Jogsi nélkül vezet, fél lábbal a börtönben van

Hörcher Gábor
Vágólapra másolva!
Olvasóink az ősz harmadik legjobban várt magyar filmjének szavazták meg a múlt csütörtökön mozikba került Driftert, ami egy dokumentumfilmtől nem kis teljesítmény. Egy kamaszkorból épp kinövő, vidéki fiú életét követi nyomon öt éven keresztül, miközben Ricsi arról álmodozik, hogy raliversenyző lesz, kiugrik a suliból, balhékba keveredik, kis híján börtönbe kerül, szerelmes lesz, és rendületlenül bütyköli a sufniban a roncs BMW-jét, hogy egy nap pályára állhasson vele. Nagyon mai, nagyon vagány, de nemcsak menő, hanem komoly film is a mindössze 40 millió forintból készült Drifter, ami díjat nyert a világ legrangosabb dokumentumfilm-fesztiválján, és Európai Filmdíjra is esélyes. A rendezőjével, Hörcher Gáborral beszélgettünk. 
Vágólapra másolva!
  • Hörcher Gábor 35 éves, eddig fikciós rövidfilmeket rendezett, a Drifter az első dokumentumfilmje.
  • Először arról akart forgatni, hogy feleségül vesz egy grúz lányt, de aztán rábukkant a Drifter alanyára, Steinbach Richárdra.
  • A film öt évig készült, ebből hármat Ricsivel töltött a rendező, a kertjükben lakott egy csotrogány buszban.
  • Nem hagyományos, beszélő fejes dokumentumfilmet akart csinálni, egyből tudta, hogy a Drifter úgy fog kinézni, mint egy játékfilm.
  • Közel kétszáz órányi felvett anyagból másfél év alatt vágta össze a 72 perces filmet.
  • Börtönökben és javítóintézetekben is vetíteni fogják a Driftert, Hörcher nagyon kíváncsi, milyen hatást vált majd ki.
  • Ricsi nem cenzúrázta magát a forgatás alatt, és a filmből sem próbált kivágatni semmit.
  • A Driftert a Robert Bosch Alapítvány, az NKA és az ELTE támogatta, a mozikban látható végleges verzió a Filmalap tízmillió forintos gyártási támogatásával készült.

Hogyan találtál rá Ricsire?

Azelőtt rendre fikciós rövidfilmeket készítettem, és egyszer csak azt éreztem, szeretnék kipróbálni valami újat, például a dokumentumfilmezést – vagyis inkább a játékfilm és a dokumentumfilm határainak lebontását. Volt egy haverom, Horn Marci, vele ötleteltünk közösen.

Az első tervünk az volt, hogy feleségül veszek egy grúz lányt,

aki emiatt tartózkodási engedélyt kap Magyarországon, és ezt a folyamatot lefilmezzük. De a barátnőm befékezte a projektet... Pedig már épp mentünk volna bemutatni a lányt anyukámnak.

Már majdnem elvett egy grúz lányt – Hörcher Gábor Fotó: Valami Hektor

Aztán a Marcinál bejelentkeztek a Facebookon régi ismerősei, akiket pár évig a Balaton-felvidéken táboroztatott. Ők voltak Ricsiék. Írták neki, hogy ralizni szeretnének, van-e esetleg valami ötlete, hogyan juthatnának közel hozzá. Marci meg kitalálta, hogy menjünk le hozzájuk, nézzük meg őket. Így indult. Fogtunk egy kamerát, és meglátogattuk őket.

Mindig van nálad kamera, hátha jó témát találsz?

Abszolút nem, egyáltalán nem vagyok olyan filmőrült, aki mindent felvesz. De akkor úgy voltam vele, ha már lemegyünk ilyen messzire, legyen nálunk a kamera. Valahogy megéreztük, hogy lehet belőle valami. 2010-et írtunk, azon a nyáron már be voltam jelentkezve a Dialektus filmfesztivál workshopjára, ahová valamilyen anyaggal kellett érkezni. Forgattunk egy napot Ricsiéknél, aztán ők is feljöttek egy napra Pestre, és ebből a két napból összevágtam egy kétperces demóanyagot, amire elég jó visszajelzéseket kaptunk.

Fogtak egy kamerát, és meglátogatták őket – Manó és Ricsi a Drifterben Forrás: Kraatsfilm

Elvittem magammal Szarajevóba is, a Talent Campusra, ahol kapásból négy-öt német producer rárepült, hogy szívesen pályáznának vele a Robert Bosch Alapítványhoz. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen finanszírozási lehetőségünk, mert épp abban az időben dőlt be az MMKA, és itthonról komoly pénzt szerezni reménytelennek látszott.

Milyen koncepciód volt akkor a filmről, mennyire indultál el tudatosan abba az irányba, amilyen végül lett?

Az volt az alapkoncepció, hogy egy fiatal srácról fogunk mesélni, aki raliversenyző szeretne lenni, de ehhez tengernyi akadályt kell leküzdenie, mivel a lehetőségek teljes hiányával vág neki, csak a hatalmas lelkesedés hajtja. Nagy különbség a végeredményhez képest, hogy eredetileg két főszereplővel forgattunk volna – egy úgynevezett buddy-movie-t –, amiben a másik főhős Ricsi legjobb barátja, Manó lett volna.

Ők egymás komplementerei voltak:

Ricsi a pilóta, aki jogsi nélkül vezet, és fél lábbal már börtönben van, Manó pedig a navigátor, aki valójában súlyosan látássérült.

Jól mutattak együtt, kiegészítették egymást. Ricsi szarkasztikus, befelé forduló alkat, Manó pedig örökké vidám, aki mindenhol jó hangulatot árasztott. Csakhogy Manó becsajozott, és ez egy tininél azzal jár együtt, hogy a haverokat elhanyagolja. Persze a barátnője is tett azért, hogy ne lógjon többé annyit Ricsivel és velünk.

Végül egyáltalán nem is látható a filmben?

De igen, egy-két percre, mert még abban az időben forgattunk egy társadalmi célú reklámot is velük (lásd a fenti videóablakban), amire egy angol alapítványtól kaptunk pénzt. Arról szólt, hogy fiatalok elmesélik, mi az álmuk. Az a jelenet, amikor lenge öltözetű fiatal csajok mossák az autót, miközben Manó és Ricsi rappelnek, az ebből származik – na, azt hiszem, ezen akadt ki Manó barátnője. De felhasználtunk még egy jelenetet innen, amikor Manó és Ricsi ralisat játszanak, és kiderül, hogy az autójuknak nincs is kereke.

De mire a rendes filmet elkezdtétek, Manó már nem volt veletek.

Nem, és én nagyon nehezen engedtem el őt. Hónapokig győzködtem, jártam a nyakára, hoztam-vittem. De sajnos az látszott, hogy ha ő nem akarja, akkor nem lehet erőltetni.

Mi már akkor láttuk, hogy éveket fogunk beleölni a filmbe.

Aztán történt még egy nagy változás a kezdetekhez képest: kiderült, hogy Ricsi életében van egy fontos apatörténet, ami egyáltalán nem látszott az elején.

Tudtam, hogy elváltak a szülei, és nem felhőtlen a viszonya az apjával, de hogy ennyire vágyik az apja szeretetére és figyelmére, azt nem. Ez azért is volt izgalmas nekem, mert a korábbi fikciós rövidfilmjeim is épp ezt a témát feszegették, így nagy meglepetés volt, hogy ez ismét megtalált, csak most magától.

Az apa tematika fontos volt a korábbi filmjeiben is – Hörcher Gábor Fotó: Valami Hektor

A Drifter ugyanakkor egyáltalán nem tűnik olyan dokumentumfilmnek, amibe esetlegesen kerülnek dolgok. Tudatos építkezés látszik benne.

Azt a legelejétől tudtam, hogyan fog kinézni a film, hogy játékfilmes nyelvezete lesz, azaz, ha majd valaki megnézi, akkor az lesz az első kérdése, hogy akkor ez most játékfilm, vagy mi. Eldöntöttem, hogy nem lesznek benne interjúk, vagyis beszélő fejek, hanem végig csak akció és élesben rögzített történés. Ezért jártunk le a faluba minden héten, és töltöttünk ott hosszú napokat. Ha nem is terveztem öt évre, csak mondjuk háromra, azt tudtam, hogy abba a pár évbe mindent bele kell adnom, intenzíven.

A másik eredeti koncepcióm a snitteléssel kapcsolatos, megvolt a fejemben, hogyan váltakozzanak majd a plánok – a közelitől a totálképig –, és hogy elsősorban fix képekkel fogunk dolgozni, vagyis hogy a nézők érdekében nem fogunk ide-oda kaszálni a kamerával.

A Drifter szinopszisa

Ricsit környezete folyton arra kényszeríti, hogy behúzza a kéziféket. De mint minden vagány srác, Ricsi sem akar megfelelni senkinek: otthagyja az iskolát, mert ő valaki szeretne lenni. Most, azonnal, 17 évesen. A jogsi nélküli illegális rodeók, a hajnalig tartó bulik, a rendőrök elöli futás és a szüleivel való állandó viták a hétköznapjai részévé válnak. Ricsi elhatározza hogy kipofozza roncs BMW-jét a kertvégi disznóólból kialakított garázsban, hogy elindulhasson a vidék híres rally versenyén. Mindent megtesz, hogy összeszedje ehhez a pénzt, amiből persze még több probléma születik. Zsaruk. Csajok. Rommá tört kocsik.

A kamera gyakran egész közel belemászik a szereplők arcába, elsősorban Ricsiébe, és persze az egész életükbe. Ezt hogy lehet úgy megcsinálni, hogy ne zavarja őket?

Egyrészt mivel Marcival érkeztem az életükbe, akit ismertek korábbról, már eleve volt bizalmuk irántam. Másrészt olyan sokat voltam velük, hogy megszokták a jelenlétem.

Gyakorlatilag a kertjükben laktam egy harmincéves lakóbuszban.

Volt, hogy azért ragadtam lent napokra, mert a buszom lerobbant, és nem tudtam hazajönni. De még az is jó programmá változott, mert Ricsivel közösen szerelgettük. Ha valaki ott lóg folyton a nyakukon, és állandóan előkapja a kamerát, akkor egy idő után már nem izgalmas a számukra, sőt, meg is feledkeznek róla. Nincs miért foglalkozni vele.

Egyetlenegyszer azért előfordul, hogy amikor Ricsi kiborul az apja miatt, idegesíti, hogy épp veszi őt a kamera, és beszól neked.

Ezt azért hagytuk benne, mert ha egy filmből kiszól a szereplő, azt általában elidegenítő effektusként használják a filmesek, hogy kizökkentsék a nézőt a sztoriból. Itt viszont szerintem épp az ellenkező hatást éri el: még jobban aláhúzza Ricsi szélsőséges lelki állapotát. Ez egy kis kísérlet volt.

De benne valószínűleg ilyen pillanatokban tudatosult, milyen valakit egy kamerával beengedni az életébe...

Mi tényleg összehaverkodtunk Ricsivel. Több közös vonása is van az életünknek, még ha ezt sosem mondtuk is ki. Az én szüleim is elváltak, és én is az anyukámmal nőttem fel. Emiatt nekem is bonyolult a viszonyom az apámmal. Annak idején én is csináltam hülyeségeket, akadt problémám a rendőrséggel, ha nem is annyiszor, mint Ricsinek. A ralizás iránti vágya pedig, ami teljesen irreális volt, mert nem volt rá eleinte semmi lehetősége, nagyon hasonló volt az én filmezéshez kötődő vágyaimhoz.

Amikor elkezdtem, zéró esélyem volt filmessé válni, hiszen a Filmművészetire nem vettek fel,

pénzt pedig így sosem kaptam, teljes kívülálló voltam.

Ez a sok személyes kapcsolódási pont közel hozott Ricsihez, és erősen motivált abban, hogy ezt a filmet megcsináljam. Ricsi szülei pedig látták, hogy jó hatással vagyok a fiukra, nem a szokásos hülyeségbe viszem őt bele, hanem egy másik világot hozok az életébe. Azt is érezték, hogy eleve jó, ha Ricsi figyelmet kap. Mindenben segítettek, ahol tudtak – szerintem azért, mert nagyon szeretik a fiukat, és látták, hogy Ricsinek ez jó.

Annak idején ő is csinált hülyeségeket – Hörcher Gábor Fotó: Valami Hektor

Mennyiben voltál csak megfigyelő az életükben, vagy volt-e olyan helyzet, amibe aktívan beavatkoztál, akár meg is rendezted? A filmet úgy hirdetik, mint ami félúton van a dokumentumfilm és a játékfilm között.

Azzal, hogy van egy hősünk, akinek van egy célja, de ennek az eléréséhez akadályokat kell leküzdenie, a klasszikus hollywoodi játékfilmes dramaturgiát követjük, ami természetesen dokumentumfilmben is tökéletesen működik.

A film végig pörög, nincs leállás, ahogy Ricsi életében sem volt.

Beavatkozásra csak akkor volt szükség, ha lemaradtam arról, hogy mondjuk valaki bejött a szobába. Akkor megkértem, hogy jöjjön be újra, de nem így, hanem azzal, hogy “Csabi, hozzál már nekem egy sört, légy szíves!”

Vagy olyan is előfordult, hogy elősegítettem egy helyzet kibeszélését. Például amikor kiderült, hogy Ricsi barátnője körül kialakult egy helyzet, de ezt az apjával még nem beszélte meg, áthívtam Zolit, és már a telefonban kérdeztem, hogy mit szól hozzá. Az ilyen helyezetek, amikor csak beindítottam a kommunikációt, általában jól működtek.

Honnan tudtad, hogy mikor kell abbahagyni a filmezést?

Három évvel a forgatás kezdete után, amikor Ricsi már volt egy raliversenyen is, azt gondoltuk, hogy abbahagyhatjuk, van elég anyag. Bevackoltam magam otthon, és kijegyzeteltem 180 óra felvett anyagot. Kemény volt, de akkor állt össze a fejemben, mit tudunk használni, és mit nem. Ez alapján elkezdtük vágni a filmet, és összeraktunk egy első verziót, de nem volt meggyőző, főleg a befejezése. Közben elkezdtem előkészíteni a Ricsi című kisjátékfilmemet, amivel az ELTE filmelmélet szakán diplomáztam. Emiatt továbbra is lejártam hozzájuk, kerestem a megfelelő mellékszereplőket, és forgattam is az életüket.

Ekkor történt Ricsi életében egy olyan fordulat, ami annyira felkavarta őt, hogy le kellett állnom a kisjátékfilm előkészítésével, és helyette forgattam tovább a doksit. A vágás során pedig újra és újra átírtuk a filmet: kis kártyákra felírtuk a jeleneteket, és egy mágnestáblán rakosgattuk őket, próbálgattuk, hogy lenne a legjobb. Az elég hamar egyértelművé vált, hogy ez az új sztori jobb befejezés lesz, mint amit előtte gondoltunk. Végül 110 napon át vágtuk a filmet másfél éven keresztül, de én imádtam csinálni.

Amszterdamban, az IDFA-n volt a film első bemutatója?

Igen, mindig is az volt a cél, hogy oda bekerüljünk, hiszen a világ legjobb dokumentumfilm-fesztiválja, és amikor sikerült, az marha jó érzés volt. Ráadásul pont a szülinapomon kaptam a hírt, hogy beválogatták a filmet. Akkor nagyon bele kellett húznunk, mert a fényelés és a hangutómunka hátravolt. A megnyitóra szó szerint beestünk, úgy, hogy azt sem tudtuk, mi van a hordozón, mert már nem volt időnk megnézni. Aztán szerencsére nagyon jól fogadták.

Mivel én is elképesztően jó filmeket láttam ott, furcsálltam, mit keresünk ott.

Az meg, hogy megnyertük a legjobb első film díját, végképp nagy élmény volt.

Hörcher Gábor dedikálja a Drifter plakátját az IDFA-n Forrás: IDFA

Itthon nagy turnét szerveztek a filmnek: viszed majd vidéki középiskolákba és fiatalkorú bűnözőknek is megmutatni. Nekik mit akarsz mondani vele?

Szerintem ez a film kicsit róluk is szól. Ricsi ugyan még nem került börtönbe (remélem nem is fog), de sok bírósági tárgyalása volt már. Vidéken hozzá hasonlóan sokan hagyják félbe a középiskolát, és nekik meg tudjuk mutatni, hogy ez nem jó út, mert nem visz közelebb az álmaikhoz – ha ezzel szembesíteni tudjuk őket, akkor talán már elértünk valamit. Hogy a börtönökben, javítóintézetekben milyen hatása lesz, arra én is kíváncsi vagyok.

Remélem, a jó példát is látják majd benne, mert Ricsit a faluból is kiemelte, hogy van egy álma, amiért iszonyú energiákat mozgat meg.

A legtöbben csak tengenek-lengenek, és úgy hagyják ott a sulit, hogy nincs egyéb céljuk.

Ricsi ebben különleges és egy pozitív hős: harcol önmagáért. Persze követ el hibákat, de a filmből egyértelműen kiderül, hogy ezek hibás döntések, és ezáltal lehetőséget adnak az önreflexióra. Talán akik nézik, utána majd elgondolkodnak, hogy vajon ők hol hoztak rossz döntéseket.

Nekem a film mégis azt üzente, hogy ha a körülmények nehezek is, végül mégis leginkább saját magát okolhatja azért, hogy sorozatos kudarcot szenved, és nem jut egyről a kettőre.

Szerintem nem lehet kizárni a szociális tényezőt. Ezek a fiatalok nem születtek jó helyre, nem kapnak elég figyelmet, és hamar rossz társaságba kerülnek. Persze, hogy Ricsi is felelős az életéért, mert ő hagyja ott a sulit, ő kerül balhékba, ő hoz úgy egy életre szóló döntést, hogy nincs rá felkészülve. De nem lehet ignorálni a társadalmi hátteret.

A néző is elgondolkodhat a saját döntésein – Hörcher Gábor Fotó: Valami Hektor

Ő mit mondott, amikor megnézte a filmet?

Hogy ez egy pontos portré róla, nem szépíti meg őt, és nem takargatja a hibáit. Bátor volt, mert nem akart kivetetni velem jeleneteket a vágás során, és nem cenzúrázta magát a forgatás közben sem. Nagyon szeretem benne, hogy vállalja önmagát.

Remélem, ha tíz év múlva visszanézi, már a hibáit is látni fogja.

De mivel nagyon önfejű és makacs ember, lehet, hogy azt fogja mondani: ezeket a hülyeségeket el kellett követnem ahhoz, hogy oda jussak, ahol most tartok. És lehet, hogy igaza lesz.