Mindenbe belekap, de kevés témát fejt ki mélyrehatóan az állami támogatás nélkül készült, Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák című dokumentumfilm, amely az előző rendszerben felnőtt meleg férfiak történetein keresztül próbál a magyar LMBT emberekről beszélni. Sötét rabságban vagy világos szabadságban élünk-e ma?

Ahogyan az a Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák című dokumentumfilmben elhangzik, a Pride lényege a láthatóság: ameddig van olyan csoportja a társadalomnak Magyarországon, amely tagjainak emberi jogai nem érvényesülnek maradéktalanul, vagy amelyet hátrányos megkülönböztetésben részesítenek, addig szükség van arra, hogy ez a hiányosság szem előtt maradjon. Legyen szó akár kerékpárosokról, kerekesszékkel élőkről, vagy éppen melegekről.

"Valahogy egy kínos tehernek éreztem" - Meleg Férfiak Hideg DiktatúrákForrás: Éclipse Film Kft.

Éppen ezért - na meg az aktuális, magyar problémákat nemigen feszegető hazai filmtermés miatt - nagyon örömteli, ha dokumentumfilm készül a magyar meleg közösség mindennapjairól. Jó lenne, ha még több dokumentumfilm készülne mondjuk a transzvesztita közösségről, az egyéni sorsokról, a titkosszolgálat és az előző rendszer LMBT közösségének viszonyáról, a melegjogi mozgalmak magyarországi történetéről, a hazai AIDS-helyzetről, az LMBT embereket támogató vagy ellehetetlenítő, rendszerváltás utáni magyar törvénykezésről, és ki tudja még, mi mindenről.

Óriási különbség van

Ez már csak azért is jó lenne, mert akkor azok a fehér hollók, akik mégis dokumentumfilmet forgatnak a témáról - mindenféle állami támogatás nélkül, hosszú évek munkájával -, nem éreznék úgy, hogy a filmjüknek mindenről, de tényleg mindenről szólnia kell, ami csak felmerülhet a tárgykörben. Mert Takács Mária filmjének, a Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák-nak - ami tulajdonképpen a rendező 2009-es, 45 és 70 éves kor közötti leszbikusokat bemutató Eltitkolt évek című munkájának párdarabja - épp ez a legnagyobb problémája.

A cím arra enged következtetni, hogy a hangsúly azon lesz, miként éltek a melegek a rendszerváltás előtti Magyarországon. És ezt a várakozást erősítik az első jelenetek is, amelyekben a megfigyelésekről és az ügynökaktákról, a melegséget a zsarolhatóság eszközének látó titkosszolgákról van szó, és idősebb, meleg férfiak próbálják összehasonlítani a talán homofób, talán korlátozó, de alapvetően mégiscsak szabad mai demokráciát az előző rendszer éveivel.

A sokat látott csalitos - Meleg Férfiak Hideg DiktatúrákForrás: Éclipse Film Kft.

Sötét rabságból a világos szabadságba érkeztünk, ezt le kell szögezni” - jelenti ki Nádasdy Ádám ebben a jelenetben, reagálva arra, hogy a fiatal riporterek számára nem érthető, a mai állapotok - a kordonok közé szorított felvonulók a Pride-on, a „buziverések”, a homofób politikusok - hogyan is okozhatnak örömöt bármilyen ma élő melegnek.

Kincsesbányába tévedtek

És ez egy érdekes és ígéretes felállás: a kétféle nézőpont szögesen eltér egymástól, mivel az egyik a diktatúrához viszonyít, a másik meg a demokrácia által nemcsak hihetővé, de elvárhatóvá tett teljes szabadsághoz. Azzal pedig, hogy a fiatal riporterek maguk is meg szeretnék érteni az előző generáció gondolkodását, a nézőhöz is közelebb kerül minden gondolat a filmből, legyen akár fiatal, akár idős.

"Zolika, mi minden lehettél volna..." - Meleg Férfiak Hideg DiktatúrákForrás: Éclipse Film Kft.

Csakhogy a Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák az első jelenetek után már korántsem járja annyira következetesen ezt az utat, sőt, mintha egyáltalán nem is látna utat, amelyet követnie volna érdemes. Inkább azt a benyomást kelti, mintha a készítők úgy érezték volna, témájukkal és gazdag múltú, szívesen mesélő interjúalanyaikkal kincsesbányába tévedtek, ahonnan bármit is szednek fel, az mind egyformán fényesen csillog. Így a sok téma közül csak egyetlen szál lesz az előző rendszerbeli meleglét, de annak is inkább a "könnyedebb" oldala: a már csalókának tűnő címmel szemben a diktatúra az első jelenetek után már csak alig, néhány említés szintjén kerül szóba.

Nyilvános vécék, nudista strandok

Igaz, ezek a "könnyed" témák is roppant érdekesek: hogyan lehetett az internet előtti korban ismerkedni, pláne, hogy nem is igazán lehetett felvállalni a melegséget? Szóba kerülnek a rakparti randevúk, az Egyetem kávézó, a korszak egyetlen kvázi „melegbárként” működő helye, a jugoszláviai Rab szigete a nudista strandokkal és a sokat látott csalitossal, a nyilvános vécék, falaikon telefonszámokkal és randevúidőpontokkal, és szóba kerül az is, hogy így mennyire nehéz, sőt lehetetlen volt intim, bensőséges kapcsolatot létrehozni.

"Mindenki tudta, azért mentek oda" - Meleg Férfiak Hideg DiktatúrákForrás: Éclipse Film Kft.

A korszak ellentmondásosságára Nádasdy Ádám története világít rá a legjobban: ő azt meséli, az egyik budifalon olyan „társkereső hirdetést” látott, amelynek szerzője olyan férfit keresett, aki hajlandó ágyban szeretkezni. Egy-egy ilyen mondat valóban találó, csakhogy ezzel a jobb híján könnyednek nevezett hangvétellel az a probléma, hogy a némi nosztalgiával kevert ismeretterjesztésen, sőt, nem egy jelenet hangulata miatt kimondható: szórakoztatáson kívül nemigen van más célja, így pedig meglehetősen kicsi a súlya, tétje is.

Összevissza kalandozás

De a filmidő óvatos becslés szerint is legalább felében összevissza kalandozunk: egyéni sorstörténeteket ismerünk meg coming outokkal, szerelmekkel, családok reakcióival, amelyeknek voltaképpen semmi közük nincs az elvileg tárgyalt korszakhoz, pláne a diktatúrához magához. Egyszer csak minden előzmény nélkül és pusztán pár perc erejéig bejön a képbe a HIV-fertőzés, ráadásul egy mai fiatal sorsán keresztül. Szó esik a mai politikai helyzetről, de korántsem átfogóan, és talán csak egyetlen jelenet erejéig szóba kerül az első hivatalos magyar melegmozgalom kialakulása is - mindenből egy kicsit, de semmiből sem eleget.

Emellett bepillantást nyerünk a drag queenek (a szereplésükhöz női ruhát öltő, leggyakrabban meleg férfiak) világába, ami roppant érdekes témája lehetne egy másik dokumentumfilmnek, de dramaturgiailag nem látszik indokoltnak, hogy a Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák-ban mi másért is szerepel azon túl, hogy az egyik interjúalany érintett. Ráadásul a készítők egyáltalán nem tisztázzák, hogy kik azok a transzneműek, ezen belül kik a transzvesztiták, ez hogyan kapcsolódik a melegséghez (ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a kettő egyáltalán nem jár feltétlenül kéz a kézben), és a transzvesztitizmus miként kapcsolódik és tér el a drag queen életformától. Pedig pont az ilyen fogalmi tisztázás indokolhatná a téma megjelenését. A kifejtetlenség ellenben csak tovább erősíti az olyan hamis sztereotípiákat, mint hogy „a melegek szeretnek női ruhába öltözni” vagy akár „a melegek valójában nők akarnak lenni”.

Azok a fránya tények

A tények kezelése amúgy is komoly problémája a filmnek több szempontból is. Egyrészt elhangzanak meglehetősen súlyos állítások - mint hogy a melegeket a mai napig megfigyelik, a rendszerváltás óta is, vagy hogy „állítólag” azért vették ki itthon már a hatvanas évek elején a homoszexualitás büntethetőségét a törvénykönyvből, hogy a „buzik ne fertőzzék meg a börtönökben a többieket” -, de ezeket senki meg sem próbálja bizonyítani, vagy legalább mélyrehatóbban utánajárni, hogy van-e valóságalapjuk.

"Arról soha nem volt szó, hogy te hogy is vagy" - Meleg Férfiak Hideg DiktatúrákForrás: Éclipse Film Kft.

Másrészt szóba kerülnek más, kifejtetlenül hagyott dolgok is: láthatunk például tüntetést „az alkotmány negyedik módosítása ellen”, de hogy ez a módosítás pontosan miből is állt, nem hangzik el a filmben. Harmadrészt némiképp zavaró, még ha az ilyenkor kapott válaszok előre is viszik a filmet, hogy a fiatal riporterek szinte tüntetnek tudatlanságukkal, és mosolyogva kérdeznek rá olyan témákra, amelyek (a válaszok szerint) alapvető fontosságúak voltak az előző rendszerben a melegek számára. Pedig az ember mégiscsak azt szereti, ha egy dokumentumfilm készítői maximálisan tájékozottak a választott témájukban, hiszen ez adja a hitelességet, és emiatt éreznénk úgy, hogy bizonyosan nem kell kételkednünk semmiben.

Sufnimódszerek

Amennyire nem egységes a „cselekmény”, vagyis a téma, annyira széttartó a forma is. Dicséretes, hogy Takács Mária rendező igyekszik alkalmazkodni a dokumentumfilmezés nemzetközi trendjeihez - röviden összefoglalva: a beszélőfejes iskola már a múlté, a mai doksik sokszor formában is felveszik a versenyt a játékfilmekkel -, és képileg, narratívában is próbálja izgalmassá tenni az izgalmas témát. De ez hol sikeresebb, hol kevésbé az: furcsa és rossz értelemben meghökkentő például, amikor sufnimódszerekkel modellezik a rendőrségi kihallgatásokat, vagy amikor a kis költségvetést letagadni nem tudva animált hátteret vágnak a szereplők mögé. Annak viszont megvan a bája és hatása, amikor például építenek egy, az Egyetem kávézóra emlékeztető teret a szereplőknek, hogy ott idézzék fel az emlékeiket.

Ha a végeredmény felemás is, akkor is sokkal több olyan filmre lenne szükség, mint a Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák. Nemcsak azért, hogy jobban teljesüljön Magyarországon is a filmművészet egyik fontos feladata: az itt és most bennünket körülvevő valóságról gondolkodtatni. És azért is, hogy a nézőnek ne egy másfél órás filmből kelljen minden információmorzsát összeszedegetni, és egy filmnek se kelljen minden morzsa bemutatását magára vállalnia. Meg hogy az embernek ne jussanak eszébe olyan unalmas közhelyek, mint hogy „a kevesebb több”, vagy „sokat akar a szarka, de”.