Leizzadtunk a tériszonytól, pedig csak moziban voltunk

2015.09.21. 19:16

A világ legnagyobb csúcsa már az előtt ámulatba ejt, hogy egyáltalán elérnénk az alját. Utána meg olyan képeket kapunk, hogy székben ülve is konkrétan izzad a tenyerünk a tériszonytól. Az Everest csodálatos látványvilágát moziban kell megtapasztalni. A telefonba síró nőket és a fagyott szakállú férfiakat ugyan nem tudja közel hozni hozzánk, de ez most nem akkora gond, hiszen a hegy a film igazi főszereplője – és egyben főgonosza. 

Három különböző elvárást is megfogalmaztam magamban, miközben arra vártam a sötét teremben, hogy induljon a túra a Mount Everest tetejére. Azt akartam, hogy fejbe kólintson és lenyűgözzön a hegyek látványa. De emellett azt is akartam, hogy átérezzek valamit azokból a veszélyes helyzetekből és gyötrelmes pillanatokból, amit a hegymászóknak ki kell állniuk. És arra a kérdésre is választ akartam kapni, hogy mi hajtja ezeket a bolond, életüket kockáztató embereket.

Fejbe kólint a hegyek látványa - Josh Brolin az Everest című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Az első kívánságom nagyon hamar teljesült - meg sem kellett érte látni a világ legmagasabb csúcsát. Már az alaptáborig tartó, függőhidakon átvezető többnapos séta is ámulatba ejtett. Néha esett a hó, máskor szikrázva sütött a nap, a növényzet folyamatosan ritkult - én meg rájöttem, hogy hegyek és hegyek között hatalmas különbségek vannak.

Elég hamar eljött az a pillanat is, amikor azt éreztem, hogy soha nem mennék el egy ilyen expedícióra - ha nekem fizetnének, akkor sem.  És ez a felismerés még a tragédiába torkolló leereszkedés előtt történt. Süvített a szél, egy sziklafal keskeny párkányán haladtak, és mivel ezt felülről mutatta a kamera, láthatóvá vált az alattuk hömpölygő, iszonyatos mélység. Kényelmes székben ültem, de hatalmába kerített a tériszony.

Mi hajtja ezeket az embereket? - Michael Kelly az Everest című filmbenForrás: UIP Dunafilm

A hegymászók lelkivilágába viszont csak felületes betekintést kaptam. A legfontosabb kérdést sebtiben és ügyetlenül zavarja le a film, a csapat újságírótagja (Michael Kelly) végigkérdezi a többieket, hogy miért akarják megmászni az Everestet, miért költenek milliókat arra, hogy halálos veszedelembe sodorják magukat. Ők pedig csak nagy nehezen tudnak kipréselni magukból feleletet, és azok sem voltak valódi válaszok. 

A hét legmagasabb csúcsból már hatot megmásztam.”  Ha már elkezdte, akkor befejezi a dolgot. Ennyi lenne az egész?

A legkielégítőbbnek Beck Weathers válaszát találtam, de az is csak szomorúsággal töltött el. Ez az egész az otthoni gondok előli menekülés lenne? Vagy ha a szebbik oldaláról nézzük, a lelki békéjének a keresése?

Mert ott van - Josh Brolin az Everest című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Hiányérzetem nem foszlott szét, de némileg csökkent, amikor a film után elolvastam egy interjút Baltasar Kormakur rendezővel. Ő arra jutott, hogy a hegymászók maguk sem tudják elmagyarázni, miért teszik kockára az életüket, és miért mennek neki újból és újból a csúcsoknak. 

Fotelből hegyet mászni sosem volt annyira fenséges élmény, mint most az Everest-et nézve. De ha valaki zsigeri hatást akar, és bele akar látni a hegymászók lelkébe, akkor a Zuhanás a csendbe továbbra is verhetetlen.

Az utóbbi évek legnagyszerűbb főgonosza - Jason Clarke az Everest című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Ha kizárólag látványfilmként tekint az Everest-re, akkor tulajdonképpen nincs is értelme tovább olvasnia a kritikát, kelljen fel a székéből, és nézze meg minél nagyobb vásznon a filmet. Az utóbbi évek legnagyszerűbb főgonoszával fog szembesülni. Az egyik hegymászó szörnyetegnek hívja a Mount Everestet, és ezt a film teljes mértékben alá is támasztja: egyik pillanatban még földöntúli örömet okoz a rajta bandukoló embereknek, kicsivel később viszont már hóvihart küld rájuk. 

Baltasar Kormákur egy dologban kockáztatott: amikor csak lehetett, magashegyi körülmények között forgatott, és ez rendkívüli mértékben megdobta a film élvezetét. A hóviharban magát szenvedve vonszoló Jake Gyllenhaal és Jason Clarke láttán semmi okunk abban a hírben kételkedni, hogy úgy megdolgoztatta a színészeit, hogy némelyiküket helikopterrel kellett lehozni a hegyről.

Szenvedve vonszolják magukat - Jake Gyllenhaal és Jason Clarke az Everest című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Minden másban azonban a lehető leghagyományosabb megoldást választotta. Az Everest az 1996-os, számos emberéletet követelő katasztrófa eseményeit játssza újra, és úgy kezdődik és végződik, ahogy a legtöbb igaz történeten alapuló túlélőfilm. Repülőtéri búcsúzkodás és a valódi személyek fényképei foglalják keretbe az alkotást. 

A katasztrófafilmek hagyományát folytatva sztárokkal feltöltött és nagyszámú szereplőgárdát mozgat az Everest, ezért történhetett az, hogy egyiküket sem lehet megismerni úgy igazából.  Különösen bántó ez az állandóan vigyorgó, a hegymászást egy nagy bulinak felfogó Scott Fisher (Jake Gyllenhaal) vagy az oxigénpalackot büszkeségből nem használó Anatolij Bukrejev (Ingvar Eggert Sigurdsson) esetében. Náluk éreztem azt leginkább, hogy több időt töltöttem volna a társaságukban. 

Telesírja a párnáját - Keira Knightley az Everest című filmbenForrás: UIP Dunafilm

A tragédia okait is távolságtartással kezeli az Everest. A magashegyi turizmus tömegessé válása? Emberi felelőtlenség? Az időjárás figyelmen kívül hagyása? Ez mind ott van a filmben, és még több is, de aki össze akarja kötni a pontokat, és valóban át akarja látni az események láncolatát, annak utána kell olvasnia a tragédiának.

Ebben a filmben már a legelején leosztották a lapokat: a nők (köztük olyan nagy nevek, mint Keira Knightley vagy Emily Watson) könnyeikkel áztatják a telefonkagylót és a párnát, a fagyott szakállú férfiak pedig nehéz léptekkel, egyre inkább szakadozó lélegzettel mennek előre. Ezek az emberek nem kerülnek igazán közel hozzánk, de ez most bocsánatos bűn, mert - ahogy a film címe is elárulja - az Everest-nek a hegy az igazi sztárja. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK