Disznóság volt, hogy csak én kaptam érte Oscart

2015.04.18. 20:24

A Ludwig Múzeumban nyílt fotókiállítása kapcsán az ’56-os szerepvállalásáról és Hollywood legizgalmasabb korszakában készült filmjeiről kérdeztük Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőrt. Megtudtuk, mi volt a legrázósabb pillanat, miközben a forradalom eseményeit rögzítette. Elmesélte, hogyan járt pórul a nagy mellénnyel érkező munkatársa a Gyilkos túra forgatásán. Felelevenítettük a botrányt kavaró Oscar-köszönőbeszédét, A szarvasvadász kapcsán pedig a rendező és az operatőr közti ideális kapcsolatról beszéltünk. Ha magyar film, akkor szerinte a múltban történtek az igazán nagy dolgok.

 

  • 1956-ban Kovács László operatőrtársával életképeket, a Nagykörúton fel-alá masírozó orosz tankokat és utcai párbajt filmeztek.
  • A Gyilkos túra forgatásán majdnem megfulladt egy stábtag, de szerinte nem volt túl kockázatos a forgatás.
  • A Harmadik típusú találkozások forgatása előtt nem gondolták át, mennyi pénz kell a világításra, és ez sok nehézséget okozott az operatőrnek.
  • Úgy érzi, hibát követett el az Oscar-beszédével.
  • Száz filmből három vagy négy válik klasszikussá, de meggyőződése, hogy A szarvasvadász közéjük tartozik.
  • A kritikusoknak ki kellene menniük a forgatásokra, hogy megértsék, miből is áll valójában a rendező és az operatőr munkája.

1956-ban ön a társaival fényképezte a forradalom eseményeit. Mi vitte rá, hogy a veszély ellenére kamerával járja az utcákat?

Amikor a forradalom elkezdődött, mi csak tüntettünk az utcákon, és nem is gondoltunk rá, hogy forgatnunk kellene. Aztán eltelt két nap, folytatódtak a tüntetések, és már a lövöldözések is elkezdődtek. Nyugatról operatőrök érkeztek, hogy felvegyék az eseményeket, a Life magazin is itt volt. Akkor jutott eszünkbe, hogy "Úristen, nekünk is forgatnunk kellene". Mindenki gyorsan elment keresni egy filmfelvevőgépet, nem sok volt belőle a városban, mindössze hat-nyolc darab.

Nekünk is forgatnunk kellene - Zsigmond VilmosFotó: Valami Hektor

Nekem nem volt még kamerám, előző évben végeztem a főiskolán. Kovács Lászlót kérdeztem, aki még főiskolás volt: mi van a főiskola gépével? Akarsz forgatni? - kérdezte. Persze - vágtam rá. A főiskola a Rákóczi úton volt, az Uránia felett. Megtalálta a kamerát, filmet is szerzett hozzá, ezután kezdtük el járni Budapestet. Akkor már az oroszok bent voltak.

Volt olyan, amikor úgy érezte, akár meg is halhat? Melyik pillanat volt a legrázósabb?

Óvatosak voltunk. Eleinte nem fotografáltuk a körúton fel-le vonuló orosz tankokat. Az embereket vettük, ahogy a romok között keresték a dolgaikat, életképeket rögzítettünk. Csak később döntöttünk úgy, hogy a tankokat is muszáj felvenni, de azt is úgy, hogy felmentünk a Nagykörúton a Kilián-laktanya (a Ferenc körút és az Üllői út sarkán állt - a szerk.) melletti épület harmadik emeletére, és egy szétlőtt ablakon keresztül tudtunk filmezni.

Akkor harcba konkrétan nem keveredett?

Nem. Félni így is féltünk, természetes, hogy az ember nem akar meghalni. Volt azért egy jelenet, egy utcai párbaj egy szabadságharcos sráccal, akit az emeletről lőttek az ávósok. Ez volt az egyetlen veszélyes helyzet, amikor akár minket is lelőhettek volna.

Ön ideális lenne egy 56-ról szóló szuperprodukció operatőrének. Nem álmodott egy ilyen feladatról?

Mire befutott operatőr lettem, már nagyon messze volt ’56. Nekem az a fontos, hogy jó filmeket csináljak, és akkor már megvoltak a dokumentumfilmek a forradalomról. Magyarországon sem törődtek ’56-tal: mikor idejöttem a kilencvenes években, csodálkoztak azon, hogy miért hozom fel a forradalmat. ’56-nak nem volt jó neve Magyarországon.

Már nagyon messze volt '56 - Zsigmond VilmosFotó: Valami Hektor

Ötvenhatos menekültként rémülettel nézi, hogy kormányunk megint az oroszokhoz közeledik?

Magyarországon szeretik az amerikaiakat, biztos vagyok benne, hogy nem fog a kormány ellenük dolgozni. Ez nem politikai, inkább gazdasági kérdés. Itt vagyunk Oroszország mellett, miért ne cserélgessünk árukat az oroszokkal? Az amerikaiaknak ez nem tetszik? Jó, ne tetsszen. De ettől még nem kell Amerika ellen harcolni, az őrültség lenne.

Több történetet is olvastam, hogy a Gyilkos túra forgatásán nagy veszélyt vállalt, hogy igazán jók legyenek a felvételek. Nyakig elmerült a zúgó vízben, gumicsónakkal, háttal a folyásiránynak ereszkedett le a hegyi folyón. '56-ért értem, hogy miért ment be egy veszélyes helyzetbe, de egy játékfilmért miért tesz ilyesmit?

Nem voltak ezek annyira veszélyes helyzetek. Csupán úgy voltak fotografálva, hogy veszélyesnek látszódjanak. Amikor a vízesésnél forgattunk, vagy a rohanó vízben kellett úsznunk, kaszkadőrök álltak mögöttünk, akik kimentettek volna, ha baj van. Őket eredetileg azért vettük fel, hogy a színészeket helyettesítsék a kenus részekben, de nem tudtuk őket használni, mert nem néztek ki úgy, mint Jon Voight vagy Burt Reynolds. És akkoriban még nem volt CGI, hogy kicseréljük a fejeket.

John Boorman rendező és Zsigmond Vilmos a Gyilkos túra forgatásánForrás: Soundcard

Önt egyszer sem kellett kimenteni a vízből?

Egyszer sem. Van pár jelenet, amiben látszik, milyen nehéz Jon Voightnak árral szemben úszni. Akkor is ott álltak mögötte, és másodpercek alatt kimentették volna. Volt azért egy megdöbbentő eset. A rendező asszisztensét le kellett váltani, mert valami baja volt a térdének, ami miatt nem tudott a hideg vízben dolgozni. Az új ember egy fiatal, bohókás pacák volt, a Walt Disney vidámparkjában dolgozott előtte, és örült, hogy veszélyes helyzetekben foroghatott.

A motorcsónakból beesett a folyóba, eltűnt a két-három méter mély, rohanó vízben, és nem jött fel. Néztünk lefelé a folyás irányába, és nem láttuk sehol. Mindenki pánikba esett. Azon izgultunk, hogy megakadt, beszorult valahova? Ötven méterrel lejjebb bukkant fel, a kaszkadőrök rögtön rohantak oda hozzá. Az a srác többet nem jött a víz közelébe. Azt mondta, hogy ti csináljátok a filmet, én benn leszek az irodában. De így sem hiszem azt, hogy nagyon kockázatos lett volna a forgatás.

Az a srác többet nem jött a víz közelébe - Zsigmond VilmosFotó: Valami Hektor

John Boorman rendező azt mondta, hogy a Gyilkos túra arról szól, hogy a természet bosszút áll az embereken, akik gátat építenek a folyón, és ezzel megerőszakolják a természetet. Ön mint operatőr, mit tud tenni, hogy a természet vadnak és bosszúállónak tűnjön a képeken?

Hasonló volt a helyzet az Afrikában forgatott Ragadozók-nál (The Ghost and the Darkness) is, az két oroszlánról szólt, akik egy csomó embert támadtak meg. Ez egy igaz történet volt, és sokan hittek abban, hogy a két oroszlánnal tulajdonképpen a természet áll bosszút a civilizációt terjesztő embereken - mivel előtte vasutat, hidat építettek a vadonban. Úgy kellett fényképezni a filmet, hogy az oroszlánok félelmetesek legyenek. Erre ki voltak találva külön jelenetek. Éjszaka táboroznak az emberek, és tüzek égnek körben, hogy távol tartsák az oroszlánokat. Sokszor használtuk világításként a mozgó lángok fényeit az arcokon.

Azt nyilatkozta, hogy a Harmadik típusú találkozások volt élete legnehezebb feladata. Konkrétan mi okozta önnek a legnagyobb fejtörést abban a filmben?

Azt határoztuk el, hogy sok fényt fogunk használni az űrhajókhoz, ezzel jelezve, hogy az ő technikai fejlettségük sokkal előrébb van, mint a miénk. Emiatt nagyon sok lámpára volt szükség, amire nem volt keret a költségvetésben. Ötször annyi világító berendezésre volt szükségünk, mint amennyi volt. Ez persze nem tetszett a producereknek, mert így megnő a büdzsé. Ki kellett találnunk valami köztes megoldást.

Harmadik típusú találkozásokForrás: InterCom

Az Oscar-beszédében Amerikának és magyar mestereinek mondott köszönetet. Így vágott vissza a producereknek, akik többször is kirúgták, és Spielbergnek, akivel aztán nem forgatott többet?

Hibát követtem el. Az igaz, hogy nagyon sok nehézségen kellett túltennem magam a forgatáson, és sokszor le akartak váltani a film alatt, csak senki nem vállalta el helyettem a fényképezést. De nem mondanám azt, hogy bosszúból csináltam. Véletlenül történt így.

Volt egy előre eltervezett köszönőbeszédem, leírtam pár dolgot, hogy miket mondanék, ha véletlenül én nyerném az Oscart. Amikor aztán felléptem a pódiumra, izgalmamban vagy örömömben elfelejtettem mindent, amit mondani akartam. Majdhogynem improvizálva beszéltem, szívből jött, amit mondtam. Megköszöntem azoknak az embereknek, akik tanítottak Budapesten, és megköszöntem Amerikának, hogy új életet adott.

Egy másik dolog is közrejátszott a köszönetnyilvánítások elmaradásában. A fényképezésért járó Oscar volt az első, amit kiadtak aznap este. Általában a gála közepén vagy a végén szokták kihirdetni az operatőri díjat, de aznap valamiért azzal kezdték. Hét Oscarra jelölték a Harmadik típusú találkozások-at, azt hittem, mindegyiket megnyeri, mert az volt a legjobb film abban az évben. Azt hittem, Spielberg is megkapja a magáét. Nagy disznóság volt, hogy csak én kaptam Oscart a filmért.

A szarvasvadász készítésekor érezte azt leginkább, hogy ön nemcsak utasításokat követve vesz fel képeket, hanem egyenrangú alkotótársa a rendezőnek. Ez azt jelenti, ha Zsigmond Vilmost, a művészt akarjuk megismerni a filmjein keresztül, akkor ezt a filmet érdemes megnézni?

Igen. Az a film tényleg együttes munka eredménye. Ha elkezdjük különféle szempontokból vizsgálni, arra juthatunk, hogy A szarvasvadász majdhogynem egy tökéletes mű. A forgatókönyv, a színészi játék, a rendezés, a díszletek mind nagyon jól sikerültek. Száz filmből talán ha háromra-négyre lehet rámondani, hogy klasszikus, és A szarvasvadász az. Mindenki jól dolgozott, és a maximumot adta bele.

Felidézné a kedvünkért a film két leghíresebb jelenetét, amelyekben először vietnámi fogságban, majd saját elhatározásból orosz rulettet játszanak a főszereplők?

Egyrészt a háborúval járó embertelenséget akartuk megmutatni, háborúellenes filmnek szántuk, hogy az emberek érezzék, mennyire könyörtelen tud lenni a háború, lássák, milyen vaddá tudunk válni.

A fő dolgot azonban nem hozták fel a korabeli kritikák: célunk volt, hogy megmutassuk, mi történt ezekkel az emberekkel, miután visszatérnek a háborúból, és hogy változtatják meg az életüket a harc közben szerzett élmények. Hazajöttek, és senki nem törődött velük, mert egy "igazságtalan háborúban" harcoltak. Ez volt a fő célja a filmnek, amit az emberek meg is értettek, csak a kritikusok nem.

A kritikusok gyakran esnek abba a hibába, hogy azért is rendezőt méltatják, ami az operatőr érdeme. Szokott emiatt bosszankodni? Elolvas egy kritikát, és azt mondja magában: "De hát az az én ötletem volt!"

A kritikusok nem jártak filmes főiskolára, és fogalmuk sincs arról, hogy milyen egy filmen dolgozni. Még ma sem tudják talán, hogy ki mit csinál egy forgatáson. Nem értik, hogy ez egy közös munka, és sokszor nehéz eldönteni, ki miért felelős. Ott kell lenni a forgatáson, és csak akkor lehet igazán látni, mivel foglalkozik a rendező, és mivel az operatőr. Látnák, hogy a rendezőnek semmi köze a világításhoz, sok esetben azt sem ő dönti el, hol van a kamera.

Természetesen mindent a rendezőnek tulajdonítanak. Elméletben tényleg mindig a rendező hozza meg a döntéseket, a gyakorlatban ugyanakkor egy jó rendező nyitott arra, hogy elfogadjon segítséget a környezetétől. Így az operatőrnek is lehetősége nyílik arra, hogy hozzáadja a magáét a film hangulatához. Olyan dolgokat, amit a rendező nem akar, vagy nem is tud hozzáadni. Ilyen például a világítás minősége.

Mindent a rendezőnek tulajdonítanak - Zsigmond VilmosFotó: Valami Hektor

Az elmúlt években melyik volt ön szerint a legszebben fényképezett magyar film?

Nehéz kérdés, mert ha magyar filmről van szó, akkor én a múltban gondolkozom. Nagyra tartom Szabó István filmjeit, de azok régebben készültek. Ugyanígy imádom Makk Károly és Jancsó Miklós filmjeit, ők világklasszisok voltak. Manapság nem tudom, ki az igazán jó, átütő erővel rendelkező magyar rendező. Nem tudom, hogy van-e ilyen egyáltalán.

Az az igazság, hogy Magyarországon sokkal jobbak az operatőrök, mint a rendezők. Talán könnyebb is fényképezni, mint színészeket rendezni, illetve történetet elmesélni. Magyarországon még mindig magas az oktatás minősége a főiskolán, akik onnan kikerülnek, sokból lesz nagyon jó operatőr.