Az életnek nincs csattanója

2014.02.14. 12:12

Richard Linklater legújabb filmjében egy átlagos amerikai család, azon belül is a fiúgyerek életét követi nyomon annak hat éves korától egészen az érettségiig. Ebben az a különleges, hogy a forgatás tizenkét éven át tartott úgy, hogy minden évben csak néhány jelenetet vettek fel a szereplőkkel, Ethan Hawke-kal, Patricia Arquette-tel és Ellar Coltrane-nel. Ötletként jobban hangzik, mint amilyen a kész film lett: a Boyhood felszínesebb, szétesőbb is, mint Linklater másik időben-ugrós projektje, a Mielőtt-trilógia, de így is tartogat jó pillanatokat. A filmet a Berlinale versenyprogramjában láttuk.

 

Linklater jó eséllyel pályázhatna a világ legtürelmesebb rendezője címre: a Mielőtt-trilógiában képes volt kilenc éveket várni az egyes filmek között, a Boyhood esetében pedig egyenesen tizenkettőt, amíg a film első forgatási napjától eljutott a bemutatóig. Mindkét projektnek az a különlegessége, hogy bár teljesen fiktív történeteket jelenítenek meg, egyetlen dolog, az idő szoros összefüggésben van a valósággal. A filmbéli karakterek ugyanannyit öregszenek a filmek/jelenetek közt eltelt időben, amennyit az azokat alakító színészek a valóságban.

Ellar Coltrane a Boyhood című filmbenForrás: Berlin Film Festival

Alapvetően egy nagyon hétköznapi, a történetekre általában oly jellemző drámai fordulatokat szinte teljesen nélkülöző felnövéstörténetet látunk. Illetve még ez sem igaz, mert éppen a máshol túldramatizált momentumok híján alig nevezhetjük ezt történetnek: igazából csak azt látjuk, ahogy egy fiú felnő, valahol Amerikában. Mondhatnánk azt is, hogy a főszereplő kisfiú, Mason végeredményben Linklater Antoine Doinelje, annyi különbséggel, hogy Truffaut külön filmeket szánt kedvenc hősének (és színészének) az évtizedek során.

Az első jelenetekből kiderül, hogy a valahol Alaszkában kavaró kalandvágyó apa (Ethan Hawke) híján az anya (Patricia Arquette) egyedül neveli Masont (Ellar Coltrane) és Samanthát (Lorelei Linklater). Ahogy az évek telnek, úgy változnak a szereplők és a színészek - és ez a film egyik legérdekesebb élménye. Nagyon megrázó ugyanis megfigyelni, hogy nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek esetében is mennyire szakaszosan telik az idő. Néha egyik évről a másikra alig észlelünk változást, aztán pedig hirtelen óriási a különbség, aztán megint stagnálóbb időszak következik. Azért fontos ez, mert így nem csak a Linklater által kitalált szereplők életét követhetjük végig, hanem valamiképpen bepillanthatunk a színészek sorsának alakulásába is. Anélkül, hogy tudnánk a kapcsolódó valós eseményeket, a test formájának módosulásai, a ráncok mélyülése, a hajviselet változásai egy szereplőkön és fikción túli, valós élet nyomaiként is jelen vannak.

Ellar Coltrane a Boyhood című filmbenForrás: Berlin Film Festival

A film semmilyen módon nem jelzi az időbeli ugrásokat. Egy vágás után lehetünk a következő percben, két órával vagy két nappal is odébb, de gyakran egy egész év telt el közben. Azért érdekes nézni ezt a filmet, mert soha nem lehetünk biztosak, hol járunk a történetben, állandóan figyelnünk kell, mennyit változtak a szereplők, a lakás, a ruhák. Az évről-évre történő váratlan ugrások struktúrája teszi lehetővé a rendező számára, hogy teljesen önkényesen válogasson a kifejtett és a csak úgy elengedett történetszálak között. Van olyan ügy, amit több epizódon keresztül követünk, mást pedig egyszerűen elhagyunk, mint ami az eltelt idő alatt elvesztette fontosságát a szereplők számára. Linklater az idő jelzéséhez a popkultúra (látunk Lady Gaga videóklipet), a technikai fejlődés (MP3-lejátszó, iPhone) vagy a politikai változások (9/11, Obama-kampány) mérföldköveit használja.

Az egyes jelenetek megkonstruálása nagy mértékben hasonlít a Mielőtt-filmekből ismert Jesse és Céline vívódásaiban látottakhoz - nyilván a rendszeres összekapcsolást provokálja az is, hogy az egyik főszerepet mindkét műben Ethan Hawke játssza. De ezen túl is vannak hasonlóságok: sokszor találkozunk hosszú, vágatlan jelenetekkel, amelyekben percekig peregnek a remekül megírt, egyszerre okos és érzelmi töltettel teli dialógusok. A színészek játéka szinte mindig lenyűgöző, különösen az szembetűnő, hogy Ellar Coltrane minden életszakaszában mennyire jó. Persze mondhatnánk, hogy valójában minden alkalommal csak magát, a saját éppen aktuális életkorának és élethelyzetének megfelelő állapotot kell hoznia, mégis megdöbbentő az az erőteljes jelenlét, amivel a mozivásznon minden életkorban rendelkezik.

Patricia Arquette és Ellar Coltrane a Boyhood című filmbenForrás: Berlin Film Festival

Akkor mégis miért működik fantasztikusan ez a megközelítés a Mielőtt-sorozatban, és miért kevésbé hatásos itt? Ennek elsődleges oka, hogy a Mielőtt-filmek sokkal fókuszáltabbak. Egy érdekel minket, a szereplők érzelmi élete és főleg egymáshoz való viszonyuk. Közben kiderül, hogy mi a munkájuk, hol laknak, milyen filmeket, könyveket szeretnek, de a hangsúly nem ezen van. A Boyhood-ban azonban Linklater - bár elsősorban a fiúra fókuszál - azért csak kénytelen felrajzolni az egész család, az anya, a nővér, az apa életének és környezetének változásait is, illetve egyszerre kell figyelnie a srác intellektuális és érzelmi életének alakulására. Ennek eredménye az, hogy bár sok mindent megtudunk, igazából egyikre sem jut elég figyelem.

A másik probléma az időkezeléshez visz vissza bennünket. A Mielőtt-trilógiában minden egyes film egy szűk nap eseményeit meséli el, vagyis amikor kilencévenként bekapcsolódunk újra a történetbe, akkor annak az egy napnak kis semmiségeit, apró gesztusait, hanglejtéseit is van alkalmunk megfigyelni. A Boyhood-ban nincs ilyen koncentráció: mind a tizenkét évben forgattak egy keveset, és ez azzal járt, hogy egyik időszakra se jutott igazán sok idő a végső filmben. Mintha Bulgakov seprűjén szállva éppen csak belesnénk minden egyes ablakon, amelyek mögött évek vannak. Így kissé az az érzésünk, mintha csak röviden tájékozódnánk az aktuális helyzetről, és már lépnénk is tovább.

Richard Linklater, Lorelei Linklater, Ellar Coltrane és Patricia Arquette a Boyhood berlini sajtótájékoztatója előttForrás: AFP

Végigszánkázva Mason és családja évein, azt mondjuk magunknak: igen, ilyen az élet. És akkor mi van? Persze jó nézni az életszerű helyzeteket, jó hallgatni a hiteles figurákat, a közel háromórás játékidő alatt szinte egy pillanatig sem unatkozunk. De végeredményben a Boyhood projektként sokkal izgalmasabban hangzik, mint amilyen végül megvalósult film lett.

Mégis valami megfogalmazhatatlanul különleges érzés csak elfog a végén, valami mintha kirajzolódna, ha máshol nem, hát bennünk. Ha valamire ráébredhetünk Linklater legújabb munkáját nézve, akkor az az élet szerkesztetlenségének tragikuma. Nincsenek csomópontok, megfelelő időpontban bekövetkező fordulatok, drámai csattanók, mindent más irányba terelő csodák, váratlan megoldások - de legfőképpen, az élet soha nem ér véget, csak úgy abbamarad. Egyszer. Mint Linklater forgatása és a Boyhood vetítése. Vagy ez az írás. Most.