Az ember egy állat

2014.05.17. 12:10

Az argentin Damián Szifron Relatos Salvajes (Vad mesék) című filmje péntek este olyan hatást tett ránk a cannes-i filmfesztiválon, mintha egy frissítő zuhanyt vettünk volna egy kőkemény, izzasztó munkanap után. Nyilván nem véletlen, hogy a versenyprogram minden bizonnyal legkönnyedebb darabját erre az időpontra tették: péntek délután az elszántabbak (és akik bejutottak) a török Nuri Bilge Ceylan 3 és egynegyed órás művét abszolválták, jól jött utána egy kis lazítás. Hálásak voltunk a filmért, ugyanakkor az is biztos, hogy egy ilyen kattant fekete komédia nem kerülhetett volna be a versenyprogramba, ha a szinte teljesen ismeretlen rendező mögé nem áll oda Pedro és Agustín Almodóvar producerként, akik, biztos lehetünk benne, hogy megeresztettek egy-két telefont Thierry Fremaux programigazgatónak, hogy figyelmébe ajánlják ifjú protezsáltjukat.

Relatos SalvajesForrás: Cannes Film Festival

Almodóvar hatása erősen érződik is a hat különálló, de ugyanazt az alaptémát feldolgozó szkeccsből álló filmen, mégsem tűnik koppintásnak vagy utánérzésnek, világos, hogy Szifronnak egyedi hangja van. Mégis, amikor az első jelenetben egy repülőgép utasai elkezdenek egymással beszélgetni, és a nézőkkel együtt egyre növekvő döbbenettel konstatálják, hogy egy bizonyos dolog mindannyiukat összeköti, rögtön beugrik Almodóvar Szeretők, utazók-ja, és úgy általában a spanyol mester őrült humora. Az étteremben játszódó második epizód két női főszereplője és beszélgetésük arról, hogy eltegyék-e láb alól a frissen érkezett kuncsaftot, szintén elférne egy Almodóvar-filmben.

Relatos SalvajesForrás: Cannes Film Festival

Ahogy jönnek a további epizódok, világossá válik a film főtémája, és az is, hogy miért láttuk vadállatok fotóit az eleje főcím alatt: az egymástól teljesen független kis sztorik mindegyike arról szól, hogy a főhősök valamilyen traumatikus esemény hatására átmennek állatba, elhajítják a civilizáció maszkját, és engedik, hogy ösztöneik gátlástalan tombolásba kezdjenek. Ez nem meglepő módon az epizódok zömében egy vagy több ember halálához vezet. A kiváltó ok általában valami olyan kisebb (pl. elvontatják a tilosban parkoló autót) vagy nagyobb (pl. a lagzin derül ki, hogy vőlegény megcsalta a menyasszonyt) hétköznapi dráma, ami sokakból minden bizonnyal agresszív fantáziákat váltana ki, de Szifron azzal játszik el, hogy mi történne, ha ezeket a képzelgéseket tényleg meg is valósítanák az emberek, és az eredmény brutálisan vicces.

Fergeteges, kíméletlen fekete humorral mesél, és olyan feszes tempóban, hogy szinte habzsoljuk egyik sztorit a másik után. És a végén talán nemcsak azért érezzük magunkat olyan jól, mert sokat nevettünk, hanem, mert felszabadító volt látni, ahogy a film szereplői helyettünk is kiélték tiltott, állatias vágyaikat.