Évek óta nem gyepálták meg ennyire a szívünket

A féktelen fantáziájú Charlie Kaufman minden újabb alkotása kisebbfajta örömünnep a filmrajongók számára. A John Malkovich-menet, az Adaptáció és az Egy makulátlan elme örök ragyogása írója hét éve nem hallatott magáról, most viszont előrukkolt egy saját rendezésű bábfilmmel. Megérte kivárni: az Anomalisa hol hiperrealista, hol szürreális, nyomasztó felnőttmese kenterbe veri az elmúlt évek élőszereplős filmtermését. Mesterművel van dolgunk.

Ha azt hallom, hogy bábfilm, arról én elsősorban mesékre asszociálok. Sötétebb tónusú mesékre - Doboztrollok, Coraline, Karácsonyi lidércnyomás -, de mégiscsak mesékre. Ha készülnek is kísérleti bábfilmek, azok nem jutnak el a nagyközönséghez; néha születik egy-egy kuriózum, teszem azt, Wes Anderson egész estés, stop-motion technikával készült bábfilmje, A fantasztikus Róka úr, de hát az is mese, és attól lesz érdekes, hogy neves rendező vezényelte le, és világsztárok adják benne a hangokat.

Maga a megtestesült középszerűség - Anomalisa Forrás: Paramount Pictures

Mármost mihez kezdjünk azzal, ha jön egy bábfilm, aminek egy depressziós, életunt, középkorú pasas a főszereplője, ami egy dögunalmas amerikai városban játszódik, és amiben a világon semmi fantasztikum nincsen? Michael Stone (David Thewlis hangján) maga a megtestesült középszerűség, van egy felesége meg egy gyereke, egy közepesen népszerű kézikönyv szerzője, és azért repül Cincinnattiba egyetlen éjszakára, hogy egy ügyfélszolgálatos dolgozóknak tartott konferencián tartson előadást a kapcsolattartásról.

Mind a figurák, mind a környezet elképesztően részletgazdag, valósághű módon vannak ábrázolva -

rendre megfeledkeztem róla, hogy bábfilmet nézek.

Néha egészen apró dolgok teremtik meg a valószerűséget: Michaelnek sörhasa van, a tartása rettenetes, csapott vállal járkál, mit járkál, csoszog, és valahányszor leül, az öve egy kicsit lejjebb csúszik a nadrágján a kidudorodó hasától. Teljesen hétköznapi dolgok történnek vele: taxiba száll, szobaszervizt rendel, telefonál, zuhanyozik, gyakorolja a beszédét.

Valami nem stimmel - Anomalisa Forrás: Paramount Pictures

Kaufman és társrendezője, az animátor Duke Johnson ugyanakkor ügyesen használják ki a bábfilmes megoldások és a realista stílus párosításában rejlő belső ellentmondást - tudat alatt végig ott motoszkál bennünk, hogy valami nem stimmel. A bábok mozgása például épp csak annyira darabos, hogy természetellenesnek hasson. A szereplők arca meg ketté van osztva, az alsó felük olyan, mintha maszkot viselnének:

nekünk olyan rémálmaink vannak, hogy kihullik az összes fogunk, a bábfiguráknak meg olyan, hogy leesik az arcuk.

De a legfurábbak a hangok: Michaelön kívül az összes szereplőnek ugyanolyan hangja van. Zseniális húzás, hogy mindenkinek Tom Noonan kölcsönzi a hangját (az egyik legdelejesebben borzongató amerikai színész, ő játszotta Francis Dolarhyde-ot a Michael Mann-féle Az embervadász-ban), kortól és nemtől függetlenül, ami egészen zavarbaejtő, nem tudtam például mire vélni, hogy Michael felhívja a feleségét, aztán egy férfihanggal beszélget.

Ezek a fogások nemcsak az elidegenítést szolgálják, hanem be is szippantanak minket Michael elméjébe. Az ő szemében a világ szürke, homogén massza; a filmbéli hotel neve a Fregoli-szindrómára utal, ám Michael tudatállapota a depresszió mindent eltompító, mindenre rátelepedő fekete ködét is érzékletesen szemlélteti.

Ezt a membránt szakítja át Lucy, az egyetlen női hang tulajdonosa (Jennifer Jason Leigh), akivel egy hotelben szálltak meg: a lány a konferenciára érkezett, és történetesen nagy rajongója Michaelnak. A monodráma innentől átalakul kétszereplős, szívsajdítóan megkapó romantikus történetté, noha az Anomalisa kevesebb és több is szerelmesfilmnél.

Szívsajdítóan megkapó romantikus történet - Anomalisa Forrás: Paramount Pictures

Kevesebb, mert a közös éjszaka Michael egzisztenciális válságába ágyazódik, s végig tudjuk, csak egy újabb kísérlet arra, hogy meneküljön sivár valóságából. És több, mert nem is szigorúan a szerelembe esésről szól, hanem egy annál egyetemesebb, elemibb létszükségletről, az emberi érintkezés iránti vágyról,

arról, hogy nem akarunk egyedül lenni a világban.

És bár a film legeslegvégéig egyszer sem lépünk ki Michael nézőpontjából, Lucy nem csak a sóvárgása tárgya, hanem árnyalt, finom ecsetvonásokkal megfestett, hús-vér bábfigura, gyönyörű és végtelenül szerethető a maga szürke hétköznapiságában. Mert ő sem egy bombázó, vagy egy széllelbélelt tündér: szorongásoktól gyötört, önbizalomhiányos, kedves és kicsit butácska lány.

A bábok szexelnek - Anomalisa Forrás: Paramount Pictures

Ám amikor elénekli nekünk Cindy Lauper csacska slágerét, a melankóliával átitatott feldolgozásba beleremeg a szívünk. És akkor a szexjelenetről még nem is beszéltem -

igen, a bábok szexelnek.

Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ilyen bizsergető, ügyetlenkedő, valószerű filmes szeretkezést. (Talán csak a Blue Valentine-ban, de hát Ryan Goslinggal könnyű.)

A film hangulatában Spike Jonze érzékeny romantikus filmjét, A nő-t idézi, intellektuális válságával a Coen testvérek filozofikusabb alkotásait (mondjuk az Egy komoly ember-t), de mindent egybevetve mégiscsak tipikus Charlie Kaufman-film. Szinte az összes visszatérő témáját felvonultatja, az alkotói válság metaszintű ábrázolását leszámítva: magány, elidegenedés, egy sarkaiból kifordult, apokaliptikus belső élet kivetülése, mindet kipipálhatjuk.

Közben iszonyú vicces is - Anomalisa Forrás: Paramount Pictures

Az Anomalisa ugyanúgy Kaufman egzisztenciális szorongásait jeleníti meg, mint eddigi egyetlen rendezése, a 2008-as Kis-nagy világ, ám míg az a film grandiózus, megalomán opera volt, addig ez egy vonósnégyes intim hangulatú, csendes kamarakoncertje,

Kaufman esszenciájának tömörebb, közérthetőbb formába való sűrítése.

Amihez persze hozzátartozik az abszurd humor is: a fentiek alapján lehet, hogy úgy tűnik, egy merő szenvedés a film, pedig dehogy, iszonyú vicces, a játékboltos poénon még most is röhögök.

A hollywoodi filmgyártás betegségeinek elkeserítő tünete, hogy Kaufman, aki egyike a kevés valóban zseniális forgatókönyvírónak, gyakorlatilag hét évig nem tudott pénzt szerezni semmilyen saját ötletére a stúdiórendszeren belül, a saját színdarabjából adaptált Anomalisá-t is részben közösségi finanszírozással hozta tető alá. Valahol persze érthető a stúdiók idegenkedése.

Az Anomalisa az utóbbi évek egyik legjobb filmje, de nem egy könnyű darab. Bábfilm a középszerűségről, a kapuzárási pánikról, a beteljesületlenségről.

Látszólagos letisztultsága, egyszerűsége ellenére nehéz falat, sokat kivesz érzelmileg az emberből.

Talán ez Kaufman legnyomasztóbb filmje, ugyanakkor a legviccesebb, s egyben a legreménykeltőbb is. Igazi anomália.

Az Anomalisá-t a múlt héten kétszer levetítették a budapesti Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon, az amerikai mozikba december 30-án kerül, magyarországi forgalmazója a UIP Dunafilm, de jelen állás szerint sajnos nem tervezik bemutatni itthon.