Ma ünnepli hetvenötödik születésnapját korunk egyik legnagyobb színésze, Al Pacino. Mi azzal köszöntjük a legendás zsaru- és gengszterszerepeiről híres színművészt, hogy megmutatjuk a tíz legjobb alakítását. Olyan hihetetlenül erős volt a mezőny, hogy még az a film sem került be a válogatásba, ami miatt megkésve bár, de megkapta az őt már régen megillető Oscar-díjat. Nem számított, hogy hippiruhát és bozontos szakállat viselve küzdött-e a korrupció ellen, vagy ellenkezőleg, kokainmámorban mészárolta-e le a rátámadó bérgyilkosokat, Al Pacino így is, úgy is képes volt arra, hogy intenzív játékával lángra lobbantsa a képernyőt.

 

A keresztapa (The Godfather, 1972)

Al Pacino - két filmmel a háta mögött - gyakorlatilag ismeretlen színész volt 1972-ben. Francis Ford Coppolán kívül senki sem őt akarta látni Michael Corleone szerepében, és Pacino is - ezt ma már nehéz elhinni róla - is komoly kétségekkel küzdött, hogy el tudja-e, illetve el akarja-e játszani a feddhetetlen háborús hősből maffiózóvá váló főszereplőt. Michaelt egy enigmatikus, nehezen kiismerhető személyiségként jelenítette meg, aki csak az idő előrehaladtával mutatja meg a valódi arcát.

Diane Keaton és Al Pacino A keresztapa című filmbenForrás: UIP-Duna film

Mindannyian emlékszünk a vacsorára az olasz étteremben, amikor Pacino kivégzi a rendőrfőnököt és a rivális maffiafőnököt, és ezzel a bűnözés útjára lép. Abban a jelenetben Pacino arcán minden érzés megmutatkozik, amit csak az ember érezhet egy ilyen drámai döntés előtt: kétségbeesés, tanácstalanság, düh, bosszúvágy és így tovább. Ott tárul fel először a könyörtelen Michael Corleone. Pacino egy ravasz erkölcsi bukástörténetet játszik el előttünk zseniálisan, amelyben már rég viszolyognunk kellene az apja nyomdokaiba lépő fiútól, de mi inkább csodáljuk az erejét.

- - -

Madárijesztő (Scarecrow, 1973)

Ez a sokáig elfeledett film meglepetést okozhat azoknak, akik Pacinót egy betonkemény, bármikor hatalmas robbanásra képes alaknak könyvelték el a gengszter- és a zsarufilmjei miatt. Ebben a korai alakításában az érzékeny, sebezhető oldalát domborítja ki. Egy öt évig tengerészként szolgáló és most a soha nem látott gyerekéhez igyekvő férfit alakít, aki stoppolás közben összeakad Gene Hackmannel, és együtt folytatják útjukat Amerika rozsdamarta vidékein.

Gene Hackman és Al Pacino a Madárijesztő című filmbenForrás: Warner

Az életmű ismeretében ez egy kivételes és szívbemarkoló alakítás, ugyanis pont azt utasítja el a leszerelt tengerész, amivel az ikonikus szerepeiben szinte eggyé vált a színész: az erőszakot. Ritka élmény, hogy Pacinót bolondozni láthatjuk, és pont ő az, aki lebeszéli heves vérmérsékletű utazótársát arról, hogy egy bunyóval oldja meg a konfliktust. A benne fortyogó energiákat itt arra használja fel Pacino, hogy egy mélyen megsebzett, a józanságát humorral megőrző embert állítson elénk úgy, hogy az minél valódibbnak tűnjön.

- - -

Serpico (1973)

"Sok színész eljátssza a szerepet, Al Pacino viszont eggyé válik velük. Annyira tökéletesen átlényegül a karakterré, hogy a film vagy a színdarab vége után is még sokáig benne marad" - mondta Lee Strasberg a legendás Actor’s Studio igazgatója és Pacino egyik tanára. Sidney Lumet, a Serpico rendezője is hasonlókat mondott a színész módszeréről: ha a jelenet haragos lelkiállapotot kívánt meg, akkor Pacino egész nap dühös volt, még ebédnél is. Ez rendkívül kimerítő lehetett a színész és a környezete számára is, ugyanis a címszereplő szinte végig dühös a filmben.

Al Pacino a Serpico című filmbenForrás: Paramount

Serpico rekordgyorsasággal vált a hetvenes évek emblematikus mozihősévé. A megingathatatlan igazságérzetű zsaru magányos és keserű harca a rendőrséget behálózó korrupció ellen az évtized hitehagyottságát tükrözte, Pacino bozontos szakálla, a hippidivatot követő ruhatára pedig kiemelte Serpicót az őt megelőző tekintélyelvű igazságosztók (Piszkos Harry és társai) halmazából. Pacino az igazságért minden mást feladó, lobbanékony és tragikus krisztusi figurává formálta a korrupt társairól jelentő zsarut, és ezzel az alakítással a valódi Frank Serpico is elégedett volt:  "Al Pacino jobban játszott el engem a filmben, mint én magamat."

- - -

A keresztapa 2 (The Godfather: Part II, 1974)

Már az első részben is sokat tett érte, de Michael Corleone nem veszítette el teljesen a néző szimpátiát – hiszen tetteit meg lehetett magyarázni azzal, hogy a családja védelmében cselekedett. A második részben viszont már egy hatalma teljében lévő, ám önmagával fokozatosan meghasonló férfinak mutatja be Pacino Michaelt, akitől a végére már a család emlegetése is csak egy üres frázisnak hat. Őrülten tragikus, zseniális portré ez egy olyan emberről, aki eredeti céljával ellentétben mindenkit megsemmisít, vagy legalábbis elmar maga mellől, és a legvégén egyedül maradva a birodalma tetején csak a bűntudat marad meg neki társul.

John Cazale és Al Pacino A keresztapa 2 című filmbenForrás: UIP-Duna Film

A keresztapa második részében már kétségkívül Al Pacino számít a film főszereplőjének. Párhuzamosan fut ugyan egy visszaemlékezés Vito Corleone (Robert De Niro) felemelkedéséről, de én mindig Michael történetét éreztem az erősebbnek, hangsúlyosabbnak. Marlon Brando kiválásával ő lett az új, mindenki mást háttérbe szorító keresztapa. Így aztán nagyrészt Pacinón is múlt, hogy a legtöbb folytatással ellentétben A keresztapa 2 pariban van az első résszel, sőt, sokan úgy vélik, jobb is nála. Pacino ezzel mondjuk pont nem ért egyet: amikor feltették neki a filmtörténet egyik legnehezebb kérdését, ő az első rész mellett tette le a voksát, Mario Puzo történetének rendkívüli minősége miatt.

- - -

Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975)

Pacino csak hosszas tanakodás után mondott igent a Kánikulai délután-ra. Kimerült volt az e cikkben is dokumentált, megerőltető alakítások egész sora miatt, illetve a film nagy kockázattal járt. A Pacino által végül eljátszott bankrabló volt az első nyíltan meleg főszereplő egy fősodorbeli hollywoodi filmben. A színész forradalmi tettet hajtott végre az alakításával, ugyanis a sztereotípiákat elkerülve, szimplán egy szerelmes férfinak ábrázolta Sonnyt, aki bármire képes a partnere boldogságáért - még a bankrablásra is hajlandó, hogy meglegyen a pénz a nemátalakító műtéthez.

Al Pacino és John Cazale a Kánikulai délután című filmbenForrás: Warner

Pacino színészi játéka ezúttal is olyan heves, hogy akár lángra is lobbanhatna tőle a vászon, de az biztos, hogy dühödt forradalmárt csinál az erre kicsit is fogékony nézőből: a híres jelenet, amelyben egy nagy botrányt kavart börtönlázadást megidézve az Attica helységnevet kezdi skandálni, és ezzel megőrjíti az addig csak bámészkodó tömeget, nem volt benne a forgatókönyvben, azt Pacino rögtönözte. A színész ebben a filmben is elment a teljesítőképessége határáig, hogy hitelesen ábrázolja Sonny hisztérikus állapotát, csak nagy ritkán evett, mosakodott és aludt. A színész összeesett a kimerültségtől a forgatás félidejében, és kórházba kellett szállítani. Volt mibe kifáradnia, ugyanis hihetetlen sorozatot produkált Pacino a hetvenes évek első felében: négy egymást követő évben is Oscar-díjra jelölték.

- - -

Portyán (Cruising, 1980)

Érdemes a klasszikusokon túllépni, és leásni Pacino életművének a legmélyére, mert akkor olyan éjfekete gyöngyszemet hozhat felszínre az ember, mint a bemutatásakor nagy botrányt kavart – még tüntettek is a film ellen! -, megbukott, sokáig elfeledett, a köztudatba az elmúlt tíz évben visszaszivárgó Portyán című sorozatgyilkosos thriller. A színész egy rendőrt játszik, aki bőrszerkót húz, és beépül a New York-i meleg szubkultúra legvadabb bugyraiba. Szadomazo klubokba jár, abban reménykedve, hogy kapcsolatba lép vele a gyilkos.

Al Pacino a Portyán című filmbenForrás: Warner

Pacino "szörnyű élmény"-nek nevezte a filmet, amely tényleg kemény próba elé állítja a nézőket, cselekményvezetése esetleges, több kérdésünk lesz a végére, mint amennyi az elején volt, de azért egy színésznek korántsem szabad elhinni mindent, amit a saját munkájáról mond. Egyáltalán nem szörnyű a Portyán, ellenben hihetetlenül erős és ellenséges atmoszférát teremt, illetve nagyon érdekes a főszereplő személyiségének a megváltozása: az új élmények hatására fokozatosan megkérdőjeleződik benne minden, amit addig saját magáról hitt. Egy emberi identitás széthullását játssza el nekünk Pacino. 

- - -

A sebhelyesarcú (Scarface, 1983)

Brian De Palma gengszterfilmjéből hiányzik A keresztapa eleganciája és melankóliával kevert búskomorsága. Helyette elmerült az ízléstelenségben, és mindent a maximumig feltekertek benne: a ruhákat, az erőszakot, a nyelvezetet – és  ugyanez történt Al Pacino színészi játékával is. Karrierje második felét gyakran illetik azzal a kritikával, hogy túljátssza a szerepeit, Tony Montana pszichotikus, hataloméhes alakjához azonban tökéletesen passzolt a színész feltűnő, mértéket nem ismerő alakítása. Végtére is ez a kubai menekült a világot akarta meghódítani.

Al Pacino A sebhelyesarcú című filmbenForrás: InterCom

Hiába mutatja be egy szörnyetegnek az amerikai álmot erőszakkal és gátlástalansággal megvalósító férfit Pacino, nincs még egy olyan filmje, amiből ennyiszer idéznék – sokszor nagy csodálattal - a mondatait. Tony Montana a film bemutatója óta önálló életre kelt, ellentmondásos kulturális ikonná vált, akit rapper körökben és más szubkultúrákban is nagy tisztelet övez.

- - -

Szemtől szemben (Heat, 1995)

1995-ben végre megtörtént az, amire minden filmőrült várt. Al Pacino és Robert De Niro közös jelenetben szerepelt egy filmben, amiben ráadásul a legendájukhoz méltó szerepeket kaptak: rögeszmés zsaru és legalább annyira profi mestertolvaj. Michael Mann nem csinált szenzációt a találkozásukból, inkább csak leültette őket egy kávéra. De ez nem baj, mert kőkemény és fájdalmasan őszinte társalgásuk felér száz akciójelenettel.

Al Pacino és Robert De Niro a Szemtől szemben című filmbenForrás: InterCom

Sok film játszott már el azzal a gondolattal, hogy rendőr és bűnöző között bensőséges, kölcsönös megértésen és tiszteleten alapuló viszony feszül, és tulajdonképpen annyira egymásra vannak utalva, hogy létezni sem tudnának a másik nélkül. Pacino és De Niro teljesítményének köszönhetően ez az érzékeny egyensúlyi állapot ténylegesen meg is valósul a Szemtől szemben című mestermunkában. 

- - -

Fedőneve: Donnie Brasco (Donnie Brasco, 1997)

Egy újabb remek gengszterszerep Al Pacinótól. Ebben a filmben az a pláne, hogy nem ismétli önmagát a színész, ugyanis legkevésbé sem egy karrier- vagy bukástörténetet kell eljátszania. Hiába arcoskodik sokat és játssza a nagymenőt Lefty, ő csak egy fogaskerék a gépezetben. Pacino ezúttal egy ranglétrán megrekedt maffiózó bőrébe bújt, akinek nincsen valós esélye arra, hogy feljebb emelkedjen. A régebbi filmjeiben ez az alak legalább két vagy három lépéssel állt mögötte, most viszont ő lépett hátra, és figyeli félelemmel vegyes csodálattal az előtte elvonuló maffiafőnököt.

Johnny Depp és Al Pacino a Fedőneve: Donnie Brasco című filmbenForrás: InterCom

Pacino álmából felkelve is eljátssza a kemény, fellépésével bárkit elcsendesítő gengsztert. Most viszont hagyja, hogy belássunk a durva maszk mögé, és érzékeljük ennek a kisstílű bűnözőnek a mindennapi félelmeit, kételyeit. Hogy milyen is az, ha nincs meg a főnöknek ígért pénz, vagy ha egy találkozó könnyen az ő kivégzésével érhet véget. Vagy mind közül a legnagyobb dilemma: tényleg egy beépített FBI-ügynök az a fickó (Johnny Depp), akit a bizalmába fogadott? Tragikummal teli, érzékeny alakítás.

- - -

A bennfentes (The Insider, 1999)

Pacino nagyon érzi az olyan szerepeket, amelyekben rögeszmés, emberfeletti teljesítményre képes embereket kell eljátszania. Már a szeme villanásából látjuk, hogy bármi is legyen a célja, ő azt halálosan komolyan gondolja.  A bennfentes-ben még egy nem éppen látványos foglalkozást űző emberből is kifaragta az igazság bajnokát. Lowell Bergman egy nagy tekintélynek örvendő tévéműsor producere. Ő az, aki háttérben maradva témák és interjúalanyok után kutat, és ő az, aki nem engedve az újságírói integritásából, nem hagyja, hogy a dohánycég eltussolja a kitörni készülő botrányt.

Al Pacino és Russell Crowe A bennfentes című filmbenForrás: InterCom

Akármilyen nagy színész is Pacino, neki is kellenek a színésztársak, hogy az egymás gesztusaira, szövegeire adott reakciókból összeálljon egy igazán emlékezetes jelenet. Erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, és legfeljebb a Szemtől szemben közös kávézása kapcsán megemlékezni erről. Pedig Russel Crowe-val, illetve Christopher Plummerrel is óriási dolgokat művel együtt Pacino. Miattuk válik feszült thrillerré, súlyos morális kérdéseket feszegető drámává egy olyan unalmas történettel operáló film, ami leegyszerűsítve arról szól, hogy leadnak-e egy vállalati érdeket sértő interjút vagy sem.