Emma Stone csak a hülyéket varázsolja el

2014.11.14. 17:13

Valaki ezt mormogta mellettem a moziban: "Mi ez, egy Jávor Pál-film?" Nem, nem volt ilyen szerencsénk. Woody Allen legújabb filmjéből, a Káprázatos holdvilágból hiányzik a humor és a báj, a butácska szerelem és bölcs megbocsájtás. És még nagyon sok minden. Helyette szól a jazz, suhannak a pókhálóvékony estélyik, és két, egymásra odafigyelni képtelen színész szellemeskedő párbeszédeket mond fel egymásnak. De legalább szépen süt a nap a francia Riviérán.

 

Nyolc éve már, hogy írtam a Füles-ről, Woody Allen akkori, csalódást keltő bemutatójáról, de már akkor sem volt értelme azon jajongani, hogy mivé lett az alleni életmű. Hiszen azóta is évente megír és leforgat egy filmet, és így jó eséllyel születnek a jövőben is játékos, szórakoztató darabok, mint az Éjfélkor Párizsban, vagy húsbavágó, keserű drámák, mint a Blue Jasmine. Mint hajdanán a Füles-nél, most sincs mit tenni, csak illedelmesen félrenézni, és türelmesen várni egy következő, ennél sokkal jobb filmre, mert a Káprázatos holdvilág nagyon rossz lett, teljesen függetlenül attól, hogy ki rendezte.

Pontosan így van: a Káprázatos holdvilág teljesen független Woody Allentől. Igen, ott van a szokásos főcím, majdnem minden jelenet alatt lüktet a jazz vagy lendülnek a vonósok, de valahol itt ér véget a párhuzamok keresése. Szerelem, szorongás, képmutatás, szenvedély, játék, a finom érzelmek apró varázslata mind hiányzik ebből a filmből.

Hamish Linklater, Emma Stone, Colin Firth és Jacki Weaver a Káprázatos holdvilág című filmbenForrás: Freeman Film

A húszas években játszódó történetben egy sikeres angol illuzionistát, Stanley Crawfordot (Colin Firth) megkér bűvész barátja (a remek Simon McBurney), hogy segítsen leleplezni egy csinos, fiatal amerikai szélhámosnőt, Sophie Bakert (Emma Stone), aki egy gazdag család bizalmába férkőzött és most hamis szeánszokkal kábítja őket a mesés Dél-Franciaországban. Stanley odautazik, hogy saját szemével győződjön meg Sophie képességeiről. A lány nagyon jó, túl jó, meggyőzően jó. Transzba esik, titkokat tud. A férfi, aki egyébként megrögzött racionalista, egyre jobban összezavarodik és lassan hinni kezd a csodákban.

Nincs miért. Egyetlen egy pillanat sincs a Káprázatos holdvilág-ban, ami ezt eredményezhetné. Emma Stone, akire az egész film épül, akinek porcelánfehér kezeibe helyezi Allen a megszületendő csodát, képtelen bármit is kezdeni a feladattal. Karcos hangja, hatalmas, komikus karikává dülledő szemei, előreugró, egyenletesre csiszolt fogai, modoros pöszesége semmi teret nem hagy a finom rezdüléseknek.

Eileen Atkins, Colin Firth és Emma Stone a Káprázatos holdvilág című filmbenForrás: Freeman Film

Igen, értjük, ő a szegény, de eszes lány a michigani Kalamazoo-ból, akire a metsző intellektusú Stanley, mint egy Higgins professzor, rátalál és elkezd belőle gyémántot csiszolni. De ez sem működik: Colin Firth éppen olyan ellenszenves, mint annak idején Darcy volt, de hiányzik belőle a hirtelen ellágyulás, a mélység, a szerelemre hajlás ígérete. És abban, ha valaki hússzor elismétli, hogy csak a tudomány és a józan ész létezik a világban, nincs sok romantika.

Két ellenszenves ember sétál egymás mellett és mondja a magáét. Egyetlen egyszer nincsenek szinkronban. Emma Stone nem érti, nem érzi ezt a dolgot. Gyenge időzítéssel felelget Firthnek, humora elnagyolt, széles gesztusú. Firth nagy rutinnal ledarálja a szellemesnek szánt riposztokat. Stanley és Sophie között nincsen párbeszéd, csak mondatok. Nincsenek szikrák, nincsen előtörő szenvedély, nincs közös ritmus. Szól a jazz, suhannak a pókhálóvékony estélyik, szikrázik a nap a francia Riviérán, de minden csak jelmez, kellék, aláfestés.

Colin Firth és Emma Stone a Káprázatos holdvilág című filmbenForrás: Freeman Film

És akkor mi a sztori? És a kínzó kérdések? Hogyaszongya: Sophie igazi médium? Mi a trükkje? A repetitív Stanley mikor tér már észhez és kapcsol át emberi üzemmódba? Mikor csattan a csók? Mert akármilyen távoli pályán bolyong ez a két színész egymástól, a forgatókönyv csak összehozza őket. Vagy nem? A vége olyan későn, olyan hosszú üresjáték után jön el, hogy addigra már teljesen mindegy is, mi volt a kérdés és mi a válasz.

"Az illúziók segítenek elviselni az életet" - érvel Sophie, de azt már nem tudjuk meg, mi segít elviselni ezt a modoros, felszínes, minden pillanatában életszerűtlen filmet. Talán Darius Khondji operatőr (Delicatessen, Eső előtt, Lopott szépség, Éjfélkor Párizsban) csodálatos képei, de más nem. Csak a fenséges sziklák, a végtelen tenger egykedvű hullámai. Azon kaptam magam, hogy kétségbeesve kapaszkodom minden olyan jelenetbe, ahol a háttérben feltűnik a táj egyszerű, szótlan szépsége, hogy aztán gyorsan egy másik filmbe képzeljem magam. Khondji úgy fényképezi Emma Stone-t is, mint egy földreszállt angyalt, fényárban úszva, arany sugaraktól ölelve, és Stone hálás lehet neki, mert legalább a fények tompítanak harsány közönségességén.

Emma Stone a Káprázatos holdvilág című filmbenForrás: Freeman Film

Azt ígértem az elején, nem fogok szemforgatva hajdani Woody Allen-filmek után siránkozni. De amikor Stanley és Sophie az eső elöl egy üres csillagvizsgálóba menekülnek, hogy ne jutna eszembe egy hajdani, manhattani planetárium, a fiatal, szereleméhes Diane Keaton és a szorongó, szereleméhes Woody Allen? Az a hajdani páros szerethetően, esendően botorkált fekete fény és szürke árnyék között, míg ez a páros fényévekre egymástól, szögletes léptekkel, rutinból masírozik. Cole Porterre, természetesen.