Még mindig elég jó A hobbit

2013.12.12. 15:00

Tipikus trilógiaközepi film A hobbit – Smaug pusztasága. Kevésbé izgalmas, és nem annyira lélegzetelállító, mint az első rész, több is benne a zavaró tényező, de azért szépen folytatja mindazt, ami miatt az első részt nagyon lehetett szeretni.

 

Peter Jackson rendező már az első részben megmutatta, miért van szüksége egy háromrészes filmre ahhoz, hogy a súlytalan és kissé gyermeteg regényt A Gyűrűk Ura nagyszerűségéhez méltóvá tegye. (Erről hosszan írtunk az első részről szóló kritikánkban.)

Martin Freeman és John Callen A hobbit – Smaug pusztasága című filmbenForrás: Forum Hungary

Hasonlóan az első részhez, a Smaug pusztaságá-nak is az a legnagyobb erénye és leginkább csodálatra méltó teljesítménye, hogy az ellopott kincsüket egy sárkánytól visszaszerezni induló törpök és Bilbó, a hobbit történetéből nagyszabású társadalmi-erkölcsi eposzt farag. Arról, hogy miért is olyan fontos a feltétlen kiállás a világban jelen lévő mindenkori és mindenféle értelemben vett "gonosz" ellen, és hogy miért hatásosabb mindennél az egyszerű kisemberek egyéni felelősségvállalása.

Meg arról, hogy válság idején az ember nem maradhat pártatlan, döntenie kell, hogy a "jó" vagy a "rossz" oldalt erősíti inkább. Túl azon, hogy ezek olyan tanulságok, amelyek méltók a világirodalom nagyjaihoz is, nagyon is tolkieni eszmékről van szó: az író mindig azt vallotta, hogy most, amikor az emberek világában már nem válik szét olyan élesen és egyértelműen jó és rossz, hanem mindenkiben megvan ez is, az is, elsősorban az számít, hogy mi magunk melyiket erősítjük inkább.

A hobbit – Smaug pusztasága Forrás: Forum Hungary

Így száz-százötven oldalnyi regényrész mellett Peter Jackson rendező és állandó forgatókönyvíró-társai, Fran Walsh és Philippa Boyens e gondolatkör hangsúlyozása érdekében foganatosítottak megannyi bővítést. Például saját - Tolkien egyik művében sem ennyire részletesen kifejtett - háttértörténetet írtak Bardnak, aki a sárkány által elfoglalt hegyhez legközelebbi Tóváros lakosa, és aki a harmadik részben majd fontos szerepet kap. A filmben belőle egy nyomorgó, a csak saját javát hajszoló király által elnyomott város Robin Hoodja és önjelölt forradalmára lesz, aki cselekvésre és saját sorsuk javítása érdekében szükséges kiállásra tüzeli a népet, bizonyítva a beletörődés tarthatatlanságát.

És részben ezért írták bele a filmbe a semmilyen Tolkien-műben nem szereplő tündenőt, Taurielt (Evangeline Lilly): ő azzal, hogy az erdei tündék királyának parancsa ellenére a törpök és a hobbit segítségére siet, legelső katalizátora lesz annak a folyamatnak, amelynek végén a magukat erkölcsileg a bajba jutott emberek, törpök és hobbitok fölé helyező tündék is felfogják, hogy lehetetlen semlegesnek maradni úgy, hogy az ne járna igenis komoly felelősséggel a gonosz térnyerését illetően – azaz Jacksonék már itt megalapozzák a Helm-szurdoki csatát A Két Torony-ból, amelyben a tündék egyedül elfogadható döntése végeredményben megmentette egész Középföldét.

Evangeline Lilly A hobbit – Smaug pusztasága című filmbenForrás: Forum Hungary

Tauriel megírása ugyanakkor az alkotóknak azt a szándékát is leleplezi, hogy megvalósítsák, amit a mai kor politikailag korrekt embere visszamenőleg is elvárna a szinte csak fehér férfi hősöket kreáló Tolkientól. Tóváros sanyargatott népében így megjelennek a feketék, Tauriellel pedig az erős nők; ám hogy Jacksonék fantáziájának kútja azért nem olyan mély, mint Tolkiené, azt jól mutatja, hogy ez a tündenő gyakorlatilag egy az egyben a Merida, a bátor című rajzfilm címszereplőjének lenyúlása, kiegészítve A Gyűrűk Ura Éowynjának néhány attribútumával.

Arról nem is beszélve, hogy a – nyilván a hollywoodi elvárásoknak behódolva – filmbe erőltetett szerelmi háromszög-szál (Tauriel beleszeret Kilibe, a törpbe, a tündekirály fia, Legolas pedig Taurielbe) totálisan felesleges, ráadásul abszolút méltatlan Tolkienhoz vagy bármilyen valamirevaló íróhoz. A tünde ugyanis úgy habarodik bele népének ellenségébe, a fogságba ejtett törpbe, hogy körülbelül kétszer váltanak két-két mondatot a rács két oldaláról, majd ezért a megalapozottnak éppenséggel semmiképpen sem nevezhető románcért később kis túlzással elárulja sajátjait, amikor a fogságból épp megszökő törpök, köztük Kili segítségére siet az orkokkal szemben.

Evangeline Lilly és Orlando Bloom A hobbit – Smaug pusztasága című filmbenForrás: Forum Hungary

A hosszú, majdnem háromórás játékidőt ezen felül az indokolja, hogy Peter Jackson minden erejével ügyel egyfajta igazságosságra: noha Tolkiennak gyerekmeséje írásakor erre egyáltalán nem volt gondja, a film alkotói ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenki erejéhez, vakmerőségéhez, bátorságához, becsületéhez mérten hozzáadja a magáét a konkrét és metaforikus értelemben vett csatához. (Jegyezzük meg: az utóbbi évek legkiemelkedőbb filmes dramaturgi munkája A hobbit-filmek forgatókönyvének megírása.)

Ez indokolja meg a film elsőre talán leginkább túlzónak vagy feleslegesnek tűnő, hosszú akciójelenetének létét: Jackson -– jogosan – úgy látja, hogy méltatlan lenne a filmben nemcsak kincsüket visszavenni, de egyetlen igazi hazájukat is visszafoglalni igyekvő törpökhöz, ha a sárkányt meglátva gyakorlatilag nyakukat behúzva menekülnének (mint a könyvben), hogy aztán egy tőlük teljesen független, jól irányzott nyílvessző terítse le a rémet. Így a filmben a törpök életüket percenként kétszer kockáztatva, egy körmönfont haditervvel megkísérlik az üregében elpusztítani a sárkányt – persze sikertelenül, hiszen ha a lény tényleg odaveszne, az meglehetősen felborítaná a harmadik film cselekményét. Az ötlet tehát érthető és jogos, a kivitelezés ugyanakkor igencsak sikerületlen: a jelenet túlontúl hosszú, a logika helyett inkább a látványra ügyelő akciófilmek eszköztárát másolja, szembemegy a film földhöz közeliségével, amely sosem ábrázolja szuperlényekként, csakis esendő "emberekként" a főszereplőit – ráadásul idegesítő, hogy ennyi hűhónak végül a cselekményre nézvést tulajdonképpen semmi értelme sem lesz.

A hobbit – Smaug pusztaságaForrás: Forum Hungary

Kevésbé radikális módja a kis, privát hőstettek újraelosztásának, hogy a hétköznapi kisembert, az egyszeri állampolgárt jelképező Bilbó nem egyet megkap a cselekményt előmozdító okosságokból, de komoly feladathoz jutnak a tündék és az emberek is. Jacksonék gondoskodnak arról is, hogy ne jelenjen meg Tolkien gyerekmesei gondolkodásmódja: a filmből kikerül minden, ami kicsit is hülyének vagy nevetségesnek mutatná a törpöket vagy Bilbót. Igaz, a magyar szinkronban még inkább feltűnő, bugyuta beszólásokkal teli törp-háttérzaj valamelyest szembemegy ezzel a szándékkal.

Kifejezetten szimpatikus, hogy Jackson mindeközben irtózik a fekete-fehér jellemek megalkotásától; Bard, a falusi forradalmár inkább csak elvekben vállalkozó kedvű, a gyakorlatban már félti a bőrét az esetleges gondoktól, és amikor kellemetlenné válnak számára, kidobná a törpöket otthonából. De a törpök vezére, Thorin sem csak rátermett vezetőként mutatkozik meg: a kincshez közeledve már felsejlik a harmadik rész (várhatóan) nagy konfliktusa, a kapzsiság és legyőzésének kérdése. Igaz, ezek mellett meglepő, hogy pont az alakváltó, hol medveként, hol emberként mutatkozó Beornt, akit már Tolkien is izgalmasan összetett figurának írt meg, Jackson leegyszerűsíti egy kissé mogorva, de egyértelműen jóságos figurává.

Ian McKellen A hobbit – Smaug pusztasága című filmbenForrás: Forum Hungary

A terjedelmes játékidő harmadik indoka Jackson szorgos hézagpótló munkája: már az első filmből látszott, hogy A hobbit-tal nem egyszerűen csak ennek a regénynek a történetét szeretné leforgatni, hanem – kiegészítve azt Tolkien más írásaival, függelékeivel, a mitológia elemeivel – az Egy Gyűrű megtalálásának történetétől kezdve kívánja teljessé és egységessé tenni Középfölde harmadkori történelmét Szauron bukásáig bezárólag. Így kap komoly teret például Gandalf látogatása Dol Guldurban; a Befejezetlen regék-ben szereplő történetszálnak a filmben fontos a szerepe. Ez a rész azt hivatott bemutatni, hogyan gyűjti erejét már most Szauron a nagy háborúhoz – na meg végleg nyilvánvalóvá kívánja tenni: a vészjósló bakacsinerdei Feketemágus megegyezik A Gyűrűk Ura főgonoszával. Jackson már az első részben bizonyította, hogy a sötétség erőgyűjtésével plusz súlyt akar és tud adni A hobbit történetének – ennek kevésbé izgalmas és újszerű, de logikus folytatása Gandalf történetszála a filmben.

És úgy általában is kevésbé izgalmas a második rész, mint az első. Persze filmnyelvileg érthető, hogy az orkok végig üldözik a törpöket, különben semmi sem adná meg az adekvát fenyegetettségérzést – ugyanakkor az egésznek nincs semmi tétje, hiszen kevés köztük a valódi csata, és azoknak sincs igazán komoly hatásuk a cselekményre (legalábbis olyan, ami már a második részben is nyilvánvaló lenne). Igaz, a harcjelenetek roppant látványosak és jól komponáltak – néha már túlzottan is: amikor a törpök hordóba bújva úsznak le a folyón, és az egyik hordó valahogy kiugrik a vízből, letarol vagy egy tucat orkot, majd a benne lévő törp rajzfilmfigura-szerűen kidugja két lyukon keresztül a kezeit, és pörögve harcolni kezd, azt látvány és koreográfia ide vagy oda, nehéz komolyan venni.

A hobbit – Smaug pusztasága Forrás: Forum Hungary

A látvány egyébként is mindvégig erős része a filmnek: ha a pasztellesebb, sötétebb színek, a több komor belső tér miatt nem is olyan kiemelkedő a fényképezés, mint az első részben, a digitális trükkök egész egyszerűen tökéletesek; a grandiózus sárkány minden millimétere kidolgozott, mintha tényleg egy természetfilmet látnánk egy alternatív univerzumból. Mondjuk a sárkány megannyi "én vagyok a..." kezdetű mondata esetében a magyar néző elég nehezen tudja nem odaképzelni "...a híres egyfejű" folytatást, ha már a Süsü név olyan jól illene a nagydumás tűzokádóra. (A fifikás, kíváncsi és szfinx-szerűen beszédes lény a regény találmánya.)

Peter Jackson és csapata a megkezdett úton haladtak tovább a második részben is, A hobbit című regénynél nagyságrendekkel komolyabb kérdéseket felvetve, mélységet és valós tétet kölcsönöznek a sztorinak. Ugyanakkor ezúttal kevésbé élvezetes módon, több zavaró megoldást erőltetve vitték filmre a könyv közepét. A háromszáz oldalas A hobbit-ból mindenesetre a film utolsó jelenetéhez képest már alig ötvenoldalnyi van hátra, miközben a harmadik filmtől is három óra körüli játékidő várható. Az eddigi tapasztalatok alapján jogosnak tűnik a remény, hogy Peter Jackson a maradék két és fél órát inkább Tolkien más műveiből fogja összeszedni, és nem a Tolkienénél azért sokkal kevésbé briliáns saját kútfőjéből.