A túlélő című film elrepít minket egy tragédiával végződő afganisztáni hadművelet kellős közepébe. A csata ábrázolása megrendítően izgalmas, a bevezetésen és a lezáráson azonban még lehetett volna mit javítani. Mondjuk minimalizálni a katonai propagandát.

 

Már az eredeti cím (Lone Survivor: Egyedüli túlélő) is mindent elmond az összesen tizenkilenc amerikai katona életét követelő Vörös Szárnyak Hadművelet végkimeneteléről. De ha ez nem lenne elég egyértelmű, A túlélő rögtön az első jelenetben előreszalad, és a címbéli Marcus Luttrellt (Mark Wahlberg) láthatjuk, ahogy a megmentéséért küzdenek az orvosok.

A túlélőForrás: Cinetel Kft.

A túlélő nem fikciós művekre jellemző agyeldobós fordulatokkal akar sokkolni. Ellenkezőleg, újból és újból az emlékezetünkbe vési, hogy amit látunk, az valójában megtörtént, és hogy meglegyen a valóság átélésének az élménye, próbál mindent a legegyszerűbb módon elmesélni. Sajnos ez nem mindig sikerül neki. A hollywoodi dramaturgia kényszeres alkalmazása pedig néhány helyen felülírta az eredeti történetet. A fikciós hozzátoldásokból szerencsére kevés van, és azokból csak az utolsó, egy afgán falu szélén játszódó csata beiktatása volt hibás döntés. Az egyszerűen nem történt meg a valóságban, és ha kimaradt volna a filmből, nem hiányzott volna belőle. Van benne így is izgalom elég.

Tulajdonképpen a halálra való várakozás teszi megrendítően izgalmassá a filmet. A szereplőkhöz képest ugyanis egy nagyon fontos többletinformáció birtokában figyelhetjük az események menetét: ez a négy férfi hiába küzd emberfeletti elszántsággal, csak egy fogja túlélni közülük. Hiába tartoznak az amerikai haditengerészet elitkommandójához, ők sem sérthetetlenek. Először valódi filmfelvételeket látunk a hihetetlenül kemény kiképzésükről, amelyek láttán meggyökerezik bennünk a gondolat, hogy ezeknek a fickóknak ha nem is szuperhősöknek, de szuperembereknek kell lenniük. Aztán pedig jön a tragédiába torkolló bevetés. Hiába minden, a halált úgy látszik tényleg nem lehet kicselezni. Vagyis egy embernek mégis sikerült. Igaz, a végén már egyáltalán nem rajta múlott a dolog.

A túlélőForrás: Cinetel Kft.

A túlélő középső felvonása egy lélegzetelállítóan magas színvonalon levezényelt háborúsdi, amelyet tényleg csak a műfaj etalonjainak csatajeleneteivel lehet egy lapon emlegetni. Mi is a lassanként eluralkodó káosz közepén érezhetjük magunkat: távcsöves puskával fürkésszük a fatörzsek mögül kihajoló tálibokat, de hiába szedjük le őket, minden irányból újabbak és újabbak jönnek, és menekülni kell, mert nincs olyan búvóhely, amely teljes védelmet adna. Apróságokat lehet mindösszesen hibaként felemlegetni. Volt néhány szükségtelen rendezői magamutogatás: lassítások, játék a napfénnyel. Illetve hiába történt meg állítólag valójában is, az hogy többször is legurulnak sziklafalakon, a filmen belül túlzásnak hatott.

A film elején és végén azonban még bőven lett volna mit finomítani. Az dicséretes szándék, hogy A túlélő előbb személyiséggel akarja felruházni a tengerészkommandósokat, és csak azután küldi őket harcba, na de mindezt csak körülményesen, és túlságosan is illedelmes módon képes csak megtenni. A négy főszereplőről nagy vonalakban ugyanazt tudjuk meg: kemény fickók, jól érzik magukat a bőrükben, és csak egy bajuk van, hogy már régen nem találkoztak a rájuk hűségesen várakozó asszonnyal. Egymással szabadon felcserélhető, eszményi katonaportrékat kapunk. A közösséget magát is idilli fény veszi körül: az újonc beavatási szertartása egy szolid mókázás, amelyhez képest még egy gólyatáborban is keményebb alázásokkal találkozhat az ember. Nincs bántóan sok a katonalét kritikátlan dicsőítéséből, de azért elviseltünk volna kevesebbet is.

A túlélőForrás: Cinetel Kft.

Az ismét propagandába hajló lezáráshoz is jobban illet volna a középső harmad lényegre törő eszköztelensége. Peter Berg persze így is megérdemli a dicséretet, főleg mert előző rendezéséhez képest (Csatahajó) óriási a javulás, de ahhoz, hogy egyáltalán ne legyenek üresjáratok, már egy Paul Greengrass (Phillips kapitány) kellett volna. Ő nagy valószínűséggel rövidebb idő alatt ismertette volna meg velünk a szereplőket, és közben közelebb is hozta volna őket hozzánk.

Ha már megemlítettem a Phillips kapitány-t, annak a filmnek az egyik legnagyobb erénye a szomáliai kalóz részletes bemutatása volt, aki emiatt morális értelemben nem, de minden másban egyenértékűvé vált az elrabolt amerikai hajóstiszttel. A túlélő ezzel szemben az ellenséget hagyományosnak mondható, elnagyolt ecsetvonásokkal festi meg: vannak a vérszomjas, gonosz tálibok, azzal a csillagozott megjegyzéssel, hogy nem minden turbánt viselő ember terrorista. Ez a kivétel lehetett volna még egy nagyon izgalmas pontja a filmnek, kár, hogy nem kapott elégséges figyelmet a karakter, és egy filmvégi felirattal intézték el a motivációit.

A túlélőForrás: Cinetel Kft.

A "ki az ellenség, és ki nem"-dilemma bonyolultsága még egy drámaian erős jelenetben merül fel. A Mark Wahlberg, Taylor Kitsch, Ben Foster és Emile Hirsch által alakított tengerészkommandós-csapat azon vitatkozik, hogy mit tegyenek a foglyul ejtett fegyvertelen afgánokkal. Ha elengedik őket, minden bizonnyal szólnak a táliboknak. Ha megölik őket, megsértik a hadviselés alapvető szabályait. Ebből a vitából sokkal fontosabb dolgok derültek ki a katonák gondolkodásmódjáról, mint az egész elnyújtott felvezetésből.

A túlélő az önfeláldozást és a bajtársiasságot ünneplő, heroikus háborús film, amely nagyrészt odaszögez a székhez. Emléket állít a bevetésben közben meghalt tengerészkommandósoknak, és közben az amerikai hadsereget is leplezetlen szeretettel ábrázolja. A hadművelet kudarca ellenére, simán el tudom képzelni, hogy a jövőben toborzási céllal is fogják vetíteni.