van utalásokkal (például a káromkodó építőmunkás Mucsi Zoltán a Jancsó-filmek Kapa-figuráját idézi meg, a portást játszó Jordán Tamás a Nemzeti Színház igazgatója volt, és tényleg behallatszik a HÉV stb.), de a film nem emiatt jó elsősorban.

PremierForrás: CineFest

Ami igazán működik benne, az az intimszférába légkalapáccsal betörő kézikamera és az apró, finom utalásokból építkező, mégis sebészien pontos helyzetábrázolás. Egy-egy másodperces képekből teljes regények derülnek ki, pillantásokból szerelmek, két mozdulatból harag is és megbocsátás. De ugyanilyen jók a kifejtettebb konfliktusok is, a jól érthető viszonyok az emberek között. Ehhez azért elég jó színészek kellenek, de ebben éppenséggel nincs hiány a filmben: Pető Kata, Szandtner Anna, a sárkány-primadonna Udvaros Dorottya és a hamvasan fiatal Pál András a négy fő bizonyíték erre. 
(Kovács Bálint)

+ + +

A lápvidék gyermekei (Les enfants du Marais, 1999)

Nehéz nem szentimentalizmusba süllyednem, mikor erre a filmre gondolok. Az élet szeretetéről, nehézségeiről, a barátságról, az életünkben vívott harcokról, szerelemről szól. Figurák, akiket szabadságuk miatt irigyelhetünk, és egyszerű, de mégis kalandos hétköznapjaikért. Csigavadászatra indulni, felkapaszkodva egy vonatra. Békákat fogni nádpálcával. Egy jó üveg vörösbort meginni, egy kis munka után. Életre szóló barátságokat kötni, társadalmi rangsortól függetlenül, csak a lápvidék szeretete miatt.

A lápvidék gyermekeiForrás: Mokép

Gyerekkori barátaimmal néztük párszor ezt a filmet. Akkor hittem benne, hogy a mi barátságunk is örök életű lehet. Van, aki megmaradt, van, aki elment. Ez a film megmarad bárkiben, aki megnézi. Méltatlanul keveset foglalkoztak vele itthon. (Szabó Simon)