Leizzadtunk a tériszonytól, pedig csak moziban voltunk

Everest
Vágólapra másolva!
A világ legnagyobb csúcsa már az előtt ámulatba ejt, hogy egyáltalán elérnénk az alját. Utána meg olyan képeket kapunk, hogy székben ülve is konkrétan izzad a tenyerünk a tériszonytól. Az Everest csodálatos látványvilágát moziban kell megtapasztalni. A telefonba síró nőket és a fagyott szakállú férfiakat ugyan nem tudja közel hozni hozzánk, de ez most nem akkora gond, hiszen a hegy a film igazi főszereplője – és egyben főgonosza. 
Vágólapra másolva!

Három különböző elvárást is megfogalmaztam magamban, miközben arra vártam a sötét teremben, hogy induljon a túra a Mount Everest tetejére. Azt akartam, hogy fejbe kólintson és lenyűgözzön a hegyek látványa. De emellett azt is akartam, hogy átérezzek valamit azokból a veszélyes helyzetekből és gyötrelmes pillanatokból, amit a hegymászóknak ki kell állniuk. És arra a kérdésre is választ akartam kapni, hogy mi hajtja ezeket a bolond, életüket kockáztató embereket.

Fejbe kólint a hegyek látványa - Josh Brolin az Everest című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Az első kívánságom nagyon hamar teljesült - meg sem kellett érte látni a világ legmagasabb csúcsát. Már az alaptáborig tartó, függőhidakon átvezető többnapos séta is ámulatba ejtett. Néha esett a hó, máskor szikrázva sütött a nap, a növényzet folyamatosan ritkult - én meg rájöttem, hogy hegyek és hegyek között hatalmas különbségek vannak.

Elég hamar eljött az a pillanat is, amikor azt éreztem, hogy

soha nem mennék el egy ilyen expedícióra - ha nekem fizetnének, akkor sem.

És ez a felismerés még a tragédiába torkolló leereszkedés előtt történt. Süvített a szél, egy sziklafal keskeny párkányán haladtak, és mivel ezt felülről mutatta a kamera, láthatóvá vált az alattuk hömpölygő, iszonyatos mélység. Kényelmes székben ültem, de hatalmába kerített a tériszony.

Mi hajtja ezeket az embereket? - Michael Kelly az Everest című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A hegymászók lelkivilágába viszont csak felületes betekintést kaptam. A legfontosabb kérdést sebtiben és ügyetlenül zavarja le a film, a csapat újságírótagja (Michael Kelly) végigkérdezi a többieket, hogy miért akarják megmászni az Everestet, miért költenek milliókat arra, hogy halálos veszedelembe sodorják magukat. Ők pedig csak nagy nehezen tudnak kipréselni magukból feleletet, és azok sem voltak valódi válaszok.

Ha már elkezdte, akkor befejezi a dolgot. Ennyi lenne az egész?

A legkielégítőbbnek Beck Weathers válaszát találtam, de az is csak szomorúsággal töltött el. Ez az egész az otthoni gondok előli menekülés lenne? Vagy ha a szebbik oldaláról nézzük, a lelki békéjének a keresése?

Mert ott van - Josh Brolin az Everest című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Hiányérzetem nem foszlott szét, de némileg csökkent, amikor a film után elolvastam egy interjút Baltasar Kormakur rendezővel. Ő arra jutott, hogy a hegymászók maguk sem tudják elmagyarázni,

miért teszik kockára az életüket, és miért mennek neki újból és újból a csúcsoknak.

Fotelből hegyet mászni sosem volt annyira fenséges élmény, mint most az Everest-et nézve. De ha valaki zsigeri hatást akar, és bele akar látni a hegymászók lelkébe, akkor a Zuhanás a csendbe továbbra is verhetetlen.

Az utóbbi évek legnagyszerűbb főgonosza - Jason Clarke az Everest című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Ha kizárólag látványfilmként tekint az Everest-re, akkor tulajdonképpen nincs is értelme tovább olvasnia a kritikát, kelljen fel a székéből, és nézze meg minél nagyobb vásznon a filmet. Az utóbbi évek legnagyszerűbb főgonoszával fog szembesülni. Az egyik hegymászó szörnyetegnek hívja a Mount Everestet, és ezt a film teljes mértékben alá is támasztja:

egyik pillanatban még földöntúli örömet okoz a rajta bandukoló embereknek, kicsivel később viszont már hóvihart küld rájuk.

Baltasar Kormákur egy dologban kockáztatott: amikor csak lehetett, magashegyi körülmények között forgatott, és ez rendkívüli mértékben megdobta a film élvezetét. A hóviharban magát szenvedve vonszoló Jake Gyllenhaal és Jason Clarke láttán semmi okunk abban a hírben kételkedni, hogy úgy megdolgoztatta a színészeit, hogy némelyiküket helikopterrel kellett lehozni a hegyről.

Szenvedve vonszolják magukat - Jake Gyllenhaal és Jason Clarke az Everest című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Minden másban azonban a lehető leghagyományosabb megoldást választotta. Az Everest az 1996-os, számos emberéletet követelő katasztrófa eseményeit játssza újra, és úgy kezdődik és végződik, ahogy a legtöbb igaz történeten alapuló túlélőfilm. Repülőtéri búcsúzkodás és a valódi személyek fényképei foglalják keretbe az alkotást.

A katasztrófafilmek hagyományát folytatva sztárokkal feltöltött és nagyszámú szereplőgárdát mozgat az Everest, ezért történhetett az, hogy

egyiküket sem lehet megismerni úgy igazából.

Különösen bántó ez az állandóan vigyorgó, a hegymászást egy nagy bulinak felfogó Scott Fisher (Jake Gyllenhaal) vagy az oxigénpalackot büszkeségből nem használó Anatolij Bukrejev (Ingvar Eggert Sigurdsson) esetében. Náluk éreztem azt leginkább, hogy több időt töltöttem volna a társaságukban.

Telesírja a párnáját - Keira Knightley az Everest című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A tragédia okait is távolságtartással kezeli az Everest. A magashegyi turizmus tömegessé válása? Emberi felelőtlenség? Az időjárás figyelmen kívül hagyása? Ez mind ott van a filmben, és még több is, de aki össze akarja kötni a pontokat, és valóban át akarja látni az események láncolatát, annak utána kell olvasnia a tragédiának.

Ebben a filmben már a legelején leosztották a lapokat: a nők (köztük olyan nagy nevek, mint Keira Knightley vagy Emily Watson) könnyeikkel áztatják a telefonkagylót és a párnát, a fagyott szakállú férfiak pedig nehéz léptekkel, egyre inkább szakadozó lélegzettel mennek előre. Ezek az emberek nem kerülnek igazán közel hozzánk, de ez most bocsánatos bűn, mert - ahogy a film címe is elárulja - az Everest-nek a hegy az igazi sztárja.