Egy igazi régi vágású angol sztár: a brit új hullám felkapott csillaga volt, a Dr. Zsivágóért Oscarra is jelölték, de mozisikerek helyett a színpadot választotta. Hatvanéves korában kapott kedvet megint a filmekhez, 78 évesen szexjelenetet forgatott, egy fantasztikus filmben játszik epekedő szerelmest. Sir Tom Courtneyvel - mert lovaggá is ütötte a királynő - Londonban beszélgettünk arról, hogy milyen, ha ő a rosszfiú a sztoriban, ha egy nyikhaj rendezi, és számít-e a 45 év című új filmjéért Oscarra.

  • Tom Courtenay 1937-ben született, első filmszerepét 25 évesen kapta, ami rögtön egy főszerep volt A hosszútávfutó magányosságá-ban.
  • Kétszer jelölték Oscar-díjra: a Doktor Zsivágó-ért 1966-ban a legjobb mellékszereplők között, majd 1984-ben Az öltöztető-ért a legjobb főszereplők mezőnyében.
  • Egy időben elege lett a mozifilmekből, és csak színházban és televízióban vállalt szerepeket, mostanában azonban mozis reneszánszát éli.
  • Az utóbbi években szerepelt Colin Firth oldalán a Dől a moné-ban, Dustin Hoffman kamerája előtt Maggie Smithszel a Kvartett-ben, valamint Nicole Kidman és Daniel Craig partnereként Az arany iránytű-ben.
  • A 45 év-ért Courtenay elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Ezüst Medvét az idei berlini filmfesztiválon (Charlotte Rampling alakítását is díjazták ugyanott).

A kezdeti óriási sikerei után miért fordított hátat a mozinak egy időre?

Túl korán kezdtem. Az első filmes munkámat akkor kaptam, amikor még el sem végeztem a dráma szakot. Edinburghben játszottuk a Sirály-t, amikor Tony Richardson kiválasztott A hosszútávfutó magányossága főszerepére. Utána jött a Doktor Zsivágó, amiből leginkább csak arra emlékszem, hogy állandóan várni kellett, és úgy éreztem, csak vesztegetem az időmet. Egyébként is mindig színészként tekintettem magamra, és nem filmsztárként. Az akkori ügynökömet csak a pénz hajtotta, és igen, eljött egy pont, amikor hátat fordítottam a mozinak, és inkább színházban játszottam.

Tom Courtenay A hosszútávfutó magányosságában és Julie Christie-vel a Doktor ZsivágóbanForrás: Mokép

Még most is jobban szereti a színházat?

Nem, mostanra megbarátkoztam a mozival is, de azt hiszem, már túl késő.

A 45 év mindenesetre olyan film, amihez nagyon jól jöhetett a színházi tapasztalat.

Pontosan. Sokat beszélünk benne, nagy monológok vannak. Az évfordulón előadott beszédre például nagyon büszke vagyok, mert azt vágás nélkül vettük fel. Kicsit meg is voltam ijedve tőle, és óriási színészi kihívás volt számomra.

Hogyan találták meg erre a szerepre?

Charlotte Rampling ajánlott, és ő azt mondta, hogy senki másra nem is gondoltak. Megkaptam a forgatókönyvet, és egy ültömben, az iPhone-omon elolvastam. Rögtön azt éreztem, hogy ez a legjobb forgatókönyv, amit valaha kaptam.Andrew Haigh irtó tehetséges srác, bár a korábbi filmjeit nem láttam, és tartok is kicsit tőlük, azt hiszem, az a rengeteg meleg szex nekem már túl sok lenne.

Tom Courtenay, Charlotte Rampling és Andrew Haigh februárban a berlini filmfesztiválonForrás: AFP/Tobias Schwarz

Szexjelenet pedig a 45 évben is van, és bizonyos szempontból ez is tabukat feszeget, hiszen hetvenes években járó embereket se mutatnak gyakran a filmekben szerelmeskedés közben.

Ez a téma mindig nagyon érdekli az embereket. Az egy hihetetlenül természetes és hiteles pillanat a filmben. Amikor olvastam a szexjelenetet a forgatókönyvben, csak mosolyogtam, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ez a munkám. Charlotte azt állítja, hogy kényelmetlenül érezte magát a forgatáson, de szerintem csak szemérmeskedik.

Minden párkapcsolat cérnaszálon függ
Negyvenötödik házassági évfordulójára készül Kate (Charlotte Rampling) és Geoff (Tom Courtenay), amikor a férfi levelet kap: megtalálták egykori menyasszonya holttestét a hegyekben. Ez fenekestül fordítja fel eddig harmonikus kapcsolatukat.

Korábban rengeteg nagy rendezővel dolgozott színházban és filmen is, a mindössze harmadik filmjét forgató Andrew Haigh nem tűnt túl tapasztalatlannak, irányíthatónak?

Ő volt a főnök. Kezdettől egyértelmű volt, hogy mit akar. Elmagyarázta, hogy nem szereti a közeliket, viszont minél hosszabb jeleneteket akar két irányból felvéve. Ezért is ennyire realisztikus és bizonyos szempontból egyáltalán nem tipikus angol film. Nagyon tetszett egyébként, hogy egy fiatalember így tud írni az emberek múlthoz kötődéséről. Hiszen, mi emberek csak azt tudjuk, hogy a múltban mi történt, a jövőbe nem látunk, azon kívül, hogy remélhetőleg amikor ma hazamegyek, vár otthon a feleségem és a kutyám.

Sokat próbáltak a film előtt?

Egyáltalán nem. Egy nap felkészülés, olvasópróba, és utána minden élesben ment. De több anyagot forgattunk, mint ami végül belekerült a kész filmbe. Az egyik kedvenc jelenetem például eredetileg hosszabb lett volna; amikor Charlotte megkérdezi, hogy honnan tudták, hogy hol érhetnek el, és én bevallom, hogy én voltam megadva a legközelebbi hozzátartozóként.

Eredetileg azt is mondtam, hogy megadtam a címemet, mire ő: "de hát háromszor költöztünk közben". És ekkor válik világossá, hogy minden egyes alkalommal újra felvette a karakterem a kapcsolatot a svájci hatóságokkal. Nem is tudom, Andrew miért vágta ki ezt a részt, de azt mondta, elég annyi, hogy legközelebbi hozzátartozóként tartottak számon. Mindenesetre ebből derül ki, hogy soha nem adta fel a reményt. És miért is adta volna?

Ezzel sokan ellenkeznének, főleg, hogy - ha lehet ilyet mondani - a film inkább a nő pártján áll.

Megkérdeztem a feleségemet, hogy ő mit gondol, miért fordul el a nő a karakteremtől a végén, és ő azt mondta, hogy azért, mert a férfi hagyta, hogy mindezen keresztül kelljen mennie. De ettől még mindkettőjükkel együtt lehet érezni.

Andrew Haigh viszont maga is bevallotta, hogy elsősorban a nő szemszögéből mutatta be a történetet, ami változás a novellához képest. Zavarta ez?

Kicsit igen, volt is egy rendező, aki miután látta a filmet, felhívott, hogy gratuláljon, és kiemelte, hogy mennyire tetszett neki a monológom az évfordulós ünnepségen, és mennyire sajnálta, hogy nem látta többször az én karakterem oldalát.

Az ünnepséges jelenetre kifejezetten büszke - Tom Courtenay és Charlotte Rampling a 45 évbenForrás: Cirko Film

De pont ez volt benne a színészi kihívás, nem? Hogy a rendező a nővel van, ezért jobban meg kell küzdeni a néző figyelméért, szimpátiájáért.

Lehet. És amikor Charlotte-ot mutatja a kamera, akkor is általában az én karakteremre gondol. Egyszer epésen meg is jegyezte nekem, egy olyan nap után, amikor csak ő dolgozott, én meg pihengettem, hogy egész nap csak rólam beszél és lamentál. Én meg mondtam, hogy "Charlotte, drágám, részemről ez rendben van így".

Mindenesetre Andrew-nak kezdettől fogva ez volt a koncepciója, és én elfogadom, de végeredményben én is azt érzem, hogy az én szerepem lehet, hogy jobb is, mint ő gondolta volna. Az én koromban óriási dolog egy ilyen szerepet kapni. Egy hetvenes éveiben járó romantikus hős? Álmodni sem mertem volna ilyen lehetőségről! Ráadásul egy ennyire ellentmondásos figura, aki a tizenkilenc éves, régóta halott barátnője és a 45 éve hites felesége között őrlődik. Persze volt olyan jelenet, amivel nagyon megdolgoztam, rendesen odatettem magam, nehéz volt, és végül nem is látszom, végig Charlotte-ot mutatja a kamera.

Ami remekül működik a filmben, hogy sikerült egy olyan összhangot létrehozni a két ember között, hogy a néző átérzi a kapcsolat dinamikáját, és tényleg ott van a vásznon az együtt töltött 45 év is. Beszéltek Charlotte-tal arról, hogy mi a közös múltjuk, azon kívül is, ami a forgatókönyvben le volt írva?

Fura, de nem igazán. Vagy csak nem emlékszem rá. Viszont egy házban laktunk a forgatás alatt, amit én javasoltam, Charlotte inkább ment volna valami menő hotelbe. De végül hat hétig együtt laktunk egy vendégházban, ahol isteni reggeli volt, és mindennap a reggeli után együtt, egy autóval mentünk a forgatásra.

Charlotte mindig késett, mindennap várnunk kellett rá az autóban, és sokszor kopogtattam az ajtaján, hogy nosza, induljunk már. Szóval volt némi házaspárjellege a kapcsolatunknak ez idő alatt, csak éppen nem egymás mellett aludtunk, hanem fejjel egymásnak, egy fallal elválasztva. Néha együtt mentünk a Tescóba is bevásárolni ezt-azt.

Mindennap várt rá az autóban - Charlotte Rampling és Tom Courtenay a 45 évbenForrás: Cirko Film

Valaki egyébként nemrég mesélte nekem, hogy egy amerikai színész és színésznő, amikor házaspárt alakítottak, rendesen össze is költöztek a forgatás idejére. Na, mi azért ennyire messze nem mentünk. Egyébként sem hiszem, hogy ilyesmi jól működhet.

Milyen érzés volt megnyerni Berlinben a legjobb színészi alakításnak járó díjat?

Örültem, büszke vagyok a filmre, és elgondolkodtam, hogy pont ötven éve nyertem Velencében (az A királyért és a hazáért főszereplőjeként - a szerk.). De közben a velencei díjamat, a Volpi Kupát - jól hangzik, nem? Mint valami sporttrófea - ellopták. De Colin Firth, aki szintén nyert már egyet, azt ígérte, szerez nekem egy újat, mert jóban van a velenceiekkel, meg a felesége is olasz.

Kétszer is jelölték Oscarra, és a 45 év-ért is biztos kampányolni fogják. Fontosak önnek a díjak?

Szerintem inkább Charlotte-nak van esélye jelölésre. Nagyobb is a szerepe, és még sohasem jelölték. Az amerikai forgalmazó azt mondta, hogy a mellékszereplői kategóriában nagyobb eséllyel kaphatok jelölést. Végül is el tudom fogadni azt az érvelést is, hogy az én karakterem egy időre eltűnik, ezért mellékszereplő. Kampányolni nem hiszem, hogy fogok, de persze, ahova hívnak, elmegyek. Egyébként viszont nem hiszem, hogy egy ilyen kis angol film tényleg Oscar-közelbe kerülhet. Talán ha az Arany Medvét nyerjük meg Berlinben, bár akkor meg biztosan nem kaptam volna színészi díjat.

Akár az Arany Medvét is megkaphatták volna - Tom Courtenay és Charlotte Rampling a berlini díjaikkalForrás: AFP/Tim Brakemeier

Igen, az a szabály, hogy a fesztiválzsűritől egy film csak egy díjat kaphat, már így is kivételt tettek a 45 évvel, hogy mindkét színészi díjat odaítélték neki.

Beszélgettem Berlinben az egyik zsűritaggal, egy amerikai producer, aki a Mad Men-t csinálta (Matthew Weiner - a szerk.), és ő azt mondta, hogy mi nyertük volna a fődíjat, de volt egy iráni film (Taxi Teherán - a szerk.), láttam is belőle egy részletet, egy kislány volt benne, nagyon megható volt. Szóval valamit adni akartak annak a filmnek, és végül úgy döntöttek, hogy kapják ők az Arany Medvét, mi pedig a két színészi Ezüst Medvét. Én nem bánom, mert így legalább beértem a barátomat. Albert Finney 1985-ben nyert egyet, és csak harminc évembe telt, hogy utolérjem. Bár azt hozzátenném, hogy előlem happolta el a díjat akkor, mert közösen játszottunk Az öltöztető-ben.

Még mindig rivalizálnak Finneyvel?

Most már csak poénból. De az elején kőkemény versengés volt szakmailag és a magánéletben is. Egymásnak adogattunk szerepeket a színházban, illetve volt, hogy a filmváltozatban ő kapott meg olyan szerepet, amit korábban én alakítottam a színpadon. Később nagyon jó barátok lettünk, máig találkozgatunk. Pár hete is voltam nála, nincs túl jól, de össze fogja szedni magát, mint mindig.

Rivalizálásuk legendás volt - Albert Finney és Tom Courtenay Az öltöztető című 1984-es filmbenForrás: Mokép

Mik a tervei a közeljövőre?

Új filmszerep még nincs a láthatáron, ezért most pihenni fogok. A feleségem rám parancsolt, hogy utazzunk el együtt Szicíliába. Utána pedig meglátjuk, mi sül ki ebből az egész díjszezondologból. Szóval lehet, hogy tényleg mellékszereplőként indítanak. Ha azt gondolják, hogy nagyobb esélyünk van így két Oscar-jelölésre, akkor áldásom rá. Egyébként meg az Oscar egy ökörség, nem lehet összemérni színészi alakításokat. De azért jó lenne nyerni egyet.