Az ősz legkirályabb filmjeit hiába keresi a mozikban

2015.11.28. 17:58

Cate Blanchett elegáns kosztümben udvarol egy zsenge lánynak, Rocky újra a ring körül sertepertél, Michael Keaton megint nagyot dob, ahogy katolikus papok gyerekmolesztálása ügyében nyomoz, egy különös világban pedig eközben állattá változnak a szinglik. Kíváncsi lett egy kicsit? Hát, sajnos nem érdemes föllelkesedni, mert az idén még a szokásosnál is kevésbé bevállalósak a hazai moziforgalmazók. Huszonkét filmet találtunk, amik hiába Oscar-várományosak, hiába szerepelnek bennük világhírű, remek színészek, most úgy néz ki, egyiket sem fogják vetíteni Magyarországon.

Carol

Leírtuk Cannes-ban, majd a nyár végén is, hogy Todd Haynes csodálatos, ötvenes években játszódó drámája az idei év egyik legjobb filmje, és két főszereplőnőjének, Cate Blanchettnek és Rooney Marának is sokadik karriercsúcsa.

Hiába, még mindig nincs magyar forgalmazója, pedig nyakunkon a díjszezon, amikor nem lesz olyan hét, hogy ne méltassák a tökéletes színészi alakításokat, a mesés kosztümöket, a bámulatos fényképezést és az álomszerű művészeti rendezést.

Miért nem hozzák be? Todd Haynes előző filmjeit (Velvet Goldmine, Távol a mennyországtól, I'm Not There) ugyan bemutatták nálunk, de sosem számított nagy kasszamágnesnek, és a homoszexuális szerelmi történetek is általában csak szűk érdeklődésre tartanak számot meglehetősen homofób kis hazánkban. Ehhez képest a Carol most még túl drága, és a forgalmazók valószínűleg kivárják, hogy a várható Oscar-jelölések felsrófolják-e iránta az érdeklődést.

Creed

A Creed-et nevezhetjük a Rocky hetedik részének az egyszerűség kedvéért, de vegyük figyelembe, hogy ebben már csak mellékszerepet játszik Sylvester Stallone. Régi harcostársának, Apollo Creednek a fiát (Michael B. Jordan) készíti fel a ringbéli küzdelmekre, és persze életvezetési tanácsokkal is bőven ellátja.

A mester-tanítvány viszony biztosan sok feszült, megható és komikus pillanatot fog eredményezni, és remélhetőleg a nézőket is megerősíti abban, hogy érdemes harcolni a céljaikért. Stallone állítólag karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja a Creed-ben. Az elragadtatott amerikai beszámolók alapján erősen gyanús, hogy nehéz lesz könnyek nélkül végigülni ezt a filmet.

Miért nem hozzák be? Egy ideig úgy volt, hogy jön. Még premierdátumot és magyar alcímet is kapott, Creed - Apollo fia-ként hivatkozott rá a hazai forgalmazó. A bemutató elmaradását ennél a filmnél értjük a legkevésbé: bár kétségtelen, hogy az év másik bokszfilmje, a Mélyütés leszerepelt a hazai mozikban, de Stallone töretlen hazai népszerűsége, Rocky legendája és a pozitív külföldi fogadtatás együttesen csak becsábított volna annyi embert a vetítésekre, hogy megérje behozni.

Mr. Holmes

Nagy bravúrt hajtott végre Bill Condon rendező és csapata. Hiába készült már temérdek film a legendás magánnyomozó életéről, ez a visszafogott, finom hangokon játszó dráma így is képes volt egy új és izgalmas nézőpontból láttatni a hősét. Ez a film tulajdonképpen az öregedéssel járó számvetésről szól, ezért is vezet a címszereplő nyomozása a messzi múltba.

Az idős Sherlock Holmesnak nem egy másik zsenivel kell megküzdenie, hanem az öregkorral járó szenilitást és a róla terjengő hamis legendákat kell feldolgoznia. Még senki nem ábrázolta olyan sérülékenynek Holmest, mint most Ian McKellen.

Miért nem hozzák be? Sherlock Holmesnak ugyan nagy a rajongótábora itthon, de ők hozzá vannak szokva, hogy a magánnyomozó tetterős, felvágott nyelvű fiatalemberként vezeti a nyomozást, nem pedig szenilis vénemberként botladozik. Visszafogottsága miatt ez tipikusan az a film, amely hiába lehet szimpatikus sokaknak, még ők is gondolhatják azt, hogy majd egyszer a tévében megnézik.

While We're Young

Noah Baumbachnak mindig is hazai terep volt a nagyvárosi, neurotikus művészemberek ábrázolása. A While We’re Young-ban sem lett hűtlen örök témájához, finom iróniával vázolja fel nekünk két New York-i pár magánéleti bukdácsolásait, és ezt még egy nagyon aktuális problémával is kiegészítette: a dokumentumfilmeket rendező férfi (Ben Stiller) és felesége (Naomi Watts) hiába múltak már el negyvenévesek, még mindig úgy élnek, a felelősséget messze kerülve, mintha a húszas éveiket taposnák.

A While We’re Young drámai csúcspontján nagy tömeg előtt fakad ki és mond érzelmes beszédet az egyik, magát becsapva érző főszereplő. Ezernyi hollywoodi filmben láttunk már ilyet, de ahogy idáig eljut Baumbach, az teljesen eredeti, és az ábrázolt közeg mély ismeretéről árulkodik. Az a gyanúm, hogy sok ember ismerne magára, ha ez a film eljutna a magyar mozikba.

Miért nem hozzák be? Baumbach filmjeitől mindig is ódzkodtak a hazai forgalmazók. A Frances Há-val megpróbálkozott három éve a Mozinet, ötezer néző sem jött össze a végére. A humor is teljesen más, mint amit egy Ben Stiller-filmtől elvár a magyar közönség, még összezavarná őket.

Straight Outta Compton

A híres amerikai zenészek életét dramatizáló életrajzi filmek csak szórványosan jutnak el a magyar mozikba: Johnny Cash (A nyughatatlan), Ray Charles (Ray) és Bob Dylan (I’m Not There - Bob Dylan életei) sikerrel vette az akadályt, James Brown (Get on Up), Jimi Hendrix (All Is by My Side) vagy Notorious B.I.G. (Notorious) azonban nem bizonyult elég érdekesnek a forgalmazók szemében. Az NWA nevű rapformáció történetét elbeszélő alkotás az USA-ban kiugróan magas mozibevételt produkált, tízszeresen behozta a gyártási költségeit, és a hiphop műfajának azért itthon is megvan a rajongótábora, akiket be lehetne csalogatni a mozikba.

A film a nyugati parti gengszterhiphop úttörőinek állít emléket, méghozzá azon rapperek közreműködésével (Ice Cube, Dr. Dre, Snoop Dogg), akikről maga a film is szól, így nem csoda, hogy a forgatókönyv jó fényben tünteti fel az amúgy igencsak ellentmondásos figurákat.

Miért nem hozzák be? A rapperes filmek közül utoljára a 2003-as 8 mérföld jutott el a magyar mozikba, a Nyomulj és nyerj! vagy a 50 Cent-féle Pénzed vagy életed már csak DVD-megjelenésig vitte. Úgy tűnik, a rap önmagában kevés a nézők mozgósításához, és az is elvehette a magyar forgalmazó kedvét, hogy Straight Outta Compton jó minőségű kalózverziója az amerikai mozipremier után néhány héttel már fellelhető volt az interneten.

Truth

Elég sokat elmond a jelenlegi magyar moziforgalmazásról, hogy napjaink legnagyobb színésznőjének, a két Oscar-díjas Cate Blanchettnek négy idei filmje (CarolTruthKnight of CupsHamupipőke) közül csak a Hamupipőke jutott el a hazai multiplexekbe. Mintha a forgalmazóknak nem lenne bizodalma abban, hogy felnőttek is akarnak moziba járni.

A CBS tévécsatorna hírműsorának George W. Bush katonai múltjában vájkálással kapcsolatos 2004-es botránya tényleg nem kavart nagy port Magyarországon, de az oknyomozó újságírás központi hatalom általi elhallgattatása nálunk is releváns téma, ráadásul Blanchett és Robert Redford elkötelezett játéka olyan, amit moziban kellene látni.

Miért nem hozzák be? Amerikában megbukott, a díjszezon futottak még kategóriásai közé tartozik, és Blanchett is inkább a Carol-ért számít Oscar-jelölésre esélyesnek. Ráadásul Magyarországon hagyományosan nem teljesítenek jól az újságírókról szóló és az amerikai politikát középpontba állító filmek.

Brooklyn

Amíg a csapból is a bevándorlástéma folyik, nem csoda, hogy sokan úgy vannak vele, nem akarják még a moziban is ezt nézni (a Dheepan óriási buktája mindenképpen ezt mutatja). A Brooklyn viszont nagyon is érdekes és aktuális lehet azoknak a magyar fiataloknak, akik szeretnének külföldön szerencsét próbálni, mert háború és nyomor elől menekülő hősök helyett egy olyan lány történetét meséli el, akire alapvetően a szülőhazájában sem várna rossz élet.

A londoni filmfesztiválon láttuk, és nagyon tetszett a Brooklyn, és biztosak vagyunk benne, hogy Saoirse Ronan ott lesz az Oscar-jelöltek között.

Miért nem hozzák be? Arra tippelünk, hogy magyar nézők számára is ismert húzónevek hiányában egyelőre kivárnak a magyar forgalmazók, és az Oscar-jelölések után, kora tavasszal mutathatják be a filmet.

Spotlight

A hollywoodi Oscar-szakértők egyelőre nem hirdettek biztos befutót a legjobb film kategóriájában, de sokan a Spotlight-ot tartják a díj egyik legnagyobb várományosának. Igazi régi vágású, old schoo. filmről van szó, melyben egy csapat újságíró - nem holmi internetes bloggerek, hanem a patinás Boston Globe munkatársai - kitartó, aprólékos oknyomozó munkával lerántották a leplet egy, a katolikus egyház által eltussolt gyermekmolesztálási botrányról.

Az igaz történetet a Sundance egyik régi kegyeltje, Tom McCarthy indie-rendező vitte vászonra, akinek a legutóbbi filmje, az Adam Sandleres A cipőbűvölő irtózatos bukás lett, ezért is örömteli, hogy ilyen gyorsan kilábalt a mélyrepülésből. A film egyébként nem adaptáció, McCarthy és írótársa maguk is hosszas nyomozással derítették fel a sztorit, amit aztán megfilmesítettek. A szerkesztőség tagjait a karakterszínészek krémje, Michael Keaton, Mark Ruffalo, Liev Schrieber, John Slattery és Rachel McAdams kelti életre.

Miért nem hozzák be? Valljuk be, egy csapat monitor előtt görnyedő, magukat kávéval életben tartó újságíró nem éppen az a látvány, amiért ma tömegek járnak moziba. Kockáztatni azért lehetett volna, a 2009-es A dolgok állása szintén egy újságírós thriller volt sztárokkal megtámogatva, és tisztességes eredményt ért el.

Egy tinilány naplója (The Diary of a Teenage Girl)

Már majdnem egy év eltelt azóta, hogy a berlini filmfesztiválon felfedeztük ezt a gyöngyszemet, de már akkor aggódtunk miatta, hogy szabadszájúsága és merészsége miatt pont a tinédzserekhez nem jut majd el ez a sokkoló, de mégis végtelenül szórakoztató vígjáték az anyja pasijával hetyegő, élénk fantáziájú tinilányról. Közben legalább a miskolci Cinefesten láthatta pár szerencsés magyar, de úgy tűnik, ennyi volt, mindenki másnak otthoni megtekintésre kell levadásznia.

Miért nem hozzák be? Mindenhol meggyűlt a baja a korhatár-besorolásokkal, és valószínű, hogy az igazi célközönség inkább a multiplexekbe jár, mintsem a pinceszagú művészmozikba, ahova végül úgyis száműzni kényszerülnének.

A homár (The Lobster)

Ritka, hogy európai művészfilmrendezők angol nyelvű bemutatkozása telitalálat legyen, de a görög Jorgosz Lantimosznak sikerült a bravúr; sőt Hollywoodban is névnek számító sztárokkal megpakolt filmje még jobb is, mint otthoni munkái.

A védjegyévé vált elborult, groteszk történetmesélést nem kellett feladnia, de ami a Dogtooth-ban vagy az Alpok-ban kifejezetten fárasztó volt, az a brit producerek által is felügyelt A homár-ban friss, eredeti és hihetetlenül vicces. Az állattá változtatott szinglik koncepciója köré ötletes reklámkampányt lehetne építeni, az Erőszakik óta pedig tudjuk, hogy a megfelelő alapanyag mellett Colin Farrell isteni színész tud lenni.

Miért nem hozzák be? Nem nagyon értjük, hogy miért nem lát fantáziát A homár-ban egyik magyar forgalmazó sem, főleg hogy Nyugat-Európában, ahol bemutatták, kifejezetten jól teljesít a film, Örkény népe pedig mindig is vevő volt a groteszkre. A miskolci CineFesten vetítették szeptemberben, még bizakodunk egy megkésett tavaszi bemutatóban is.

Goodnight Mommy (Ich seh, ich seh)

Eleve Szász Jánost kellett volna felkérni a rendezésre, hiszen a Witman fiúk és A nagy füzet alkotójánál senki sem tud nyomasztóbban ikerfiúkat rendezni. Persze, nyomasztásért az osztrákok sem mennek a szomszédba, így a Goodnight Mommy az a fajta horrorfilm lett, amiben nem akkor kell félni a legjobban, amikor történik valami, hanem épp, amikor nem. Mindemellett egy baleset után az anyjukat megismerni nem akaró ikrek drámája azért is mozivászonra kívánkozik, mert lenyűgöző a látvány, a díszlet és a hangulatteremtés.

Miért nem hozzák be? Több országban is sikerült neki, hogy nemcsak a művészfilmek kedvelőihez jutott el, hanem a horror műfaja miatt a kommerszfilmek közönsége is értékelte. Nálunk viszont úgy tűnik, hogy pont a kettő között a földre esik, és egyik forgalmazó sem tudja, mit kezdjen vele.

Knight of Cups

A legendásan sokáig szöszmötölő, és újabban egyszerre több filmet is forgató Terrence Malick filmjét, a Knight of Cups-t iszonyatosan vártuk, de a berlini premier után rögtön az év legnagyobb csalódásai közé soroltuk.

A Knight of Cups megosztó film, de elképzelhető, hogy Magyarországon is akadna pár elvakult rajongó, akinek bejönne. Ráadásul alapvetően azt az elvet valljuk, hogy Terrence Malick, Christian Bale, Cate Blanchett és Natalie Portman olyan alapszemélyiségei napjaink filmművészetének, hogy minden filmjüknek meg kell adni a lehetőséget, hogy moziban mutatkozzanak be.

Miért nem hozzák be? Sok helyen nem értettek egyet ezzel a tézissel a forgalmazók, ugyanis eddig csak Németországban, Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban vetítették a filmet, bár a brit és az amerikai premier is ki van tűzve már jövő évre. Az eredmények viszont azt mutatják, hogy a sztárok és a szépség önmagában még nem elég a sikerhez, a nézőknek igenis kell a történet és a feszültség is. Viszont ha Magyarországon az elsők között mutatták be Angelina Jolie és Brad Pitt A tengernél című művészieskedő szívügyét, akkor a Knight of Cups-t is nyugodtan bevállalhatta volna a forgalmazó.

The Program

Stephen Frearsnek olyan remekműveket köszönhetünk, mint a Veszedelmes viszonyok, A királynő, vagy a Pop, csajok, satöbbi és előző filmje, a Philomena - Határtalan szeretet is Oscar-jelölt meglepetéssiker volt, így saját jogán is megérdemelné, hogy minden új filmje moziforgalmazásba kerüljön.

A The Program ráadásul a hétszeres Tour de France-győztes Lance Armstrong doppingbotrányáról szól, ami nem létezik, hogy ne vinne be pár ezer bringafanatikust a mozikba Magyarországon is.

Miért nem hozzák be? Egyszerűen nem sikerült elég jól. Mivel az Armstrongot leleplező újságíró könyve alapján készült, nem meglepő, hogy meglehetősen egyoldalú filmbiográfia, pedig a film akkor működhetne igazán, ha az antihőst sokoldalúbb, ellentmondásosabb figurának ábrázolná. Pedig Ben Fosteren nem múlott, az ő alakítása és a biciklisverseny-jelenetek miatt még így is érdemes lenne moziban látni a The Program-ot.

Equals

Disztopikus Rómeó és Júlia-feldolgozás - így lehetne összefoglalni Drake Doremus új filmjének szinopszisát. Az elátkozott szerelmesekről szóló történetben az a csavar, hogy egy olyan sci-fi világban játszódik, ahol hatóságilag elfojtják mindenkiben az érzelmeket, Kristen Stewart és Nicholas Hoult azonban megfertőződnek egy vírussal, amely felébreszti a bennük szunnyadó érzelmeket, és ezért persze menekülniük kell a kormány emberei elől.

Doremus kifejezetten rajong a szerencsétlen csillagzat alatt összejött szerelmesekért, ez már a harmadik kis költségvetésű filmje (az Őrülten hiányzol és a Breathe In után), amiben hasonló témát boncolgat. Az Equals a velencei és torontói filmfesztiválokon már debütált, és vegyes fogadtatásban részesült, de az improvizatív, naturalista stílusáról híres rendező rajongói aligha fognak csalódni az új alkotásban.

Miért nem hozzák be? Doremus eddig elkerülte a magyar mozikat, még egyik filmjét sem forgalmazták nálunk, ezen legfeljebb az változtathat, hogy Kristen Stewart a főszereplő, neki viszont a legutóbbi filmje, a BeSZERvezve csúnyán elhasalt a hazai pénztáraknál.

A Bigger Splash

Négy bomba jó színész feszül egymásnak Luca Guadagnino (Szerelmes lettem) fülledt, érzéki thrillerében: az Alain Delon és Romy Schneider főszereplésével készült A medence remake-jében Tilda Swinton egy rocksztárt alakít, aki hangszálműtéten esett át, és egy idilli olasz szigetre utazik lábadozni a pasijával (Matthias Schoenaerts). Egyszer csak felbukkan volt szeretője (Ralph Fiennes), aki hozza magával csábos lányát is (Dakota Johnson), és nemcsak a perzselő érzelmek hágnak tetőfokukra a medence mellett, hanem valamilyen bűntény is történik.

Voltaképpen mindegy is, mennyire lesz csavaros vagy feszült a négyszereplős kamaradráma, éppen elég, hogy két órán keresztül legeltethetjük a szemünket a gyönyörű tájon és a négy remek sztáron - állítólag mind a négyen lubickolnak a szerepükben, különösen az extravagáns Fiennes viszi a prímet. Jönnek a hideg téli esték, egyre korábban sötétedik, kevés jobb programot tudok elképzelni, mint a fűtött moziban átadni magunkat a túlfűtött érzelmeknek.

Miért nem hozzák be? A film többnyire jó kritikákat kapott, bár pont az olasz közönség nem rajongott érte túlságosan, egyébként viszont ez a film csupa olyan jellemzővel bír - kedvelt színészek, mediterrán táj, erotikus töltet -, amelyek kelendőek szoktak lenni mifelénk.

Freeheld

Julianne Moore idén ezzel a leszbikus tematikájú filmmel jelentkezett volna be az Oscar-díjátadóra, ám minden jel arra mutat, hogy ezúttal hoppon fog maradni. Az igaz történetet feldolgozó alkotásban Moore egy rendőrtisztet játszik, aki egy másik nővel (Ellen Page) él kapcsolatban. Amikor megtudja, hogy halálos beteg, jogi eszközökkel harcolni kezd, hogy a halála után az élettársa örökölhesse a vagyonát.

A film fontos és aktuális témát választott, ám a kritikusok egybehangzó véleménye szerint a rendező elvetette a sulykot, és szükségtelen hatásvadászattal próbálta fokozni az eleve könnyfakasztónak ígérkező dráma által kiváltott érzelmi hatást. Valószínűleg az sem segített a film megítélésén, hogy közel egy időben mutatták be a hasonló témájú Carol-t, amit sokan az év egyik legjobb filmjének kiáltottak ki, így Moore és Page alulmaradt Blanchett-tel és Marával szemben.

Miért nem hozzák be? A lehúzó kritikák megbélyegezték a filmet, mi is úgy vagyunk vele, hogy ha csak egy leszbikus drámát hozhatnánk be Magyarországra, az a Carol lenne.

Mistress America

Noah Baumbach cinikus, karcos figurákról szóló, kesernyés drámákkal kezdte a pályáját, az utóbbi években aztán valamelyest enyhülni látszik a mizantrópiája, és könnyed, életigenlő, vidám darabokkal rukkol elő zsinórban. A végtelenül bájos Frances Há-t a mozikban is játszották, de ahogy azt korábban említettük, a Ben Stiller-Naomi Watts páros While We’re Young-ja azonban elkerülte a magyar mozikat. Félő, hogy a Mistress America is hasonló sorsra jut.

Holott talán ez a rendező legszerethetőbb, legcukibb filmje. Visszatér benne Baumbach múzsája, Greta Gerwig, ezúttal egy harmincas, kicsit flúgos csajt játszik, aki szárnyai alá vesz egy őzikeszemű egyetemistát (Lola Kirke). A film kedvesen kifigurázza a köldöknéző értelmiségieket, a szertelen álmokat kergető huszonéveseket, és van benne egy félórás, egy helyszínen játszódó szakasz, amely a legfergetegesebb bohózatokat is kenterbe veri.

Miért nem hozzák be? Úgy látszik, a Frances Ha volt a kivétel, és a széles nagyközönség nálunk nem vevő sem a Baumbach-féle humorra, sem Gerwig hebrencs kisugárzására, ez a film inkább valamelyik hazai filmfesztiválra, mondjuk a Titanicra vagy a Cinefestre juthat majd el.

Green Room

Jeremy Saulnier rendezőnek már a Blue Ruin című bosszúthrillere is gyomorforgatóan intenzív élmény volt, így az idei horrorjától joggal várhatjuk, hogy még erősebben felken minket a falra. A vérontást feldühödött neonácik idézik elő, akik egy punkzenekart próbálnak kifüstölni egy házból.

Cannes-ban "fergetegesen vicces"-nek és "veszettül izgalmas"-nak neveztük a filmet, és külön örültünk annak, hogy még az apró mellékszerepekben is kiváló színészeket láthattunk. Az X-Men-sorozat bölcs Xavier professzora (Patrick Stewart) nagy átéléssel gonoszkodik, a punkzenekar segítségére pedig Imogen Poots siet, aki vagány csajként száll szembe a kopaszokkal.

Miért nem hozzák be? A horror alapból népszerűtlen műfaj nálunk, ennek tetejébe a Green Room még csak nem is a mostani trendeket követi. Azt se felejtsük el, hogy a Veszettek éppen pár hete mutatta meg, hogy a szkinhedek senkit nem érdekelnek Magyarországon.

The End of the Tour

Jesse Eisenberg jól teszi, hogy ugyan egyre gyakrabban tesz kirándulásokat a blockbusterek világába - ő lesz Lex Luthor a készülő Batman/Superman-filmben -, de közben nem fordít hátat a személyesebb hangvételű indie filmeknek sem. Most a Rolling Stone újságírójaként kíséri el mindenhova az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb amerikai íróját, és közben próbálja kitalálni: tényleg zseni ez a kutyáival élő, igénytelen fickó?

A The End of the Tour-ban tulajdonképpen csak két ember beszélget: az egyik próbálja kiszedni az interjúalanya titkait, a másik pedig néha felvillanyozóan őszintén és közvetlenül, máskor pedig megfontolt távolságtartással reagál. Mégis, intellektuális és érzelmi értelemben is megdolgoztatja a nézőt. A megtekintése után mi egyszerre akartunk egy nagyot dumálni, elutazni Amerika középnyugati részébe, és elolvasni David Foster Wallace 1100 oldalas posztmodern regénymonstrumát.

Miért nem hozzák be? Egy sikerre vágyó és egy befutott író dumálgat, és gyorskaját majszol másfél órán át. Egy ilyen filmmel már ezer néző berántása is csodaszámba menne.

Anomalisa

Az elmúlt bő tizenöt évben már megtanultuk, hogy Charlie Kaufman filmjeit egyetlen más alkotóéval sem lehet összetéveszteni: szélsőségesen önreflektív, páratlan látványvilágú művek, amelyek keserédes humorral mutatják be az emberi elme önbecsapásban jeleskedő működését.

Kaufman szereti meghökkenteni nézőit: legújabb filmjében direkt tökéletlenül megalkotott bábok kerülnek egzisztencialista válságba. A depressziós főszereplő egy hotelszobába menekül, mivel a környezetében mindenki ugyanazon a hangon szól hozzá. Aztán viszont találkozik egy halk szavú nővel, és felcsillan a szerelem lehetősége. Ha jól olvastunk a sorok között, akkor bábszex is lesz a filmben!

Miért nem hozzák be? Az Anomalisa forgalmazása felérne az öngyilkossággal. Az emberek kilencvenkilenc százalékát már azzal elijesztette, hogy ez egy felnőtteknek szóló bábfilm, és belőlük csak néhányat lehetne visszacsábítani azzal, hogy amúgy az Egy makulátlan elme örök ragyogásá-nak alkotója készítette. Mindenesetre a most zajló Anilogue filmfesztiválon két alkalommal megnézhetjük mozivásznon.

The Witch

A nyiladozó női szexualitással nem tudtak mit kezdeni Amerika első, mélyen vallásos telepesei, és ez sok rémséget szül Robert Eggers rendezői bemutatkozásában. A filmen ábrázolt puritán család szétesése egy csecsemő eltűnésével kezdődik, amelyet további szörnyűségek követnek, és állítólag egy hatásos és sokkoló befejezést is sikerült találni ehhez a New England folklórjából táplálkozó horrorhoz.

Lavicska Zsuzsanna kollégánk úgy érezte magát a The Witch nézése közben, mintha egy sűrű, sötét erdőben lépkedne, és minden állatnak olyan kifejező tekintete volt, mintha emberek lennének. Kiemelte, hogy elsősorban "a film hangulata lenyűgöző", ijedten borzongani csak néhányszor lehet.

Miért nem hozzák be? Senki nem szerepel benne, akinek a neve ismerős lehet. Ráadásul horror létére ijesztgetés helyett a hangulatra épít, és még a 17. században is játszódik. Erre a filmre tényleg csak a műfaj szerelmesei ülnének be.

Mississippi Grind

Ha Ryan Fleck és Anna Boden a rendező, akkor biztosak lehetünk, hogy egy hatásvadászatot messze elkerülő, kíméletlenül őszinte és mélyen emberi karakterdrámát kapunk. Így volt ez a Ryan Gosling főszereplésével készült Fél Nelson és az Amerikában szerencsét próbáló fiatal baseballjátékosról szóló Egy dominikai spíler-ben is. Most az amerikai kaszinók világában és egy szerencsejáték-függő férfi meggyötört lelkében merültek el.

Két férfi, akiknek már alig van mit veszíteniük, találkoznak egy kocsmában, és elindulnak, hogy egy pókerjátszma megnyerésével egyenesbe hozzák az életüket. A Mississippi Grind a hetvenes évek karakterközpontú amerikai filmjeinek stílusában követi végig egy barátság történetét, amelyet újból és újból veszélybe sodor az egyik férfi önpusztító hajlama. A két főszerepet Ryan Reynolds és az eddig mellékszerepekre kárhoztatott Ben Mendelsohn játssza.

Miért nem hozzák be? A Fleck/Boden párosnak a 2006-os Fél Nelson volt az utolsó filmje, amit bemutattak nálunk, Ryan Reynolds meg nem egy Ryan Gosling, akiért érdemes lenne kockáztatni. Ő még úgyis meg tudott bukni, hogy egy szuperhősfilm főszerepét játszotta el.

A szövegeket Huszár András, Onozó Róbert és Varga Dénes írta.

A cikkben tárgyalt filmek közül nyolc (Creed, Anomalisa, While We're Young, Truth, Knight of Cups, The Witch, Straight Outta Compton, Mississippi Grind) biztosan nem jön, kettő (Brooklyn, A Bigger Splash) mozibemutatójáról még nem döntöttek, a többinek jelenleg nincs magyarországi forgalmazója.