Vannak rendes négerek is

2013.11.26. 12:08

Lehetne jó film A komornyik, épp csak azt a részét kellett volna mindenestül kivágni, amelyik a komornyikról szól. Így viszont szélesvásznú történelemtankönyv lett belőle a színes bőrűek elnyomásáról és Amerika felvirágzásáról.

 

Hollywood két éve A segítség című Oscar-díjas filmmel megmutatta, hogy a feketék nagyon is hálásak lehetnek a fehéreknek, amiért azok elintézték nekik, hogy Amerikában eltöröljék a törvényekkel szentesített rasszizmust. A komornyik sztorija korántsem ennyire kínos, de azért egyszerű, mint a faék. Szerinte mindaz, ami az emberi jogi törvények szalonképessé válásához vezetett, valójában közvetve vagy közvetlenül két ember, egy apa és fia műve volt.

Forest Whitaker és David Oyelowo A komornyikbanForrás: A Company

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fekete komornyik, aki hosszú fehér házbeli munkaviszonya alatt nyolc elnököt is kiszolgált. (Hiába hirdetik mindenütt, hogy a film igaz történet alapján készült, pontosan ennyi, és nem több az azonosság a Eugene Allen nevű, a filmet ihlető komornyik élete és a film között.) És volt neki egy fia, aki már fiatalon sem értékelte különösebben, hogy az apja fehér emberek szolgájaként keresi a kenyerét; olyannyira nem, hogy inkább emberi jogi harcosnak állt, és a legelső, passzív ellenálláson alapuló mozgalomtól Martin Luther King körein át a boldog békeidőkig roppant fontos szerepet játszott a feketék jogainak kikövetelésében.

Eközben pedig ott állt a dacos papa minden elnök mellett az ovális irodában, kezében hol kávéskannával, hol kristálypoharakkal, és amikor egy-egy elnök a feketéket sújtó nehézségekről hallott, csak ránézett erre a dolgos, szorgalmas emberre, rájött, hogy vannak azért rendes négerek is, és nem is habozott az emberi jogok segítségére sietni.

Robin Williams és Forest Whitaker A komornyikbanA Company Hungary Kft.

A komornyik csak másodsorban film, elsősorban a tudatlanabbaknak féltő gonddal és meghatottan átnyújtott tankönyv a dicső amerikai történelem még dicsőségesebbé válásáról. Azzal, hogy A komornyik elsődleges célja a történelem e néhány fejezetének ismertetése, egyrészt az a baj, hogy mivel ez fontosabb Lee Daniels rendező és Danny Strong forgatókönyvíró számára, mint a sztori, ezt is helyezik előtérbe, így pedig az egész zavaróan didaktikussá válik. Másrészt pedig az, hogy a tanítás sokszor kifejezetten leegyszerűsítő: A komornyik-ból például az derül ki, hogy John F. Kennedyt azért, és csakis azért lőtték le, mert egy rasszista világban a feketék támogatója volt.

De ugyanez a didaktikusság nemcsak a történetmesélésre, de a film egészére is jellemző. Lyndon B. Johnsont (Liev Schreiber) például olyannyira seggfejnek akarják láttatni, hogy kevés jelenetéből az a leghangsúlyosabb, amikor nyitott ajtó mellett, letolt gatyával egy vécén ülve osztogat utasításokat beosztottjainak. Bár ez legalább egy eredeti látásmódról árulkodó jelenet; meg kell becsülni, van belőle még vagy kettő a filmben. És tulajdonképpen még vicces is, pedig a poénokat is igen zsugorian mérték.

Forest Whitaker és Cuba Gooding Jr. A komornyikbanForrás: A Company

De a tanító szándék oltárán áldozták fel a valamire való kerettörténetet is, még akkor is, ha azt nem is tesszük most mérlegre, eleve mennyire erőltetett, hogy A Történelem Tanújának, a komornyiknak a kisfia éppen A Történelem Másik Tanúja, és míg az egyik mindent képvisel, amit az elnyomásukba beletörődő feketék csak képviselhetnek, addig a másiké minden tulajdonság, ami csak a sorsukat megváltoztatni akaró feketéké lehet. Mindaz, ami a történelemleckén kívül történik a komornyikkal - és azért tetemes filmidőről beszélünk -, a legegyszerűbb családi drámák kliséiből és közhelyeiből épül fel. Adott egy férfi, aki túl sokat dolgozik, adott a felesége, aki ennek először csak nem örül, másodszor szeretőt fogad, aztán pedig alkoholba fojtja bánatát. Aztán meg adott az apával szembeforduló fiú, a fiút kvázi kitagadó apa, meg az obligát kibékülés a film érzelmes szakaszában. Mondjuk az tény, hogy a másik hatvankétezer ugyanerről szóló filmben senki nem dolgozott a Fehér Házban.

Átkozott szerencse, hogy legalább Lee Daniels csinált mozgóképet ebből a tanmeséből, mert az nem kérdés, hogy hihetetlen jó érzéke van a feszültségteremtéshez: A komornyik körülbelül a harmadik perctől a legeslegutolsóig körzővel és szögmérővel megtervezett érzelmi hullámvasút, kiszámíthatóan ugyan, de általában pokolian hatásosan. Daniels mindig tudja, melyik részletre kell közelíteni, milyen vágástól lesz a leggyomorszorítóbb két egymás után mutatott snitt, vagy meddig kell feszíteni a húrt, ami után egy-egy esemény tényleg a legnagyobbat üti. Csak muzikálisan van nagyon rossz ízlése: az aláfestő zene a röhejességig primitív. Mindez együtt tulajdonképpen olyan intenzív filmélményt ad, hogy ha a néző jóindulatúan átsiklik pár momentumon, azzal a csábító, de fals érzéssel távozhat a moziból, hogy egy egész jó filmet látott.

A komornyikForrás: A Company

Pedig ami A komornyik-ban igazán érdekes, az a mozgalmár fiú sztorija. Ebben a történetszálban tényleg van erő, olyannyira, hogy Daniels is mintha sokkal ihletettebben nyúlt volna ezekhez a jelenetekhez. Ennek részben nyilván az is az oka, hogy eleve sokkal élettelibb egy történetet a dolgok sűrűjében megmutatni, mintsem egy szobasarokban álldogáló komornyik hallgatózása vagy egy bekapcsolva felejtett tévé szemcsés képernyője segítségével. Ami érdekes, az az ellenállás, a harc, a mozgalom működése; a film leghatásosabb képsorai, ahogyan előbb hangos "nigger seggfej”-üvöltözéssel és lökdöséssel felkészítik egymást pszichikailag az ellenállók, majd valóban hagyják, hogy egy csapat szkinhed minden lehetséges módon megalázza őket, amikor nem hajlandók felállni egy kávéház fehéreknek fenntartott székeiből. Daniels az ilyen jelenetekből ki tud hozni mindent, amit csak ki lehet, és közben jól tudja érzékeltetni az emberekben lejátszódó folyamatokat is.

Ugyanezt a témát - vagyis a színes bőrűek jogainak történetét a múlt század 30-as éveitől napjainkig - sokkal értelmesebb lett volna a komornyiksztori nélkül filmre vinni. Bár nagyon hangzatos "a komornyik, aki nyolc elnököt is kiszolgált" félmondat, de pontosan addig érdekes, amíg az ember kimondja. Igaz, ha így tettek volna, akkor nem lehetne minden elnök szerepében egy-egy színészóriás Alan Rickmantől Robin Williamsen át John Cusackig, és nem derült volna ki, hogy Oprah Winfrey (a komornyik felesége) még mindig kifejezetten jó színész, aki megkapó egyediséget tud vinni az elhanyagolt családanya nem éppen újszerű szerepkörébe is. Szegényebbek lennénk Forest Whitaker talán majd méltatlanul Oscarra jelölt alakításával is, ami valójában nem áll másból, mint a bölcs, az erőltetetten semleges, a dühös és a vidám arckifejezések gyakori, de nem különösebben ihletett váltogatásából.

Oprah Winfrey és Forest Whitaker A komornyikbanForrás: A Company

Viszont akkor is benne lett volna a filmben, amit talán nem akartak beleírni, de ami tényleg kifejezetten elgondolkodtató: hogy milyen iszonyú mélyen gyökerezik, milyen alapvető is Amerikában a rasszizmus. Hogy még ma is él, sőt nem is túl öreg az a generáció, amelynek fiatalkorában még teljesen természetes volt, hogy egy feketét börtönbe zártak csak azért, mert merészelte azt feltételezni, hogy ugyanannyi joga van, mint bármely más emberi lénynek. És hogy milyen hihetetlenül nagy dolog, hogy mindezek ellenére és relatíve ilyen kevés idő alatt ez a nemzet eljutott odáig, hogy elnöknek válasszanak egy feketét.

Kár, hogy Obamára már nem lehet újra szavazni, A komornyik csodálatos kampányfilm lehetett volna.