A szájhagyomány által a bemutató előtt szájba pisilős, leszbikus szadomazo filmként elkönyvelt The Duke of Burgundy valójában egy erotikaábrázolásában szélsőségesen visszafogott lírai alkotás a szerelemről és a párkapcsolatok belső dinamikájáról. Kell hozzá némi nyitottság, de nem a szex miatt.

Lehet, hogy a köntös a szadomazo és a szexuális fétisek világa, de a The Duke of Burgundy igazából arról szól, hogy mi van akkor, ha egy szeretetteli kapcsolatban a két félnek mások az igényei, sőt, a partnerek vágyai éppenséggel ütik egymást. Ha igazán szeretjük a másikat, meg lehet-e egy egész életen át felelni annak, amit ő vár tőlünk és amiért cserébe igaz szerelmet ad, de ami nekünk inkább teher, mint öröm? Le tudunk-e mondani énünk egy részéről, hogy bizonyítsuk a másiknak, valóban önmagáért szeretjük őt?

Chiara D'Anna és Sidse Babett Knudsen a The Duke of Burgundy című filmbenForrás: Mozinet

Igaz, Peter Strickland (Varga Katalin balladája, Berberian Sound Studio) filmjében ezek a kérdések a romantikus filmek megszokott témáihoz és alapsémáihoz képest meglehetősen "szélsőséges" formában öltenek testet, de azért nem kell olyan mélyre ásni, hogy a konkrét mögött meglássuk az általánost. Itt egy leszbikus pár alá-fölérendeltségi viszonyokra épülő szexuális játékai okozzák a problémákat.

A fiatalabb nő, Evelyn ugyanis azt akarja, hogy partnere legyen a domina, az idősebb nőt, Cynthiát viszont egyre jobban frusztrálja, hogy a szerepjáték és önmaga megjátszása nélküli énje talán nem is kell barátnőjének. A film azt a folyamatot mutatja meg, ahogyan a szenvedélyes szerelem jelei átalakulnak a kihasználás fárasztó és elkeserítő gesztusaivá. Ahogyan az, hogy Evelyn megkéri Cynthiát, hogy kötözze meg és üljön a szájára, már nem rajongásnak, hanem kötelességteljesítésre való felhívásnak kezd tűnni.

Evelyn azt akarja, hogy partnere legyen a domina - The Duke of BurgundyForrás: Mozinet

És tényleg szerencsés az a néző, aki ne tudna valamilyen módon kapcsolódni ehhez; akinek még nem voltak a partneréhez képest más vágyai akár szexről, akár szerelemről, akár hétköznapi apróságokról. Aki ne érezte volna még úgy, hogy bár ő csak magát adja, ez mégsem tökéletesen elég a másiknak. Ilyenformán a The Duke of Burgundy közelebb áll a hétköznapokhoz, mint ahogyan az az extravagáns témaválasztás alapján valószínűsíthető volt.

Talán ennek a földközeliségnek lehet betudni azt is, hogy nemcsak a bemutatott életformához, hanem még a hollywoodi közönségfilmekhez képest is kifejezetten visszafogott a szex ábrázolása: az olyan "botrányos" dolgokat, mint a szájba vizelés, nem látni, sőt, a csukott ajtó mögött, csak hanggal érzékeltett aktust a finomlelkűek talán nem is tudják azonosítani. Szájra ruhában ülnek, szexet messziről sejtetnek, így végül a film egésze alatt egyetlen egyszer látszik egy mellbimbó, az is talán ha egy másodpercig.

A szex ábrázolása mindig visszafogott - The Duke of BurgundyForrás: Mozinet

Hogy ennek nem a rendezői gyávaság az oka, az abból is valószínűsíthető, hogy a domináns-alávetett játszmáknak, ha szexuális fétiseknek hívja is őket a köznyelv, a filmben nem a szex az első számú terepe. A The Duke of Burgundy legizgalmasabb aspektusa a játék a nemekkel és a nemi szerepekkel. Eleve hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazán lehet egyszerű szub-dom viszonyról beszélni, hiszen az "kényszeríti" a másikat a szerepjátékra, aki aztán ebben a játékban az alávetett szerepét kapja, míg aki elvileg parancsol, az papírról memorizálja, hogy mit és mikor is kell követelnie, milyen "büntetést" kell kiszabnia, hogy a másik boldog legyen.

És remek megoldás, hogy mindez egy homoszexuális pár tagjai között történik, mert így ki lehet zárni a nemi szerepekről alkotott, berögzült meggyőződéseket, amelyek óhatatlanul leredukálnák a történetet annak kérdésére, hogy a szereplők megfelelnek-e ennek a szerepnek vagy sem. De Strickland még tovább játszik a gender-tematikával, ahogy csavar egyet a viszonyokon. Cynthia ugyanis a pár azon tagja, amelyik a hétköznapokon inkább a férfi-sztereotípiákat erősíti (komoly, tudományos munkát végez) - miközben dominaságra kényszerítve szexuálisan ő a valódi alávetett. Evelyn pedig a bejárónő és a kitartott fiatal lány szerepét éli a hétköznapokon, de a hálószoba szabályait ő szabja meg. Ennyi kifordítás után pedig tényleg lehetetlen bármiféle nemiszerep-kategóriát alkalmazni, ahogy valamiféle, azok felrúgásán alapuló tanmesének beállítani a filmet is nehéz lenne. És ez talán a legtöbb, amit egy film tehet a szokásosan sztereotip ábrázolásmód elleni küzdelemben: ha egyáltalán nem hajlandó alkalmazni semmiféle címkét és stigmát.

A nemek kérdésén kívül ugyanakkor máshogyan is "formabontó" a film cselekménye: Strickland az elsőtől az utolsó percig azon munkálkodik, hogy demisztifikálja az általában megszeppent távolságtartással kezelt szadomazo fétis rejtélyes világát. Egyrészt a dolog nagyon is profán, praktikus oldalának bemutatásával: hogy egy szúnyogcsípés milyen könnyen tönkretehet egy remekül eltervezett, pajkos és magasztosnak indult szexkalandot, vagy hogy milyen sokat kell inni ahhoz, hogy sikerüljön minden "büntetést" kivitelezni. Másrészt a lélektani aspektusok ironikusabb oldalainak bemutatásával: hogy ebben a témában is ugyanúgy működik a gyerekes sértődés, ha az ember nem kapja meg a kiszemelt szájvécét a barátnőtől, vagy hogy milyen elkeserítően nehéz is egy tisztességes kalodaszerű ágyat szerezni.

Csakhogy ezt az egyébként kellemes, visszafogott humorral tálalt, remek, egyetlen szájgörbítéssel vagy homlokráncolással egész lelki folyamatokat kifejezni képes színészekkel megvalósított történetet Peter Strickland szinte a lehető legkevésbé nézőbarát módon vitte vászonra. Nem csak a sajátos időkezelésről, az álmokat, képzelgéseket is előtérbe helyező narratíváról van szó, de arról is, hogy a filmben hemzsegnek a tökéletesen öncélú, kizárólag az esztétikum kedvéért megvalósított jelenetek. Amelyek egyébként sokszor valóban gyönyörű képek, víziók, képzőművészeti értelemben magukkal ragadó filmversek - de értelmük, céljuk önmagukon és a gyönyörködtetésen kívül nincs.

Gyönyörű, de gyakran öncélú - The Duke of BurgundyForrás: Mozinet

Meg aztán zavaróak az olyan rendezői gesztusok is, amelyek néha a képekhez hasonlóan öncélúak: például a fő motívum, a lepkegyűjtés és az állandó lepkemutogatás jelenléte a filmben sehogyan sincs megindokolva (a tudományos konferenciákon elhangzó előadások ráhúzhatóak a főhősök aktuális lelkiállapotára, de ezt éppenséggel lepke helyett bármi mással is meg lehetett volna oldani). Máskor akadnak olyan utalások, filmes idézetek (például, hogy a konferenciákon a hallgatók között próbababák is ülnek), amelyeket a rendezőn kívül alig valaki tudhat megfejteni, vagy éppenséggel konkrétan nincs értelmük, s mint ilyenek, inkább tűnnek kreatív onanizálásnak, mint filmnyelvi értelemben indokolt gesztusoknak. Amilyen például az, hogy egyetlen férfi sem szerepel a filmben: ez nemcsak játéknak, kísérletnek jó, de erősen kapcsolódik is a nemiszerep-tematika által felvetettekhez is.

Ráadásul ahogyan telik a filmidő, úgy veszik át az uralmat a lélektani boncolgatás és a voltaképpeni cselekmény helyett az esztétizáló képek, a tét nélküli kísérletezgetések. Így pedig nemcsak türelem, de átlagon felüli nyitottság is kell a The Duke of Burgundy befogadásához - csakhogy az alaptéma ellenére nem szexuális nyitottság, hanem jelentős mértékű elnézés az inkább a rendező, mintsem a néző számára fontos filmesztétikai lepkeszárny-próbálgatások iránt.