Engem senki nem tud utánozni

2015.09.26. 21:39

Larry Clark több mint fél évszázada dokumentálja, hogy mivel múlatják az időt az amerikai tinik, amikor nem látják őket a szüleik: isznak, drogoznak, szexelnek. Fotósként kezdte, aztán ötven felett nyergelt át a filmrendezésre, és csinált olyan sokkoló remekműveket, mint a Kölykök, a Genya vagy a Ken Park. A magyar mozikban jelenleg futó Szégyentelenek című legújabb filmjében francia fiatalok közé vetette be magát, az eredmény most is meghökkentő és kompromisszummentes. Párizsi lakásában telefonon értük utol a 72 éves, energikus művészt, aki mesélt arról, milyen hatással volt az életére, hogy leállt a droggal, mekkora meló színészi alakítást kihozni amatőrökből, és hogyan tartott szexuális felvilágosítást a fiának a Kölykök megtekintése után. Elárulta, mit gondol Terry Richardson képeiről, illetve biztosította az Origo riporterét arról, hogy sosem adta el, és nem is fogja eladni a lelkét Hollywoodnak.

  • Az ötvenes években kezdett drogozni, a nyolcvanas évek végén hagyta abba, mert kitalálta, filmeket akar rendezni.
  • A mostani fiatalok bármilyen információhoz hozzáférnek, de szerinte ugyanolyan zavarodottak, mint a korábbiak.
  • Úgy gondolja, két évvel jár mindenki előtt, és hiába koppintják a többiek, a lényeget úgysem tudják lemásolni.
  • Rengeteg ajánlatot kapott Hollywoodból, mindet visszautasította, pedig néha nem volt könnyű.
  • A Genyára csak úgy kapott pénzt, ha belerakta a filmbe Bijou Phillipset, aki színészként csapnivaló volt.
  • A Szégyentelenekben azért szerepelt ő maga is, mert Pete Doherty egy megbízhatatlan dzsanki.
  • Elmesélte, hogyan készült a film legdurvább jelenete, ezt meg is lehet nézni a cikkben.
  • Két éve majdnem meghalt, most megint formában van.
  • Van egy filmterve, amit muszáj megcsinálnia még ebben az életben.
  • Tetszett neki az Amerikai mesterlövész is, de azért Cassavetes az isten.

Ma csinált már valami kreatívat?

Igen, reggel a következő filmem forgatókönyvén dolgoztam. Nagyon más lesz, mint bármi, amit eddig csináltam. Five Women a címe, és öt különböző korú nőről szól, akiknek összefonódik az életük. Pár hete írom, szerintem még néhány hónap, mire befejezem, de nagyon élvezem.

Larry ClarkForrás: AFP

Egy interjúban azt mondta, hogy az ötvenes években kezdte a drogozást, és A gyógyszertári cowboy című Gus Van Sant-film miatt hagyta abba.

Ez nem pont így volt. Megnéztem A gyógyszertári cowboy-t, és azt gondoltam, hé, ez az én felségterületem, ilyen filmet én is tudnék csinálni. Vagy akár jobbat. Éreztem, hogy most vagy soha, és tudtam, hogy senki sem adna pénzt egy drogosnak a filmjére. Úgyhogy leálltam, megnősültem, vidékre költöztünk, született két gyerekem, és aztán 1994 nyarán leforgattuk a Kölykök-et.

A művészetére hatással volt, hogy leállt a droggal?

Nem. Azt gondoltam, hogy az alkotáshoz szükségem van a drogra. Ez egyáltalán nem szokatlan, egy csomó művész gondolja így. De kiderült, hogy ez óriási baromság. Sokkal jobb dolgokat csináltam tisztán, mint korábban bedrogozva. És mennyivel több mindent. Teljesen megváltoztatta az életemet, hogy felhagytam a droggal, formába hoztam magam, tele lettem energiával, tiszta lett az elmém.

A másik dolog, hogy addig egyedül dolgoztam, de a film miatt hirtelen egy csomó emberrel kellett együttműködnöm. Ez teljesen új volt nekem. Robert Frank mondta egyszer, hogy azért lett fényképész, hogy ne kelljen senkivel se beszélnie. És ebben tényleg van valami, mert fotósként mindig ott van a fényképezőgép a szemed előtt. A legnagyobb váltás az volt számomra, hogy száz emberrel kellett értelmesen kommunikálnom. Megtanulni a nevüket, meg hogy mi a feladatuk.

Larry Clark színészeiForrás: Face / Steven Klein

Illetve amikor eldöntöttük a feleségemmel, hogy gyereket akarunk, akkor részt akartam venni az életükben, nézni, ahogy nőnek fel. Ez is segített abban, hogy tiszta maradjak. Csodás gyerekeim vannak, a lányom huszonnyolc éves, a fiam pedig most volt harmincegy.

Az első filmes munkája egy Chris Isaak-videoklip volt.

Sosem csináltam reklámokat, mert azt árulásnak tartottam, de úgy gondoltam, egy videoklip még belefér. Csak azért, hogy tapasztalatot szerezzek. Fogalmam sem volt, hogyan kell egy rendezőnek viselkedni a forgatáson, de amikor megérkeztem, egyből azt éreztem, hogy otthon vagyok. Ezt ki is mondtam akkor hangosan. Annyira megnyugtató volt rájönni, hogy mindig is ezzel kellett volna foglalkoznom. És egyáltalán nem voltam bizonytalan, pontosan tudtam, hogy mit akarok. Igazi reveláció volt.

A fiatalok minimum három generációját dokumentálta a munkájában. A mostani tinédzserek miben különböznek a korábbiaktól?

A fő különbség, hogy hihetetlen mennyiségű információhoz férnek hozzá. Ha bármire kíváncsiak, csak felmennek az internetre, és már ki is derítették. És ez óriási hatalom, mert amikor én voltam gyerek az ötvenes években, a felnőttek semmit nem mondtak meg nekem. Ha kíváncsi voltál, kérdezősködtél, egyből rád szóltak, hogy ne okoskodjál már. Kaptál egy pofont, és húzhattál a szobádba. Csak az utcán tudtad beszerezni az információkat, ott viszont egy csomó dolgot tévesen tudtál meg. A mostani fiatalok ismerik a tényeket, de pont olyan ártatlanok, mint mi voltunk annak idején. Ugyanúgy meg kell tapasztalniuk a világot, hogy tényleg képben legyenek. Szóval olyan nagyon sok minden nem változott.

Amikor gyerekei születtek, ön hogyan próbált jó szülő lenni?

Kommunikáltam velük, részt vettem az életükben, minden érdekelt, ami velük volt kapcsolatos. Annyi ember vállal gyereket fiatalon, nem tervezik, csak úgy becsúszik, és abból a legtöbb esetben semmi jó nem sül ki. Amikor a fiam született, negyvenéves voltam, amikor a lányom, negyvenhárom. Addigra kábé hétéletnyi tapasztalat voltam a hátam mögött, és készen álltam az apaságra.

Larry Clark a tetoválásait mutatja a római filmfesztiválon 2014-benForrás: AFP/Charly Triballeau

Foglalkozik azzal, hogy idővel elavultnak tűnnek-e majd a filmjei? Lehet ez ellen védekezni?

Védekezni nem tudok ellene, de ha megnézed a munkáimat, úgy tűnik, mintha inkább mindig megelőznék a korukat. Kábé két évvel járok mindenki más előtt. Amikor kijött a Kölykök, a tinédzserek megnézték, és azt mondták, ja, ez pont így megy. A szülők meg úgy gondolták, hogy dehogyis, az én kis angyalkáim sosem csinálnának ilyesmiket, ezt csak egy gonosz öregember találta ki. De aztán csak az újságot kellett elolvasniuk a következő években, és láthatták, hogy tényleg minden úgy van, ahogy a filmben bemutattam.

Hány évesek voltak a gyerekei, amikor először megmutatta nekik a Kölykök-et?

A lányom még túl fiatal volt, amikor a film kijött, így csak a fiamat vittem el egy nagy New York-i moziba. Ő tizenkét éves volt akkor. Én végig hátul álltam a falnál, meglepett, hogy milyen sok fiatal lány nézi az anyjával, de nagyon megörültem ennek.

Terry nagyon durva volt a szűz lányokkal a filmben, keményen dugta őket, nem törődött velük. Nem akartam, hogy a fiam azt higgye, hogy így kell szeretkezni a lányokkal, úgyhogy tartottam neki egy kis felvilágosítást, ahogy mentünk hazafelé a mozi után. Elmagyaráztam neki, hogy mi az a szűzhártya, és hogy mennyire fáj a lányoknak, amikor átszakad, aztán megkérdeztem tőle, hogy ezt már tanulták-e az iskolában, mert tudtam, hogy van egy ilyen órájuk. Nem, apa, még csak a maszturbációnál és az erotikus álmoknál tartunk – mondta. Annyira elkezdtem röhögni ezen, hogy majd összeestem ott a járdán.

Leo Fitzpatrick és Sarah Henderson a Kölykök című filmbenForrás: Mirax

És mikor látta a lánya?

Sokkal később. Ő valahogy mindig imádott annyi idős lenni, amennyi éppen volt. Rengeteg jártunk együtt moziba, életem legjobb élményei közé sorolom, amikor a régi Disney-filmeket néztük a lányommal a moziban. A Pinokkió-t, a Hófehérké-t, fantasztikus érzés azokat megnézni a gyerekeddel. Amikor már tinédzser volt, párszor próbáltam elvinni korhatáros filmre, de mindig azt mondta, hogy papa, az nem nekem való. Furcsa, mert a fiam meg mindig idősebb akart lenni, és olyan dolgokat csinálni, ami inkább nagyobbaknak való.

A lányom három éve ment férjhez, de még nincs gyereke. Valamelyik nap úgy keltem fel, hogy annyira szeretnék nagypapa lenni. Soha nem gondoltam, hogy ilyet fogok érezni egyszer. Amikor fiatalabb az ember, sosem jut eszébe, hogy nagypapa akarna lenni. De most ez van, és remélem, hamarosan teherbe esik a lányom.

Normális esetben úgy készül egy film, hogy megírják a forgatókönyvet, megkeresik a színészeket, és leforgatják. Úgy tudom, ön nem így dolgozik.

Nálam is van forgatókönyv meg színészek, és forgatunk is, de az én módszerem más, mint a többieké. Mindig nyitott vagyok a változtatásra. Először leforgatom a jelenetet pontosan úgy, ahogy a forgatókönyvben meg van írva, de ha nem működik, akkor kiválasztom azt a kis részt, ami tetszett, és abból kiindulva elkezdünk improvizálni. És ezt addig csináljuk, amíg össze nem áll a dolog.

Larry Clark a Kölykök forgatásánForrás: Mirax

Megtanultam, ha valami nem működik, akkor meg kell válni attól, amit előre kitaláltál, amit annyira jónak tartottál korábban, és akkor hirtelen ott állsz minden nélkül, és bármit megtehetsz. Felszabadító érzés, ha olyankor nulláról kezdem el a jelenetet, és mindig sokkal jobb dolgok sültek ki annál, amit előre kitaláltam. Valahogy mindig megtörténik a film, de sosem látod előre, hogy miért és hogyan.

Mit véleménye az olyan művészekről, mint Terry Richardson, akinek a munkáiból jó pár olyan dolog köszön vissza, amit ön talált ki, de ő ezeket üzleti célra használja? Például reklámokban.

Terry Richardson a világ legrosszabb fotósa, és ezt úgy mondom, hogy közben jó barátom. De mondom ezt neki is: a legszarabb fotós, aki valaha élt. Vakuzgat az ócska gépeivel, szörnyen néz ki az összes képe. Szóval nem szoktam különösebben figyelni, hogy miket csinál Terry. Engem senki nem tud utánozni, mert amit csinálok, az teljesen eredeti, a szívemből és a lelkemből jön. Ha megpróbálják, az eredmény mindig valami felvizezett fos lesz. Különösen a divatfotósok.

Terry Richardson fotója Larry ClarkrólFotó: Terry Richardson

Amúgy semmi bajom velük, vagy a reklámmal és a divatvilággal általában, én is beszállhattam volna, és akkor már milliomos lennék. De képtelen vagyok rá. És tudom, hogy ha valaki abban a világban dolgozik, akkor az művészként keresztet vethet magára. Mert ott minden a ruhákról szól, és szigorúak a szabályok, amiket muszáj betartanod. Én pedig művészként semmilyen szabályt nem vagyok hajlandó betartani. Ha szabályoknak kell engedelmeskedned, akkor baszhatod. Egy csomó fotóst láttam tönkremenni ebben. Vagyis nem mentek tönkre, mert meggazdagodtak, de amit csináltak, az lófaszt sem ér.

Ön csak párszor használt ismert színészeket a filmjeiben. Nem lenne könnyebb összeszedni a filmötleteire a pénzt, ha hajlandó lenne bevonni pár sztárt?

Valószínűleg könnyebb lenne, de ez is a játék része. A Genyá-ra például rohadt nehezen tudtunk pénzt szerezni, mert folyton azzal jöttek, hogy rakjak bele valami híres embert. Szerencsére megszereztük Brad Renfrót, aki abban az időben menőnek számított, még Japánban is voltak rajongói. Kivételes színész volt, közben meg tízéves korától fogva egy alkoholista dzsanki, aki sosem tudott leszokni a drogról, meg is halt túladagolásban 24 évesen. Jóban voltam vele a film után is, éveket töltött rehabon, de egyszerűen képtelen volt leállni.

Brad Renfro a Genya című filmbenForrás: Odeon

De ami vicces volt a Genyá-val, hogy csak akkor kaptuk meg rá a pénzt, amikor az egyik női főszerepet odaadtam Bijou Phillipsnek. Ő színészként hasznavehetetlen volt, egy 15 éves partiarc, akinek a nevét látta valahol az egyik öltönyös arc, és kitalálta, hogy elég híres ahhoz, hogy eladja vele a filmet.

Csodás alakítást húztam ki belőle, de az idő kilencven százalékában őt kellett rendeznem. Órákig magyaráztam neki, mire végre megcsinált egy jelenetet, és utána a következőnél kezdhettem az egészet elölről. Mindent a szájába kellett rágni, nála faksznisabb emberrel életemben nem találkoztam. Apakomplexusa volt, az apja John Phillips a The Mamas & the Papasból, aki a legnagyobb szemétláda volt a világon. Szerintem az összes lányát megdugta, egy igazi rohadék.

Bijou Phillips és Kelli Garner a Genya című filmbenForrás: Odeon

Tudtam, hogy amikor a film kijön, Bijou rengeteg munkát fog majd kapni, de senki nem tudja majd rendezni. Így is lett, kapott egy rahedli melót, de aztán a legtöbb filmből kivágták, mert csapnivaló színésznő. Én képes vagyok olyan alakításokat kihozni emberekből, amilyeneket senki más nem tud. Amúgy nemrég találkoztam Bijouval, férjhez ment, gyereket szült, tök egészséges és boldog, már nem olyan őrült, mint régen, és nagyon jól néz ki. Tényleg, az a lány napról napra csak egyre gyönyörűbb lesz.

Említette, hogy sok ajánlatot kapott Hollywoodból. Mondana pár filmet, amit ön rendezhetett volna?

Ha filmet csinálok, akkor muszáj, hogy az enyém legyen a végső vágás joga, és ezt az összes filmemnél sikerült is kialkudnom. Egy hollywoodi filmnél viszont szinte soha nem kapod meg a végső vágás jogát. Én pedig nem akartam olyan filmet csinálni, amibe valaki más belebarmolhat, mert mondjuk a tesztközönségnek nem tetszett a vége.

Mert azt csinálják, hogy megszondáztatják a közönséget, és ha szerintük nem kéne meghalni a főhősnek a végén, akkor fogják magukat, és leforgatnak egy új befejezést. Bele is őrülnék, ha valaki így belepiszkálna a filmembe. Szóval sok ajánlatot kaptam, iszonyú sok pénzt kínáltak, könnyen elcsábulhattam volna, de nem tettem. Egyszer például annyi pénzt ajánlottak fel egy filmért, hogy sétálnom kellett pár kört a háztömb körül, mire végül nemet tudtam mondani. Átkozottul sok pénz volt.

Melyik film volt az?

Nem szeretném mondani a címét, de hidd el, hallottál róla.

Larry Clark és a Szégyentelenek szereplőiForrás: ADS Service

A Szégyentelenek című legújabb filmjét Párizsban forgatta. Mostanában ott is él?

2013-ban csináltam azt a filmet, abban az évben végig itt voltam. 2012-ben körülbelül egy tucatszor fordultam meg itt, készítettem elő a filmet, fiatalokkal találkoztam, velük lógtam. Tavaly egész évben beteg voltam New Yorkban, aztán meggyógyultam, és most pár héttel ezelőtt jöttem Párizsba a Szégyentelenek-et promotálni. Simán itt tudnék élni, imádom ezt a várost.

Az ön filmjeinek a forgatásán nyugi van, vagy sok a konfliktus?

Mindig vannak konfliktusok, váratlan dolgok. Nehéz témákhoz szoktam nyúlni, ezért a forgatás sosem könnyű. Megerőltető a színészeknek, érzelmileg kimerítő, sokat kérek tőlük, mindenkinek nagyon kell koncentrálni. Egy fiatal amatőr szereplőnek ez különösen nehéz, mert tele vannak energiával, de nincsenek hozzászokva a kemény munkához.

Amikor filmet csinálok, iszonyatosan jó formában kell lennem, úgy készülök rá, mint egy bokszoló a tétmeccsre. Talpon kell maradnom a nap végéig, mert a színészek kimerülnek, a stáb kifárad, muszáj, hogy több energiám legyen, mint mindenki másnak. Muszáj hajtanom őket. Láttad a filmjeimet, tudod, milyen kemény jelenetek vannak bennük.

Nick Stahl és Larry Clark a Genya forgatásánForrás: Odeon

A Szégyentelenek például piszkosul nehéz volt, de szerencsére sokat tudtam próbálni a színészekkel előtte, megértették, hogy pontosan mit kell csinálniuk. Felkészültek voltak, vagy legalábbis azt hitték, hogy azok, és remek munkát végeztek. De hozzáteszem, hogy rengeteg rendezésre volt szükség. Szeretem alaposan megismerni a színészeket forgatás előtt, hogy tudjam, milyenek, és ha színészkedni kezdenek - a szó rossz értelmében -, akkor egyből leállítom őket. Nem akarom, hogy színészkedjenek, csak azt, hogy viselkedjenek természetesen. Vegyél egy nagy levegőt, és légy önmagad!” Ezt szoktam a legtöbbet mondani nekik.

A Szégyentelenekben nagyon nyugtalanító volt az a jelenet, amelyben az öregasszony rámászik a saját fiára. Mesélne arról egy kicsit?

Úgy éreztem, az a jelenet nagyon illett ebbe a történetbe, mert akikkel ezek a srácok kapcsolatba kerülnek, nem úgy néznek ki, mint Burt Lancaster. Ezért a megfelelő embert akartam arra a szerepre, és fontosnak éreztem, hogy meztelenül mutassuk őt. Dominique Frot, aki Math anyját játssza, felejthetetlen a filmben. És az a jelenet gyakorlatilag teljesen improvizált volt, mert a film felénél elhajítottam a forgatókönyvet, és újraírtam onnantól az egészet. Azt akartam, hogy egy pont után egyre többet tudjunk meg a főhősök hátteréről, hogy legalább sejteni tudjuk, hogy miért lettek olyanok, amilyenek.

Amikor felvettük azt a jelenetet, tizenegy percig ment a kamera, és körülbelül a hetedik percnél Dominique azt mondta, hogy Larry, le kéne állni, mert már nem tudok mit csinálni. De mondtam neki, hogy folytassa csak, és akkor elvitte a figurát egy totál beteg irányba. Az egész stáb leesett állal nézte, sokkoló volt. Az a rész került be a filmbe, nekem az a kedvenc jelenetem, mélységesen felkavaró.

Miért döntött úgy, hogy ön is játszani fog a filmben?

Véletlenül alakult így. Semmi kedvem nem volt szerepelni a filmben, nem is volt úgy, hogy benne leszek. De a forgatókönyvíró, Mathieu Landais egyre csak újabb karakterekkel állt elő, mondtam is neki, hogy hagyd abba, elég lesz már. Én a forgatókönyv kilencedik változatát akartam leforgatni, de ő az istennek se hagyta abba.

Rájött, hogy a verseit is bele akarja rakni a filmbe, ezért beleírta ezt a Rocksztár nevű fickót, aki egy részeg csöves, de egyben költő is. Felfogadtuk Pete Dohertyt a szerepre. Briliáns zenész, de egy utolsó dzsanki, és a rohadék nem jelent meg a forgatáson. Tíz találkát beszéltem meg vele, ötcsillagos éttermekben üldögéltem egyedül, vártam, vártam, vártam, de egyszer sem jött el. A tizedik alkalom után felhívtam az ügynökét, hogy mi a franc van már, de ő is csak azt tudta mondani, hogy mégis mit vártunk egy őrült dzsankitól.

Larry Clark és Mathieu Landais, a Szégyentelenek forgatókönyvírójaForrás: AFP

Tehát ki kellett rúgnom, így nem volt senki, aki eljátszhatta volna Rocksztárt. A producer javasolta, hogy játsszam el én. Poénnak vettem, de aztán tényleg nem volt más választásom, ezért belementem. Kitaláltam, hogy nem fogok verseket mondani, hanem inkább teljesen kussban leszek, és csak szúrósan nézek. Abban profi vagyok. Egy órán át tudnék bámulni rád pislogás nélkül, úgy, hogy beszarnál.

Amikor elkészül egy film, továbbra is tartja a kapcsolatot a szereplőkkel? Ezekkel a srácokkal, akiket általában az utcán talált meg, és előtte semmi hasonlót nem csináltak.

Tartom. Például húsz éve jóban vagyok Rosario Dawsonnal, Chloe Sevignyvel és Leo Fitzpatrickkal a Kölykök-ből. Sőt még régebb óta, mert pár évvel a film előtt ismertem meg őket. De az összes színészemmel próbálok kapcsolatban maradni. Most itt vagyok Párizsban, és gyakran lógok együtt Diane Rouxellel, aki a Szégyentelenek női főszereplője volt.

De ez így volt akkor is, amikor még fotós voltam. Ha megnézed a fotós könyveimet, azokat az embereket nem csak úgy lekaptam, és már mentem is tovább, hanem nyolc-tíz éven keresztül fotóztam őket. A Tulsa anyaga például több mint tíz év alatt állt össze, és még abból az időszakból is vannak olyanok, akikkel folyton beszélek. Nemsokára vissza is fogok menni oda.

Két fotó Larry Clark 1971-es Tulsa című albumábólForrás: Larry Clark

Mennyire fontos önnek, hogy a színészek jónak tartsák a kész filmet?

Hát mindig remélem, hogy tetszik majd nekik. És azt kell mondjam, hogy az esetek 99 százalékában ez így is történik. A színész elvégzi a munkáját, aztán gyakran csak egy-két évvel később látja a kész filmet. Szóval tényleg a rendező és a vágó dönt mindenről, a színész meg csak reménykedhet, hogy a végeredmény olyan lesz, ami neki is bejön. El tudom képzelni, mekkora sokk az a színészeknek, amikor először látják a filmet, különösen azoknak, akik életükben először játszottak bármiben. Nézik magukat a hatalmas vásznon, és látom rajtuk, hogy keményen szíven üti őket az élmény.

Van olyan filmterve, amivel kapcsolatban azt érzi, hogy mindenképpen muszáj megcsinálnia még ebben az életben?

Igen. A Five Women, amin most dolgozom. Fantasztikus érzés, amikor egyszerűen tudod, hogy valamit meg kell csinálnod. Tavaly nagyon beteg voltam, egyáltalán nem volt biztos, hogy megérem a karácsonyt. Arra gondoltam, ó anyám, nem akarok így élni, mint egy öregember, folyamatos fájdalmak között. De aztán végül meggyógyultam, itt vagyok Párizsban, és hetente ötször megyek a konditerembe. Tavaly mindennap csak azt éreztem, hogy egyre öregebb vagyok, most meg azt, hogy egyre fiatalabb. Azt gondolom, ha túléltem a tavalyi évet, akkor még legalább húsz évem van hátra.

Larry Clark, Rosario Dawson és Chloe Sevigny a Kölykök 20. évfordulós vetítésénForrás: AFP

Kik azok a rendezők, akiknek a munkáját nagyra tartja?

Mindig is Cassavetes volt a kedvencem. Amikor tizennyolc éves koromban elhúztam Oklahomából, és Milwaukeeba költöztem, volt ott egy kis művészmozi. 1962 lehetett, akkor láttam először az Árnyékok-at. Az a film megváltoztatta az életemet, mert Cassavetes pontosan úgy látta a világot, ahogy én is. De láttam ott több filmet Bergmantól, Truffaut-tól, Louis Malle-tól, Godardtól, az összes korai francia új hullámos filmet. Azok a rendezők mind hatottak rám.

Mi volt a legutóbbi film, amitől eldobta az agyát?

Lássuk csak, melyik is volt az. Mindig kapom a screenereket, mert tagja vagyok a rendezők céhének. Tetszett az Amerikai mesterlövész, a Whiplash is, a Birdman különösen bejött. De egy olyan film, amitől tényleg eldobtam az agyamat... ezen gondolkozni kéne.

Mostanában sokszor látom, hogy valaki csinál egy tök jó első filmet, kap valami díjat a Sundance-en, aztán egyből húz is Hollywoodba gyártani a szart. Alig várják, hogy eladhassák a lelküket. Nemrég beszélgettem egy volt csajommal. Több mint ötven éve jártunk, még a középiskolában. Kérdezte, hogy mi van velem. Mondtam, sosem adtam el a lelkemet. Erre ő, na, ilyet se hall gyakran mostanában az ember. És tényleg, mindenki csak a pénzre hajt. Kár.