Kalapáccsal az agyadban nehéz gondolkozni

Vágólapra másolva!

Két éve mindenki az akciófilmes műfaj megújítójaként ünnepelte az indonéz A rajtaütést, most pedig itt a folytatás, amelyben a rendező nagy igyekezettel tromfolni igyekszik a sikeres első részt. Kapunk milliónyi helyszínt, kifinomult szépségű leszámolásjeleneteket, mégis hiányzik a szellem, de legalább némi irónia a két és fél órányi aprításból.

Kovács Bálint

Vágólapra másolva!

Gareth Evans The Raid: Berandal A rajtaütés

A rajtaütés 2 (The Raid 2: Berandal) olyan, mint egy Hollywoodba kiküldött névjegykártya, egy showreel, amelyben a rendező büszkén megmutatja tudása legjavát, és amivel fel akarja hívni magára az amerikai filmgyárosok figyelmét. Meglepő is lenne, ha nem bukkanna fel Gareth Evans neve a következő évek valamelyik amerikai blockbusterének plakátján.

A lelkes rajongótábora által a valaha volt egyik legjobb akciófilmnek kikiáltott A rajtaütés igazából egy korrekt, nagyon lendületes, de az ég adta világon semmiben sem újító alkotás volt. Ezután Evans nagyobb fába vágta a fejszéjét, és megpróbálkozott egy harcművészeti és lakberendezési bemutatóval egybekötött jakartai Keresztapa megrendezésével.

**A rajtaütés 2** Forrás: Pt. Merantau Films

A rajtaütés még semmit nem akart azon kívül, hogy emberek minél látványosabb módon verekedjenek egy magas toronyházba zárva. Ezért cserébe a rendező fel is adta a jellemek kidolgozottságát, az eredeti ötleteket és a logikát. A második rész ezzel szemben a sikertől elbizakodott rendező erőfitogtatása.

Az első film főhőse, Rama, a csodarendőr, Indonézia igazságosztó terminátora itt a helyi bűnszövetkezetbe épül be, hogy asszisztáljon az elmúlt évtizedek legnagyobb maffiaháborújához, és előbb-utóbb egymaga nézzen szembe a teljes alvilággal. Most nemcsak kiszabadulunk a klausztrofób házbelsőből, de az abszurditásig változatos helyeken zajlik a folyamatos, csak percekre megszakított verekedés: kukoricaföldön, börtönben, vécékabinban, luxuséttermi konyhán, pornóforgatási helyszínen, száguldó autók belsejében, diszkóban, metrószerelvényben, kínai kifőzdében – könnyebb lenne felsorolni, mi az a pár hely, ami valahogyan mégis kimaradt.

A térbeli tágulás ugyanakkor alig jelent gondolati terebélyesedést: az előző részben szó szerint nem léteztek jellemek, most legalább a fő konfliktus ki van dolgozva. Rama feladata, hogy a maffiafőnök fiával barátkozzon össze, és a fiú becsvágya – több feladatot akar, mint amennyit az apja neki szán – vezet végül kataklizmához. Ez az apa-fiú konfliktus ugyan nem éppen újszerű, de még mindig több érdekességet tartogat, mint Rama belső kétségeinek ábrázolása. A rendőrt játszó Iko Uwais rendszertelen időközönként szomorúan összeráncolja a homlokát, amiből a lélektanban járatosabb nézők könnyedén kiolvashatják a bűnre kényszerített bűnüldöző meghasonulásának tragikus passióját. Legalábbis másból biztosan nem.

És épp ez a tartalmi-gondolati sekélyesség a probléma Evans filmjével. Mert egy "emeletről emeletre mindenkit megölünk, aki szembejön" típusú filmnek még el lehet nézni, hogy a verekedés kidolgozottságán kívül nem gondol semmit semmiről, de egy Keresztapa- vagy Kitano Takesi-utánérzésből már jobban hiányzik az ész is az izom mellől.

Vagy sablonos, vagy kínos megoldásokkal találkozunk – ez utóbbira példa az a hatalmas felcsatolt dildóval előbukkanó nő, akinek épp a nagy leszámolásjelenet előtt a pornóforgatáson jut eszébe lamentálni a szex nehézségeiről. És nevetségesbe fordulnak a rendező túlzásai is, például mikor a rosszfiú azzal bizonyítja keménységét, hogy mindenféle, a filmben kifejtett motiváció nélkül, mulatságosan túljátszott, könyörtelen ábrázattal sorra elvágja vagy féltucat megkötözött ember torkát. A skála másik végén áll, de ugyanennyire túlzó és giccses néhány olyan ötlet is, mint egy leszámolásjelenet alá bevágott Händel-aláfestőzene, a Lascia ch'io pianga.

És attól, hogy a rendező ilyen görcsösen komolyan próbálja venni magát, az olyan ötletek is műmájereknek tűnnek, mint a két kalapáccsal ölő siketnéma harcoslány vagy a valami furcsa ötletből kifolyólag baseballütővel és baseball-labdával gyilkolászó férfi, aki kísérteties hangon mindig felszólítja leendő áldozatait, hogy dobják vissza a labdáját.

Tarantino szokott megengedni magának ilyen szintű, már-már parodisztikus jófejkedést, csakhogy ő többnyire nem tartja távol magától undorodva az iróniát, mint Gareth Evans. Aki ráadásul ezzel a bohócparádéval újra csak ráerősít a rendezői arzenálbemutatós ízre, mintha nem csak a rengeteg helyszínnel, autós üldözéssel, technikával akarná bizonygatni, hogy ő bizony a műfaj minden csínját-bínját kitanulta, de még az olyan klisék fáradhatatlanul kreatív hasznosításával is, mint a bőrkesztyűt hordó, bottal sántikáló maffiavezér alakja.

Bár a rendezői melldöngetés hangja végig zavaróan visszhangzik a film hátterében, azt el kell ismerni, hogy Evans tényleg tökéletesen kitanulta az akciófilm-készítés minden szabályát. Ahogy az első részben, úgy itt is legelsősorban a verekedésen van a hangsúly, fegyverek csak nagy néha kerülnek elő, és még a puskát is közelharcban használják – test test elleni, vérbeli erőszakpornó minden jelenet.

És a harcok lendülete, koreográfiája, kidolgozottsága, adrenalinfokozó hatása egészen lélegzetelállító, ahogyan az első részben is az volt. Most azonban majdnem egy órával hosszabb a játékidő, és ez semmiképpen sem tesz jót a dramaturgiának. Nemcsak azért, mert a beszélős részek nem elég eredetiek és érdekesek, de azért sem, mert Evans sokszor gátlástalanul elmegy az öncélúság felé.

Van például egy hosszú jelenet, amely monszun idején, egy börtön bokáig saras udvarán játszódik: a nézőnek fogalma sincs, hogy ki kivel van, hogy mi a hatalmas tömegverekedés célja, sőt, mivel fél perc alatt mindenki tetőtől talpig mocskos lesz, még akkor sem lehetne felismerni a figurákat, ha lenne miért megkülönböztetni őket egymástól.

Evans nem csak a műfaj szabályait, de a formát is nagyon kitanulta. Egyes hosszú beállításai egészen hipnotikusak: amikor egy snitt egy diszkó felülnézeti képével kezdődik, majd a kamera addig úszik, amíg szemből látjuk a táncparkettet és a táncosokat, majd még mindig vágás nélkül elfordul a felvevő, és az oldalsó bokszokat kezdi pásztázni, míg végül arcközelivé nem válik a kép, az valami egészen lenyűgöző, és nem is ez az egyetlen hasonló truváj a filmben.

Hasonlóképpen kiválóak a vágások – ez szintén az író-rendező munkája –, a jelenetek folytonos egymásba csúsztatása (vérből vérbe, a mozgásirányt továbbvíve, hasonló mozdulatokat a következő jelenetben folytatva), és szokatlanul jó a kamerakezelés is (akadnak fejjel lefelé vagy más extrémebb szögből felvett jelenetek, és gyakoriak a madártávlati képek is). És a darálás feltétlen hívei sem maradnak kielégítetlenül: a meglehetősen explicit film gátlástalan kéjjel lubickol a legkülönbözőbb halálnemek roppant leleményes ábrázolásában.

Ahogy A rajtaütés első része, a második epizód is akkor hat erősen, ha nincs vele szemben – a magas minőségű aprításra vonatkozón túl – semmilyen elvárásunk. Ami könnyen elő is fordulhat egy zárt térben játszódó, rövid, lineáris sztorival. De egy két és fél órás, beépített zsarus, keresztapás, jakuzás, maffiaháborús akcióeposzról szólva mégiscsak jogos igény lehetne némi mentális izmozás is.