Anya nem csak egy van

Jobbnál jobb alakítások, egy varázslatosan tehetséges gyerekszínész, dráma és könnyek: mindez egy olyan filmben, amely egy több mint száz évvel ezelőtt született regény alapján készült, mégis meglepő aktualitással kapcsolódik a családról, a gyerekvállalásról jelenleg számos fronton zajló diskurzushoz. A Maisie tudja vállaltan egy szemszögből mutatja be, hogyan hatnak egy kisgyerekre a szülők csatározásai, de eközben egyetlen percig sem lesz szájbarágós vagy érzelgős.

Furcsa, hogy csak most jutott eszébe valakinek, hogy ebből a több mint egy évszázados Henry James-regényből filmet forgasson. Még ennél is furcsább, hogy a válásról, az azt követő, végtelenre nyúló harcokról és a két tűz közé kerülő gyerek fejében és lelkében kavargó érzésekről egyáltalán regény születhetett 1897-ben. A legérdekesebb mégis az, hogy a Maisie tudja filmváltozatával úgy sikerült napjainkba átültetni egy történetet, hogy azt nem mesterségesen kellett modernizálni, hanem a társadalomban időközben lezajlott változások szinte maguk írták a forgatókönyvet, a rendezők (Scott McGehee és David Siegel) feladata pedig az volt, hogy ezeket megfigyeljék és leképezzék. Na és persze az, hogy az egészből okos, szép és elgondolkodtató filmet csináljanak.

Julianne Moore és Onata Aprile a Maisie tudja című filmben Forrás: Parlux Entertainment

Ez pedig nagyobb kihívás volt, mint gondolnánk, hiszen könnyen bele lehetett volna futni egy prédikáló, moralizáló közhelygyűjteménybe. A regény ugyanis, mely a hatéves Maisie szemén átszűrve mutatja be a válás utáni eseményeket, mind a szülőket, mind új partnereiket lelkileg züllött, a gyereket eszközként használó, gátlástalan figuráknak ábrázolja, és a kislány számára csak az egyedülálló, erkölcsileg feddhetetlen nevelőnőt tekinti megfelelő gondozónak. Ez a megközelítés azonban ma nem csupán leegyszerűsítően, hanem bután és nevetségesen hatna. A filmbéli szülők, Suzanna, a kiöregedőben lévő rockénekes (Julianne Moore) és a műkereskedő Beale (Steve Coogan) éppen ezért nem különösen rossz emberek, csak pont annyira önzőek, esendőek, kicsinyesek és szánalmasak, mint bárki más.

Onata Aprile a filmben Forrás: Parlux Entertainment

Ma nem azt kell kimondani, hogy a válás ördögtől való, hogy minden elvált szülő gonosz, a mostohák pedig még náluk is rosszabbak. A rendezők nem arra vállalkoztak, hogy buta tanmesével álljanak elő, inkább úgy döntöttek, olyan közel hozzák Maisie-t a nézőhöz, hogy vele együtt fedezzük fel, melyik szereplőben mi lakozik, és előítéletek, közhelyek és megfellebbezhetetlennek hitt igazságok helyett csakis az ő pillanatnyi érzelmi világa alapján ítéljünk. Onata Aprile magával ragadó játékával pár perc alatt megbabonázza a nézőt. A legokosabb döntés, ami egyúttal fényévekre repíti a filmet a vasárnap délutáni könnyes-bús tévéfilmek színvonalától éppen az, hogy az eseményeket az ő szemével látjuk, az ő fülével halljuk, rajta keresztül, és az általa befogadni képes mértékben szűrődnek át hozzánk az információk, és éppen ezért minden helyzetben vele azonosulunk.

Alexander Skarsgard és Onata Aprile a filmben Forrás: Parlux Entertainment

Ez az első pillanatoktól így van: a film belecsap egy nagy veszekedés kellős közepébe, de annak nem halljuk az elejét, a végét, az okát, a célját. Ebből, majd a többi későbbi, sokunknak fájdalmasan ismerős veszekedésből csupán szófoszlányok érnek el hozzánk, pont úgy, ahogyan a kislány sem tudja, éppen miről és miért veszekszenek a szülei, csak azt, hogy már megint nem vele játszanak. Nincs is értelmük és tétjük ezeknek a vitáknak, csupán a gyerekkor állandó háttérzaját adják.

Hasonló eszközökkel dolgozzák meg a nézőt azokban a jelenetekben is, amelyekben valamelyik felnőtt egy számára fontos dolgot nagy komolyan meg akar tárgyalni ezzel az édes hatéves kislánnyal. Néhány szó után nevetségessé válik mindenki: amikor képmutatóan megpróbálják elmagyarázni Maisie-nek, hogy miért lakik a bébiszitter mostantól apuval. Amikor jogi csűr-csavarásokat akarnak az ő nyelvére lefordítani. Amikor a csillagokat is lehazudják az égről, és vég nélkül hadoválnak mindenféle távoli tervekről, csak éppen pont most ne kelljen vele lenni.

Alexander Skarsgard, Onata Aprile és Joanna Vanderham a filmben Forrás: Parlux Entertainment

Ez a módszer nem hatásvadász, hanem iszonyú hatásos, és furcsa kettőséget kelt a nézőben, hiszen együtt érzünk Maisie-vel, ugyanakkor mégis felnőtt fejjel próbálunk gondolkodni. Maisie-vel ellentétben mi először nem bízunk a bébiszitterben (Joanna Vanderham), aki belezúg az apába, gyanúsan méregetjük az anya szívdöglesztő új pasiját (Alexander Skarsgård), és forgatjuk a szemünket, amikor ezek ketten összejönnek. Maisie viszont tudja, érzi, hogy ők, itt és most többet tudnak neki adni, mint a saját szülei. És miért is ne lehetne így? A film finoman, eleinte szinte észrevétlenül vezet rá minket sok gesztus ürességére, álszentségére. Az anya annyiszor mondja el Maisie-nek, hogy mindennél jobban szereti, hogy úgy érezzük, a kislány nálunk már jóval hamarabb tudta, hogy milyen keveset érnek ezek a szavak. Ez az ellentét az olyan gyönyörűen eltalált pillanatokban rajzolódik ki a legélesebben, mint amikor a bírói döntés után, amely szerint Maisie-nek az apjával kell mennie, a szülők szenvedélyesen, elkeseredetten, nem kevés drámaisággal vitáznak, csak épp az nem jut eszébe egyiküknek sem, hogy Maisie-t hazahozzák az iskolából.

Onata Aprile és Julianne Moore a filmben Forrás: Parlux Entertainment

Julianne Moore-nak csodásan áll a hétköznapi nyűgökkel együtt élni nem tudó, de azért szerető anya figurája, Steve Coogan pedig a Philomena után újabb visszafogott, mégis megrázó drámai alakítást nyújt. Játékuk szép és hiteles, kár, hogy nagyon hamar átlátunk rajtuk, és ez egy kicsit elvesz az ő drámájukból. Konfliktusaik, kétségeik túl elvontak ahhoz képest, ami Maisie-nek most fontos. A gyerek ugyanis nem távlatokban gondolkodik, nincs meg benne az a képesség, hogy a messzi jövőre szóló ígéretek alapján éljen: a jelen érdekli, és olyan szülői figurára van szüksége, akiben megbízhat, aki itt és most áll mellette, legyen ez bárki. Jó lenne ugyan, de nem akarjuk mindenáron, hogy Suzanne és Beale megjavuljanak, hogy a vér szava győzzön, hogy csakazértis szülők legyenek. Mert van két másik ember, akinek jobban drukkolunk. Hiszen Maisie tudja, hogy szüleinek nem megy már együtt, nem arról álmodozik, hogy anyu és apu béküljön ki. Neki apró, de saját vágyai, álmai, tervei vannak. Hogy időben vigyék suliba, és időben hozzák el, bárki legyen is az. Hogy odabújhasson valakihez, ha beteg. Hogy legyen egy teknőse. Hogy elmehessen hajókázni.

Sokszor majdnem megszakad a szívünk ezért a kislányért, de amikor végre – nem áruljunk el, hogy kivel – elmehet hajókázni, nem aggódunk többé érte.