Sok meglepetést tartogat és sok szempontból üdítően újszerű a Ha maradnék című halálközeli kamaszfilm, de így csak még nagyobb a csalódás, hogy végül az egész giccsbe fordul. Meg hogy az a fő tanulság, hogy csak az hal meg, aki meg akar halni.

 

A Ha maradnék szerelmes kísértetfilm kamaszoknak, kamaszokról - azaz végre elkészült a Ghost középiskolás melodráma-verziója. Egy végzős lány autóbalesetet szenved a családjával, de ahelyett, hogy csak feküdne a kórházi ágyában, ahogyan az egy kómába esett sérült esetében lenni szokott, afféle hosszúra nyúlt testen kívüli élményként, szokatlanul emberszerű szellemként figyeli tovább saját maga és szerettei sorsát. Végső soron azért, hogy eldöntse: fel akar-e egyáltalán ébredni a kómából, vagy az őt körülvevő rengeteg kisebb-nagyobb tragédia után nem is érdemes tovább élni.

A Ha maradnék alkotói pontosan tudják, hogy ez a sztori önmagában nemcsak szirupos, de kissé közhelyes is, így mindent megtesznek, hogy ennek ellenére is egyedivé és szerethetővé tegyék a filmjüket. És mind a nagyjátékfilm-rendezőként debütáló R.J. Cutler rendező, mind a Gayle Forman regényét filmre író Shauna Cross (Hajrá Bliss!, Várandósok - Az a bizonyos 9 hónap) tehetséggel és érzékenyen találják meg azokat a kapaszkodókat, amelyekkel ki tudják emelni a filmet az átlagból.

Chloe Grace Moretz a Ha maradnék című filmbenForrás: Fórum Hungary

Már az önmagában véve nem túl eredeti alapot is különösen jól ábrázolják. Egyrészt a főszereplő Mia (Chloë Grace Moretz) figurája végre nem lúzernek, különleges csodabogárnak ábrázolja a komolyzene iránt szenvedéllyel érdeklődő, rocker szülők gyerekeként mégis a csellót választó lányt, sőt, egyetlen egy gyenge poént leszámítva ezt a "szokatlan" viselkedést úgy mutatják be, mintha mi sem lenne nála természetesebb. Ez pedig valóságos felüdülés ezernyi olyan hollywoodi film után, ahol az átlagtól csakis azért különbözhet valaki, hogy meglegyen a sztoriban a leküzdendő, vagy legalábbis csak nehezen elfogadandó akadálya a beilleszkedésnek.

Meglepő az is, hogy a Ha maradnék milyen szépen képes ábrázolni a családtagok érzéseit és szeretetét egymás iránt, ezzel szintén felülmúlva a nagyjából az üdítőitalt hirdető óriásplakátok összetettségének megfelelő, megszokott hollywoodi családképet. Egyrészt azért, mert a forgatókönyv kifejezetten ráérős, és el mer időzni az apróságokon, a hangulatfestésen, a hétköznapi semmiségeken is, amelyek épp azért fontosak, hogy a család egy kicsit mindenkinek ismerőssé, ezáltal pedig életszerűvé váljon.

Chloe Grace Moretz a Ha maradnék című filmbenForrás: Fórum Hungary

Másrészt azért, mert a forgatókönyv kifejezetten okosan találja meg azokat az apróságokat, amik által érthetővé és elhihetővé válik mondjuk a szülők büszkesége, amikor hallják zenélni a lányukat, akinek egyébként egész más jövőt szerettek volna - és mindezt Cutler is magától értetődő érzékenységgel képes ábrázolni. De jót tesz az is, hogy a film nem próbál idillibb képet festeni a valószerűnél, és mosolyogva vállalja például azt is, hogy a szülők bevallottan érzelmi zsarolással és megvesztegetéssel akarják rávenni lányukat a közös családi programra, mondván, "mindig is ezek voltak a családi szeretet alapjai".

A filmre végig jellemző ráérősség ugyanakkor nem csak a hitelességnek tesz jót, de a hatásnak is, mert a hosszabb, kifejtettebb felvezetés után, egy-egy nagyon jól elkapott képpel az érzelmek ábrázolása is sokkal erőteljesebben tud működni: pár olyan finomság, mint egy közeli egy amúgy merev arcú nagypapa remegő kezéről, vagy a bátortalan, sőt kissé mulya szerelmesek először összekulcsolódó ujjairól, így még megrázóbbak vagy romantikusabbak.

Jamie Blackley és Chloe Grace Moretz a Ha maradnék című filmbenForrás: Fórum Hungary

Igaz, ezek után szomorú és érthetetlen, hogy például miért olyan unalmasan és fejfájdítóan sablonos a szeretkezés ábrázolása, mint a legolcsóbb romantikus szappanoperában. És az sem segít az összhatáson, hogy a Ha/ver-filmekben feltűnt, de drámai színészi képességeit Olivier Assayas Clouds of Sils Mariá-jában amúgy már felvillantó Chloë Grace Moretz legtöbbször a világ legelcsépeltebb színészi eszközével oldja meg a romantikus jeleneteket: újra meg újra beharapja az alsó ajkát.

És hogy a Ha maradnék tényleg lerázza magáról a sablonosság vádját, egy kicsit még a narratíván is kavar egyet a forgatókönyv: párhuzamosan meséli el a kómát és a tragédia utóéletét, meg flashbackekkel Mia és első szerelme, Adam összejövős-veszekedős-elválós történetét. Nincs szó a filmes időkezelés megújításáról, de ennyi is elég ahhoz, hogy mindvégig fennmaradjon a feszültség, az izgalom, és mindig új dózist kapjunk hol romantikából, hol szomorúságból - mikor mire van szükség.

Jamie Blackley és Chloe Grace Moretz a Ha maradnék című filmbenForrás: Fórum Hungary

De ahogy haladunk a film vége felé, egyre több az aggasztó momentum. Egyre nehezebb például eltekinteni attól, hogy micsoda rettentő közhelyeket és falikárpit-szintű álbölcsességeket durrogtatnak a szereplők, ráadásul ahogy telik az idő, egyre gyakrabban. "Van, hogy te döntesz, és van, hogy az élet dönt helyetted"; "Az élet egy nagy káosz, de éppen ettől szép" - ilyen és ehhez hasonló agyzsibbasztások hivatottak képviselni a szellemi magaslatokat, és ahogy egyre szomorúbbnak kellene lennie a nézőknek, úgy enged meg magának egyre több elcsépelt giccset a film.

Mégis az a fő probléma, hogy végül totálisan átveszi az uralmat a Ha maradnék felett a bigott, szemellenzős ezotéria. Bár Miának egy kedves nővérke már rögtön a baleset után elmondja, hogy "csak azon múlik, hogy felébredsz vagy meghalsz, hogy te hogyan döntesz", végül tényleg nem lesz más tétje a filmnek, mint hogy Mia szeretne-e felébredni a kómából, vagy úgy dönt, hogy nem érdemes tovább élni - ahogyan az már (a film sugalmazása szerint) a kómák esetében lenni szokott.

Chloe Grace Moretz a Ha maradnék című filmbenForrás: Fórum Hungary

És bár abban valóban egyetért sok orvos, hogy az akaraterő rengeteget számít egy-egy betegségnél a gyógyulásban, de a probléma ilyen szintű leegyszerűsítése, sőt a végül hiába küzdő halálos betegek vagy életveszélyesen sérültek nyílt megvádolása azzal, hogy csakis ők maguk tehetnek a halálukról, nemcsak ostobaság, de arcpirítóan dühítő is. Annyira, hogy azt már a Ha maradnék rengeteg szimpatikus vonása mellett is nehéz elnézni.