Egy új Spielberg-filmre beülni hasonló élmény, mint egy új Woody Allenre. Tisztában vagyunk vele, hogy túl van a fénykorán, de még a gyengébb munkái is olyan magasan verik a mezőny átlagszínvonalát, hogy megéri látni őket. Egyszer-egyszer aztán meglepő módon becsúszik egy olyan is, ami akár bekerülhet a kedvencek közé. A Kémek hídja ezek közé tartozik.
De Spielberg ámulatba ejtő profizmusán, eleganciáján és pontosságán kívül van még egy nagy erénye az új filmnek: a Coen fivérek forgatókönyve, amin a két zseni erősen rajta hagyta a kézjegyét. És ha egy produkció mögött három ekkora nagyágyú áll - plusz a főszereplő Tom Hanks, aki a maga nemében szintén egy intézmény -, akkor mindenképp a kihagyhatatlan kategóriába esik.
Boldog megnyugvással konstatálhatjuk mindjárt az első jelenet közben, hogy a legfelső liga vett gondjaiba minket. Egy fura grimaszú, idősödő ember (Mark Rylance) önarcképet fest, önmagát vizsgálja a tükörben. Aztán óvatos mozdulatokkal, vékony ecsettel a nyaki redőin igazít a képen. Vágás, és máris a háta mögül figyeljük az elmélyült munkát, és a gondos rendező, meg a jóízlésű operatőr egy diszkrét fénynyalábbal figyelmünket pontosan arra a nyaki ráncra irányítja, amit az előbb a festményen néztünk - most pedig a modellen.
Ilyen egy Spielberg-film. Apróság, sőt, egyenesen semmiség, de nem tudja más.
És valójában ilyen mozzanatokon áll vagy bukik minden film.
Vagy pár jelenettel később, amikor ugyanerről az ártalmatlannak, sőt, együgyűnek tűnő fickóról kiderül, hogy szovjet kém, akin az amerikai titkosszolgálat épp rajtaüt, ő épp a fürdőszobában matat alsóneműben. "Jé, vendégek!" - szellemeskednek a Coen fivérek a figurán keresztül, majd kirángattatják a szobába, és onnantól eléggé leszűkül a mozgástere. És mi az, amivel máris, egyetlen pillanat alatt vele azonosulunk, és érte drukkolunk? Hogy a fogait (a fogmosópohárban ázó protézisét) kéri szelíden a CIA mord ügynökeitől.
Hosszan sorolhatnánk még ezeket a kis finomságokat, amik a Coen fivéreket és Steven Spielberget kiemelik a megbízható mesteremberek táborából. Miközben azok is: feddhetetlen iparosok, akik pontosan ismerik a szakma minden fogását, és
könnyedén elmesélnek egy két és fél órás sztorit úgy, hogy egyszer sem érezzük az idő múlását.
Pedig szinte minden más esetben - legyen akár szó Ridley Scott Mentőexpedíció-járól vagy Sam Mendes legújabb James Bond-filmjéről - az ember úgy érzi, lett volna még mit vágni belőle, teljesen feleslegesen nyújtották ilyen hosszúra. A Kémek hídja esetében ez nem merül fel.
Persze maga a történet is elképesztő, annál is inkább, mert igaz. Az amerikai kormány a hidegháború kezdetén egy biztosítási jogászt szemelt ki arra, hogy hivatalos úton tudjon elítélni egy frissen elfogott szovjet kémet. Tehát ezt a szürke eminenciást, James B. Donovant (Tom Hanks) kérte fel arra, hogy játssza el a védőügyvéd szerepét egy olyan kirakatperben, aminek a végkimenetele nem volt kétséges.
Donovan azonban csak külsőre volt jelentéktelen fazon, azzal senki nem számolt, hogy belülről egy végsőkig tisztességes ember, aki mindenáron ragaszkodik a törvényességhez. Úgyhogy előbb kijárta, hogy a védence ne kapjon halálbüntetést, aztán véghez vitt egy még nagyobb küldetést: hivatalos megbízás nélkül, kvázi magánemberként kellett kicserélnie egykori védencét egy amerikai katonára, akit pedig a szovjetek kaptak el.
De mivel Donovan még a lehetetlen küldetéseket is szerette tovább nehezíteni - illetve mivel az emberségről nem tudott lemondani - ezt is megfejelte egy további képtelen magánakcióval.
A film tehát három felvonásra épül, és mindegyik felül tudja múlni az előzőt.
Hát, ezért röppen el az a két és fél óra.
És mert Spielbergen és a Coeneken túl van még két világklasszis, akik az arcukkal gondoskodnak minden egyes perc igazságáról és hitelességéről. Tom Hanks és Mark Rylance. Egy világsztár, aki örökre a szálfaegyenes gerincű, megingathatatlan jellemű hősök mintaképe lett, és igen, mindig elhisszük neki, mert mindig hibátlan; és egy színházban már sokszor díjazott, mégis szinte ismeretlen angol színész, aki nem egyszerűen felnő a feladathoz, hanem körülbelül úgy formálja a maga képére, és fordítja a maga javára, ahogy Christoph Waltz tette a Becstelen brigantyk-ban. Egy akkora felfedezés, hogy nem csodálkozunk, hogy Spielberg már le is kötötte a következő filmjére.
De nem feledkezhetünk meg arról sem, milyen jó látni, ahogy Spielberg állandó operatőrével, Janusz Kaminskivel dolgozik együtt évtizedek óta. Mennyire lenyűgöző az összhang, ami nemcsak abból derül ki, hogy Kaminski minden egyes közös filmjükben egy vadonatúj világot teremt a képeivel, amelyek minden esetben a történetet szolgálják, és soha nem egy nárcisztikus művész erőszakos önkiteljesedését, hanem abból is, hogy Kaminski senki mással nem tud így dolgozni. Talán csak egyszer jött össze, Julian Schnabellel a Szkafander és pillangó-ban, de azon kívül csakis Spielberg mellett képes ezt a makulátlan ízlést és színvonalat hozni.
A Kémek hídjá-t kihagyni egyszerűen dőreség volna. Nem azért, mert vannak benne utalások a mai korunkra, ezért tanulhatunk belőle. Nem azért, mert fontos újra meg újra emlékeztetni magunkat arra - és hinni is benne -, hogy egyetlen ember is képes változást elérni bármilyen hatalommal szemben, ha hisz az igazában, és kellően eltökélt. Na jó, ezekért is. De aki szereti a jó mozit, annak mindenekelőtt azért, hogy lássa: még ott a léc, ne adjuk alább.
Ne elégedjünk meg a majdnem jóval.
Spielberg, Kaminski, a Coen fivérek, Tom Hanks és Mark Rylance a világítótornyok, akik kijelölik fényt a sötétségben.