Stallone és Schwarzenegger nyugdíjas korszakának filmjeit két fő csoportba lehet osztani: vannak a totálisan érdektelen (Fejlövés, Szabotázs), és vannak a megfelelő adag nosztalgiával az élvezhetőség határán átcsusszanó (Erőnek erejével, Szupercella) alkotások. A The Expendables - Feláldozhatók 3 csak azért nem kerül egyértelműen az első kategóriába, mert az újonnan feltűnő, hajdani akciósztárok csempésznek bele egy kevéske életet.
Rögtön a film elején Wesley Snipes vadembereket megszégyenítő borotválkozási módszerén, illetve a színész börtönben töltött éveire utaló kiszólásán derülhetünk. Aztán jön Harrison Ford, aki továbbra is mestere az elégedetlenkedő, szigorú nézésnek. Karaktere tulajdonképpen egy időskori Jack Ryan, aki mára teljesen besavanyodott a CIA-nél. Ismét meg kell éreznie a lőpor szagát, hogy képes legyen önfeledt mosolyra húzni a száját.
Ha van valaki, aki miatt mégiscsak ajánlható a film, az Antonio Banderas. Egy csellengő zsoldost alakít, akit állandó fecsegése miatt senki sem akar a csapatában tudni. Már a váratlan megjelenése is a kevés igazán jól sikerült poén közé tartozik, aztán később sem szürkül bele a nyugdíjasosztagba: ő arra használja fel a gyilkolászás lélegzetvételnyi szünetét, hogy a holdvilágot emlegetve udvarlásba kezdjen.
Mel Gibson rutinból hozza a gonosz fegyverkereskedőt. A játékával nincs is baj, de terjengős monológjai rávilágítanak a harmadik rész alapvető problémájára. Miért szövegelnek ennyit ebben a filmben? A dumatengerben így elvész az a néhány frappáns megszólalás, és ráadásul a játékidő is feleslegesen elnyúlik, megölve a tempót.
Tiszta sor, hogy ez a sorozat a nevekről, illetve a rájuk rakódott legendáról szól, és nem a történetről, de elég bántó tud lenni, hogy harmadjára sem erőltették meg magukat, és most is csak egy alibisztorit kapunk egy gonosszá vált, hajdani Expendables-tagról, akit Stallone bandája akar levadászni. Ehhez nem kellett volna a több mint kétórás játékidő.
Előzetesen az új részre kiválasztott rendező neve kecsegtetett némi reménnyel (az elsőt Stallone rendezte, a másodikat Simon West). Az ausztrál Patrick Hughes csinált egy erős atmoszférájú neo-westernt (Red Hill) hazájában, ebben a produkcióban viszont szinte semmit sem tudott megmutatni a tehetségéből. Az akciójelenetei totál jellegtelenek, leginkább csak annyit lehet elmondani róluk, hogy mindegyik túl hosszú.
A végső nagy zúzda azért felviszi némileg a pulzusszámot, de az sem rendezői bravúrok miatt, hanem mert abban mindent bevetnek: még gyárkémények közt szlalomozó helikoptereket és tankokkal rohamozó hadsereget is. Mel Gibson és Sylvester Stallone összecsapása aztán előbb abbamarad, mielőtt izgalmassá vált volna. A dumálgatásokkal ellentétben, ezt például lehetett volna még cifrázni. A képi világ is hervasztóan egysíkú: hideg, fémes színekkel megfestett, omladozó Kelet-Európa (a filmet Bulgáriában forgatták).
Nehéz lenne rangsorolni a részeket, annyira egy kaptafára készültek, de ebben legalább nincsen olyan rettenetesen kínos pillanat, mint az előzőben Chuck Norris feltűnése, és néha egészen ügyesen eljátszik a zsánerből fakadó elvárásokkal. Váratlan fordulatot vesz például egy halálos betegségről szóló baráti beszélgetés, és senki ki nem találná, kivel alkot egy párt Arnold Schwarzenegger a filmben.
Egyetlen bátortalan kísérletet azért tesz a film az újításra. Kis időre kikerülnek a képből az öregedő Expendables-tagok - Jason Statham, Dolph Lundgren és Randy Couture motoron ülve nézik a felszálló repülőt -, és helyettük fiatalokkal tölti meg a csapatot Stallone. Valamiért azt gondolja, hogy őket kevésbé problémás beküldeni a halál torkába. Értjük egyébként az elgondolást, senki nem marad örökké gyilkológép, kell hogy jöjjön az új generáció. A filmnek azonban több okból sem sikerül átadnia a stafétabotot.
Az újonnan beválogatott bandatagok ugyanis végig megmaradnak sebtiben felrajzolt vázlat szintjén. Leírhatnám a filmbéli neveiket, de értelme nem lenne, mivel azokat senki sem jegyzi meg. Akkor már inkább a szakterületük szerint különböztessük meg a fiatalokat: van a nehezen kezelhető vezéregyéniség (Kellan Lutz), a fegyvermániás (Victor Ortiz), a számítógépzseni (Glen Powell) és a közelharcból jeles nő (Ronda Rousey). Rousey egyébként cselgáncsozóként érmet szerzett olimpián, és jelenleg a világ egyik legjobb MMA-harcosa, de színésznek pocsék. Ők lennének elvileg a jövő, de a figuráikat elmulasztották érdemben felépíteni, így ha netán lesz negyedik rész, nyugodtan kihagyhatják őket, senkinek nem fognak hiányozni.
Elég szomorú képet fest meg a film a végére. Ott tartunk, hogy a régi nagy akcióhősök már a múltidézős, öregedős poénjaikkal együtt is unalmasak, ahhoz viszont túl hiúak, hogy vezéráldozatot bemutatva valóban a háttérbe vonuljanak. Helyette félszívvel, ímmel-ámmal eljátszanak egy generációváltást, és miközben az általuk kiválasztott, érdektelen fiatalok fellépnek a színpadra, ők még ott virítanak a széleken, önelégülten sörözgetve. Ha csak az Expendables-univerzum létezne a zsáneren belül, nagy bajban lenne most az akciófilm műfaja.