Darren Aronofsky többek közt egy fölösleges akciójelenettel, komikus kőóriásokkal és egy demens nagypapával nyújtotta több mint kétórás filmmé a néhány oldalas bibliai özönvíztörténetet. A Noé viszont még csak nem is ezeken bukik meg, hanem azon, hogy egy butuska tanmese, amelynek a szereplőit egy pillanatra sem hisszük el.

Darren Aronofsky már majdnem elfeledtette velünk, mennyire hatásvadász rendező. Utolsó két filmje, A pankrátor és a Fekete hattyú érettebb, kevésbé hivalkodó volt korábbi munkáinál, össze sem lehetett hasonlítani a didaktikus, hasba rúgós Rekviem egy álomért-tal és a leginkább költséges lázálomként leírható A forrás-sal. De ha azt hittük, hogy a rendező valamiféle érési-letisztulási folyamaton ment keresztül az évek során, hát tévedtünk: a legalább 125 millió dollárból készült Noé (hol van már A forrás akkor soknak tűnő 35 milliós büdzséje?) minden korábbinál bombasztikusabb és sajnos üresebb Aronofsky-film.

Russell Crowe a Noé című filmbenForrás: UIP

A rendező nyilatkozataiból kiderül, hogy teljesen rabul ejtette Noé alakja, vagy legalábbis azé a férfi, akivé képzelete segítségével kiegészítette: számára Noé egy rettenthetetlen harcos, egyszersmind az emberiség történetének első környezetvédője. Ezekkel az elképzelésekkel nincs is semmi gond, illeszkednek a bibliai történethez, Noénak nyilván a végsőkig elszántnak és erős vezetőnek kellett lennie ahhoz, hogy véghezvigye a bárkaépítést, és az is illik a sztoriba, hogy a Föld megtisztítása során ő gondoskodik a biodiverzitás megőrzéséről. Ugyanakkor a néhány oldalas özönvíztörténet 134 perces filmmé dagasztásához Aronofsky telepakolta a forgatókönyvet olyan – részben más bibliai történetekből vett, részben frissen költött – cselekményszálakkal, amelyek ebben a filmben teljesen fölöslegesnek tűnnek.

Russell Crowe és Ray Winstone a filmbenForrás: UIP

A legolcsóbb ezek közül, hogy Noé kapott egy tökös ellenfelet Tubalkain (Ray Winstone) személyében, akiről a Bibliából csak annyi derül ki, hogy Káin leszármazottja és kovács. Tubalkain a filmben egész sereggel vonul Noé ellen, ami remek alkalom egy jó kis csihi-puhira, nehogy már akciójelenet nélkül teljen el a több mint kétórás játékidő, a fiatal férfinézőknek is kell nyújtani valamit. Tubalkain szereplése a nagy összecsapást követően válik csaknem komikussá, amikor potyautasként feljut a bárkára. Szinte vártam, hogy kését Noé nyakának szegezve eltérítse a bárkát, ami sajnos nem következett be, de nem sok híja volt.

Aztán ott vannak még ezek az akciójelenetben remekül kihasznált kőóriások is, akiket Őrzőknek neveznek, és az eredettörténetük alapján leginkább bukott angyalok. Mózes I. könyve futólag éppenséggel említ óriásokat, látom magam előtt, ahogy Aronofsky izgatottan aláhúzza ezt a félmondatot a Bibliában, aztán ráereszti vizuálistrükk-brigádját a lények megalkotására, akik ugyan kőből és fényből vannak, a mozgásuk viszont zavarba ejtően emlékeztet a transformerekére, vagy talán még inkább Vasemberére, amikor meghibásodik a páncélja.

Jennifer Connelly és Russell Crowe a filmbenForrás: UIP

Szóval Aronofsky szemrebbenés nélkül beleültette a popcornfilmek kötelező elemeit a bibliai történetbe, oké. De mégsem akarta teljes egészében akciófilmmé alakítani a Noé-t, emberi drámára is szüksége volt. Az özönvíz történetében ugyan szó sincs arról, hogy Noé azt a parancsot kapná az Úrtól, hogy gondoskodjon az emberiség teljes kipusztulásáról, sőt, három fiával és azok feleségeivel együtt zárkóznak be a bárkába, hogy az árvíz elvonulása után újra benépesíthessék a Földet, Aronofsky viszont két feleséget kihúzott a sztoriból, egyet (Emma Watson) meddővé tett, Noénak pedig kiosztotta a feladatot, hogy akadályozza meg az emberi faj fennmaradását.

Douglas Booth és Emma Watson a filmbenForrás: UIP

Akár izgalmas dilemmát is jelenthetne, hogy a Russell Crowe által megformált Noé úgy értelmezi az Úrtól érkező vízióit, hogy az ő gyerekeivel véget kell érnie az emberiségnek, és ezért, amikor kiderül, hogy mégiscsak várhatók további leszármazottak, egy hihetetlenül súlyos döntést kell meghoznia. Még az sem lenne feltétlenül zavaró, hogy a probléma tálalását Aronofsky érezhetően Ábrahám és Izsák történetéből emelte át ide, ez a szabad akarat kérdését is feszegető morális gócpont lehetne a film abszolút csúcspontja. Csak sajnos a figurák az ezt megelőző, iszonyatosan hosszúnak tűnő játékidőben inkább tűntek egy történelmi mese illusztrációinak, mintsem hús-vér embereknek, így sem Noé, sem a felesége (Jennifer Connelly) vívódása nem érinti meg igazán a nézőt, az egész felhajtás hiábavaló, és a probléma feloldása is érdektelen marad.

Jennifer Connelly és Russell Crowe a filmbenForrás: UIP

És ez a fő gond: a figurák sosem elevenednek meg igazán, nem lehet velük együtt érezni, mert a film az első pillanattól kezdve olyan, mint egy végletekig lebutított tanmese, amelyből az elején megtudjuk, hogy a virágot nem szabad leszakítani, mert addig van értelme, amíg él, a végén pedig ahhoz a baromi nagy tanulsághoz lyukadunk ki, hogy a jóság és a szeretet a fontos. Ezért kár volt ennyi pénzt kidobni. És ha már a költségvetésnél tartunk: a Noé-n látszik, hogy sokba került, mégsem szép. A színvilágát következetesen barnás-szürkés tónusban tartották, ami hamar iszonyú egyhangúvá válik, ráadásul a 3D-s szemüvegen keresztül túl fakó, élettelen hatást kelt. Én IMAX-ben láttam a filmet, ezt nem ajánlanám senkinek, mert érezhetően nem erre optimalizálták a filmet: tele van közelikkel, azaz a játékidő jelentős részében valamelyik színész bazi nagy feje tölti be a vásznat, az ember azt kívánja, bár lépett volna hátra párat az operatőr, hogy rendesen lássuk, mi is történik.

Anthony Hopkins és Gavin Casalegno a filmbenForrás: UIP

Mind vizualitás, mind történetmesélés szempontjából a film mélypontja az az elképesztő betét, amelyben a teremtés és a bűnbeesés története elevenedik meg. Aronofsky ezt nem túl elegánsan úgy passzírozza bele a cselekménybe, hogy Noé váratlanul úgy dönt, a bárkán unatkozó családját ezzel a sztorival fogja elszórakoztatni. Ahogy pereg a szemünk előtt ez a nem éppen eredeti látványvilágú képsor, az ugrik be, hogy Aronofksy talán elirigyelte Terrence Malick hasonló témájú betétjét Az élet fájá-ból, de ami ott egy iszonyatosan látványos, szinte zsigeri szinten ható, extravagáns epizód volt, az itt egy újabb felesleges, buta megoldás, ami csak tovább nyújtja a játékidőt.

Kitérhetnék még bővebben Noé demens nagyapjának (Anthony Hopkins) komédiába hajló, idétlen bogyóhajkurászására, Noé középső fiának, Khámnak (Logan Lerman) meglehetősen fárasztóvá váló, nő utáni nyavalygására, és más hasonlóan béna részletekre, de végső soron nem ezeken bukik meg a film, hanem azon, hogy egy pillanatra sem tud behúzni minket a világába. Egy percig nem hisszük el, hogy ezek igazi emberek, akkor meg mire jó az egész?