Egy nő eltűnik, a holttestét nem találják, a gyilkossággal mindenki a férjet gyanúsítja, mert túl kedvesen vigyorog. A Holtodiglan regényváltozata óriási sikert aratott pár éve. De mit kezd a több szálon bonyolódó történettel David Fincher, akitől a Hetedik, a Harcosok klubja és A közösségi háló után mindig újabb mesterművet várunk?

 

Ha az ember David Fincher-filmre ül be, magasra teszi a lécet. Elvárásainkat olyan filmek alapozták meg, mint a Hetedik, a Játsz/ma, a Harcosok klubja vagy A közösségi háló. Munkái már az első öt percben másfajta minőséget mutatnak fel: olyan alapos megfigyelést, mély gondolkodást, nagyszabású víziót és kifinomult ízlést, ami csak a legjobbakra jellemző. A Holtodiglan nincs ezen a szinten. Profi, lebilincselő krimi, ami nagy valószínűséggel mindenkinek fog tetszeni, ha megnézi a moziban – főleg ha még nem olvasta a regényt, és a történetbeli csavarok újdonságként fognak hatni. De nem több ennél.

Átlagos, alvó, amerikai kisvárosba invitál minket a főcím, ahol minden pont úgy néz ki, mint egy tévésorozatban. Jólét, középszerűség és unalom árad a házakból. A legjobb környezet egy véres drámához – gondoljuk bizakodva –, itt lapulnak a legaberráltabb, legkegyetlenebb gyilkosok. Majd meggyötört arccal beslattyog a klasszik amerikai jófiú a saját kocsmájába, hogy felhajtsa az első pohár reggeli whiskey-jét, és nővére, az igénytelen, de melegszívű vénlány elsüti első olcsó poénjait. Pont úgy, és azon a színvonalon, ahogy egy átlag amerikai filmben megszoktuk. Nincs benne semmi Fincher csavaros észjárásából, sötét világlátásából vagy emberismeretéből. És ez sokáig nem is változik.

Rosamund Pike és Ben Affleck a Holtodiglan című filmbenForrás: InterCom

Ha nem is unatkozunk, de a kezdeti várakozás lankad. Kis felüdülést jelent, amikor végre bekövetkezik az első fordulat, és kezdetét veszi a második fejezet. Persze ez is régi trükk. Már Hitchcock Psychó-ja is arra a dramaturgiára épült, hogy kétszer újraindul a cselekmény. Elveszítjük a főhősünket, megjelenik egy új, és kezdhetjük elölről feltérképezni a helyzetet. A Holtodiglan is három részből áll, ha a főhőseit nem is cseréli le.

Ahogy Hitchcock annak idején arra kérte a nézőit, hogy ne osszák meg ismerőseikkel a történetet, mi sem fogjuk most lelőni a poént. Habár a Holtodiglan megpróbál egy átlagos kriminél többnek látszani, hamar elbukik ebben a vállalásában. Fel-feldob olyan témákat, amikből igazi dráma lehetne, amik az emberi természet mélyére áshatnának, és általános, de gyomorba vágó igazságokat mondhatnának a felnőtt életről, de végül minden állítását félbehagyja, kidolgozatlanul. Így a film is megragad egy középszerű bűnügyi történet színvonalán, és a figurák sem válnak hiteles, koherens, félelmetes szereplőkké.

Ben Affleck, Patrick Fugit, David Clennon, Lisa Banes és Kim Dickens a Holtodiglan című filmbenForrás: InterCom

Pedig a fő cél egyértelműen az volt, hogy Nick (Ben Affleck) és Amy (Rosamund Pike) kapcsolatán keresztül bepillantást nyerjünk a házasság misztériumába. Hogy megtudjuk, mitől, hol romlik el az, ami annyi hittel és őszintén indul. Mi lesz a szerelemből, mi történik két fiatal, tehetséges ember álmaival, hol veszítik el az egymásra figyelést, a gyengédséget és az önmagukba vetett hitüket. De erről megint csak közhelyeket látunk, és a végén még az is megkérdőjeleződik, volt-e egyáltalán ártatlan szakasza ennek a történetnek. De a válasszal adós marad a film, hiszen semmi sincs benne eldöntve, csak felvetve, mint lehetőség.

Felvillan, de nincs kifejtve, mi van, ha két ember eltérő társadalmi rétegből származik. Mit kezd egy átlagpasi az álomnővel, amikor ott van a valóságban. A papírforma szerint ilyen nőre vágyott mindig: aki hibátlanul gyönyörű, bájos és kedves, jó családból származik, és maga is magasan képzett, ambiciózus, van humora és saját keresete. De a valóság az, hogy az első eufória helyét hamar átveszi a pánik, hogy elég jó vagyok-e neki. Nyilván nem. És egy önbizalom-hiányos pasin nem lehet segíteni, az mindenképp tönkreteszi a kapcsolatot, már csak önigazolásból is. Ott van a jelenség, meg van pendítve, de nincs válasz arra sem, erre foghatjuk-e a történteket.

Ben Affleck és Rosamund Pike a Holtodiglan című filmbenForrás: InterCom

Vagy ott van például az, amit a jó családból való, szép és okos lányok élnek át: a beléjük nevelt megfeleléskényszer, hogy soha nem vagy elég szép és elég jó, hogy amit elértél, azt nem is te érted el, és nincs engedély a lazításra. Felvillan valami abból is, mi történik, ha egy házasságban az egyik fél túl nagy áldozatot követel a másiktól, és ezzel megfosztja mindentől, ami az életét addig jelentette. Az is felvetődik, mi történik, ha egy házasság nem fejlődik időben családdá, mert valaki nem biztos magában (vagy a társában). Végül van egy jelenet arra is, milyen, amikor egy nő visszaél azzal, hogy egy provinciális, konzervatív közegben a nőre még mindig mint a "gyengébbik nemre" tekintenek. Hülyére veszi a férfiakat, de egyben odacsap a feminizmusnak is.

Szóval sok minden megjelenik, de az egész nem ad ki egy egységes képet arról, mi a történet háttere, az elkövető indítéka, és főleg: mi volt a célja az egésszel. Márpedig ha a gyilkos személyisége nem koherens és nem hiteles, akkor fuccs az egész kriminek. És fuccs a színészi munkának is.

Rosamund Pike a Holtodiglan című filmbenForrás: InterCom

Rosamund Pike a brit felsőbbrendűségével, hideg tartásával és tökéletes külsejével jó választásnak tűnhetett Amy szerepére, mert még akkor is van benne valami távolságtartás és idegesség, amikor kedvesen csacsog. De mivel a karaktere nem áll össze, az alakítás is hevenyészett, felszínes.

Ben Affleck sem tud többet mutatni annál, amit eddig már láttunk tőle. A többieket pedig mintha csak egy délutáni tévésorozatból kölcsönözték volna. Köztük Neil Patrick Harrist, akinek megvolt a lehetősége, hogy egész más oldaláról mutatkozzon be, de mivel ezzel nem tudott élni, érthetetlen, miért épp őrá volt szükség ebben a szerepben.

Neil Patrick Harris a Holtodiglan című filmbenForrás: InterCom

Vannak persze erényei is a filmnek: egy-két váratlan fordulat, amikor a tettes kénytelen improvizálni, a média következetesen lesújtó ábrázolása, és egy izgalmasan véres gyilkossági jelenet, ami legalább emlékeztet egy valódi Fincher-filmre. De az első és utolsó képkocka baljós üzenete megint csak blöff: valójában nem mond semmit. Vagy legalábbis semmi olyat, amitől az ember borzongva gondolhatna arra, hogy most vissza kell térnie a saját életébe, és befeküdnie a hitvesi ágyba. Pedig akkor lett volna az igazi, ha a film után mindenki ezzel a baljós érzéssel nézne a házastársára: "Biztosan tudom, kivel élek együtt?"