Vajon a jó zenei érzékű rendezők könnyebben találják és tartják meg a filmjük ritmusát? Ezen morfondíroztam a cannes-i filmfesztivál Rendezők Kéthete-szekciójában bemutatott Whiplash után, ami arról szól, hogy hogyan küzd egy tizenkilenc éves fiú, Andrew (Miles Teller) azért, hogy nagy jazzdobossá váljon. A filmet a huszonkilenc éves Damien Chazelle írta és rendezte, aki maga is komolyan tanult dobolni tizenéves korában, illetve korábban a Grand Piano című feszes thrillert írta, amelynek pedig egy zongorista áll a középpontjában. A remek tempójú, lebilincselő Whiplash azt sugallja, hogy bármilyen idétlen is a kérdés, a válasz egyértelműen igen. És esküszöm, még a jazzt sem kell szeretni ahhoz, hogy magával sodorja az embert a film.

Miles Teller és J. K. Simmons a Whiplash című filmbenForrás: Cannes Film Festival

Felépítését tekintve a Whiplash amúgy közelebb áll a sportfilmekhez, mint a zenésekhez: Andrew bajnok (kiváló és híres jazzdobos) akar lenni, és összehozza őt a sors egy olyan edzővel (zenetanárral), akinek a segítségével, hosszú, kemény munkával, sok megpróbáltatás árán képes lehet elérni a célját. A cselekmény pedig természetesen az első, kiábrándító edzésektől (próbáktól) a mindent eldöntő nagy meccsig (koncertig) tart. Ez ugyan mind igaz, a Whiplash mégsem erről szól, hanem egyrészt két eltökélt, maximalista ember portréja, és robbanáshoz vezető egymásnak feszülésük krónikája, másrészt annak vizsgálata, hogy mit érdemes elszenvedni és feladni a sikerért, és mit nem.

Ez talán túl komornak hangzik, de a film egyáltalán nem az: Andrewnak és a tanítványaiból a maximumot könyörtelen módszerekkel kipréselő zenekarvezetőnek, Fletchernek (J. K. Simmons) a közös jelenetei, amelyek legtöbbször kíméletlen összecsapások, felváltva iszonyatosan feszültségteliek és elképesztően viccesek. Ugyanis Chazelle-nek nemcsak a ritmusérzéke halálosan pontos, hanem frenetikus párbeszédeket is ír, amelyek időnként már túlságosan is szellemesek ahhoz, hogy teljesen életszerűek legyenek, de mivel a figurák annyira igaziak, még ez sem ránt ki minket a filmből.

J. K. Simmons és Miles Teller a Whiplash című filmbenForrás: Cannes Film Festival

A sportfilmes felépítés ellenére a rendező képes folyton meglepni minket azzal, hogy sosem pont abba az irányba és úgy viszi tovább a filmet, ahogy várnánk. Ezeket a kanyarokat részletezni erősen spoileres lenne, de annyit meg lehet állapítani, hogy több helyzet szélsőségesebben alakul, mint, amire számítanánk.

Az Andrew-t alakító Teller, aki a tavalyi The Spectacular Now alkoholizmusba csúszó tinije is volt, az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezése, Simmons pedig még annál is nagyobbat játszik, amire a színészt ismerve számítanánk. Bár mindkét törtető, kibírhatatlan főhősünket megutáljuk többször is a játékidő során, olyan emberséggel töltik meg a figuráikat, hogy végül muszáj szeretnünk is őket. A Whiplash egy olyan hibátlan első film, ami után tűkön ülve várjuk Chazelle következő munkáját. A Sundance megnyerése és a kirobbanó cannes-i siker után nem lesz nehéz pénzt szereznie rá.