Egy egész város kell egy gyerek bántalmazásához

2016.02.17. 17:37

A Spotlight egy botrány krónikája, egy kis csapat bostoni újságíró makacs nyomozásának története, akik fellebbentették a fátylat a katolikus egyházon belüli pedofil bűncselekményekről. Az idei Oscar-verseny egyik nagy éllovasa régi vágású darab, méltó utódja a tényfeltáró riportos filmek non plus ultrájának, Az elnök embereinek: öntudatos, lendületes beszámoló, amely szentimentalizmus helyett tényszerűséggel operál, mégis mélyen felkavarja az embert.

A Spotlight - Egy nyomozás részletei nyúlfarknyi nyitójelenete 1971-ben játszódik, majd harminc évet ugrunk előre az időben; a prológust akár el is hagyhatnánk, így viszont egyből felhívják rá a figyelmünket, hogy minimum egy emberöltő telt el úgy, hogy a katolikus egyház kebelén pedofil papok büntetlenül molesztálhatták a gondjaikra bízott gyerekeket – elsősorban kisfiúkat –, és azok, akik tehettek volna ellene, eltussolták a dolgot, vagy szemet hunytak felette.

Elindult a lavina - Rachel McAdams, Mark Ruffalo, Brian d'Arcy James, Michael Keaton és John Slattery a Spotlight című filmbenForrás: InterCom

Az áldozatok többsége élte tovább az életét: felnőtt, a társadalom hasznos tagjává vált, megházasodott, és eltemette a gyerekkori traumákat, jó mélyre. Még ők a szerencsésebbek. Ők azok, akik nem menekültek az italba, akik nem vesztek el a drogok kábulatában, akik nem vetettek véget önkezükkel az életüknek. Közben az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha az, ami ’71-ben történt, nem ismétlődne meg minden áldott nap a kertek alatt. 

2001-ig kellett várni ahhoz, hogy a Boston Globe hosszabb lélegzetű oknyomozó riportokra szakosodott különítménye, a Robby Robinson (Michael Keaton) vezette neves Spotlight rovat felelősei új főszerkesztőjük (Liev Schrieber) sugallatára nyomozni kezdjenek egy helyi pap ügyében, akit nyolcvan gyerek családja perelt be nemi erőszak miatt. Egyetlen pap indítja el a lavinát, mely végül túlmutat a katolikus egyház amerikai fellegvárának tekinthető Boston városán.

Nincsenek önpusztító mártírok - Mark Ruffalo a Spotlight című filmbenForrás: InterCom

A Spotlight erényeit azzal tudnám a legjobban szemléltetni, hogy mik azok a csapdák, amiket elkerül. Nincs például gonosz főszerkesztő vagy laptulajdonos, aki el akarja hallgattatni a főhősöket. Nem derül ki egyik újságíróról sem menet közben váratlanul, hogy bizony őt is molesztálták kiskorában. Nem merednek vádlón a kamerába könnyes szemű kisgyerekek. Nincsenek önpusztító mártírok, sem szenvedélyes nagymonológok (egy kivétellel: az a jelenet picit ki is lóg a filmből, de ennyi még éppen belefér).

Egyszóval semmi nyoma érzelmi manipulációnak, hatásvadász eszközöknek, a dráma mesterséges feltupírozásának. A film alkotói, Tom McCarthy író-rendező és Josh Singer társ-forgatókönyvíró belátták, hogy ennek a történetnek nincs szüksége hollywoodi mázra, csak arra, hogy lépésről lépésre, odafigyeléssel, a tényekhez való ragaszkodás szigorú attitűdjével bemutassák az eseményeket, a botrány feltárásának folyamatát.

Azaz nem nézik hülyének a nézőt, hanem partnernek tekintenek minket, bízva abban, hogy sallangmentesen elmesélve is érdekelni fog a sztori. És hogy a bánatba ne érdekelne: az intézményes szőnyeg alá söprés, a burkolt fenyegetések, a közösségi nyomás, a hívők bizalmával való undorító visszaélés önmagában is épp eléggé gyomorforgató és felháborító. Így is dühöt vált ki minden jóérzésű emberből.

Különben is, a nyomozás bőven szolgáltat fordulatokat, konfliktusokat. A Boston Globe-on belül mindenki egyazon célért dolgozik, ám néha eltérő szempontokat vesznek figyelembe. Megelőzzék-e a cikk leközlésével a konkurenciát, akik elbarmolhatják, amit a csapat gondos munkával felépített, vagy kockáztassanak a kivárással? Alapozhatnak-e egy flúgosnak látszó, bizonytalan forrás adataira? Mire elég a zsigeri megérzés? Lebilincselő a procedurális babramunka, ahogy a csapat felgöngyölíti a nyomokat, és szembesül az ügy léptékeivel; egy idő után már egy puszta számadat telefonos megerősítését is lélegzet-visszafojtva figyeljük.

Hol jön már az a megerősítés?! - Michael Keaton a Spotlight című filmbenForrás: InterCom

A karakterek maguk is alárendelt szerepet játszanak, annyit tudunk meg, amennyit a munkájuk elárul róluk. Mindössze villanásnyi életképek nyújtanak röpke betekintést a magánéletükbe: van köztük hitehagyott és templomba járó, családos ember, meg olyan is, akinek széthullóban a kapcsolata, de amikor elkapja őket a gépszíj, éjjel-nappal a mikrofilmolvasók előtt és az aktáik fölött görnyednek. Ahogy az áldozatokat képviselő ügyvéd (Stanley Tucci) fogalmaz: Sosem nősültem meg, a munkám annál fontosabb.”

Ez persze az újságírószakma romantikus ideálja, mégis működik. Egyikük sem rendelkezik komplex háttérrel vagy összetett jellemrajzzal, mégis megismerjük mindegyiküket, nem marad hiányérzetünk, ami javarészt apró, a mindennapi életből ellesett mozzanatoknak köszönhető: ebédre egy szelet tortát esznek az elbúcsúztatott kolléga partijáról – vagyis csak ennének, ha lenne rá idejük –, vacsorára meg lábosban főtt virslit, és naná, hogy a toll akkor fogy ki, amikor le kéne körmölni a legfontosabb tanúvallomást.

Az újságírószakma romantikus ideálja - Rachel McAdams a Spotlight című filmbenForrás: InterCom

A színészként is aktív Tom McCarthy számtalanszor bizonyította, hogy csalhatatlan érzékkel válogat szereplőket, olyan karakterszínészeknek adva főszerepet, mint Peter Dinklage (Az állomásfőnök), Richard Jenkins (A látogató) vagy Paul Giamatti (Győzzünk már!), akik új oldalukról tudtak kibontakozni. Legutóbbi filmjével, az Adam Sandler-féle A cipőbűvölő-vel csúfosan felsült, ám szerencsére a Spotlight-tal sikerült kiküszöbölni a csorbát: senki nem lóg ki a sorból, nincs egy hamis pillanat, sem teátrális, Oscar-szavazóknak szánt nagyjelenetek.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a színészek munkáját, az az alázat volna. Michael Keaton magasabb körökben is mozgó, minden irányból ostromolt szerkesztője egyetlen szemöldökvonással közvetíti, amit mások széles gesztusokkal oldanának meg. Mark Ruffalo több eszközzel dolgozik, ám nyughatatlan, tikkelős karakterét dicséretes önmérséklettel kelti életre, míg Rachel McAdams stratégiai fontosságú szünetei, hanghordozása, viselkedése a lehetséges forrásokkal folytatott beszélgetések során világossá teszi, miért hajlandók szóba állni vele a tanúk.

Visszafogott keserűség és dicséretes önmérséklet - Stanley Tucci és Mark Ruffalo a Spotlight című filmbenForrás: InterCom

De tulajdonképpen bármelyik mellékszereplőt kiemelhetném mint a színészgárda legjobbját: a ripacskodásra hajlamos Stanley Tuccit például rég láttam ilyen visszafogott keserűséggel és megviselt cinizmussal játszani, de Liev Schrieber is belopta magát a szívembe halk szavú, részlet- és érzelemgazdag alakításával. Ha különdíjat osztanának a minimalista szerepformálásért, valamennyien trófeával térnének haza.

McCarthy biztos kezű rendezése ráadásul nem csak a színészvezetésre terjed ki. Sokan a film szemére hányták, hogy olyan, mint egy tévéfilm, és jellegtelen a képi világa, holott a rendező éppoly nagy műgonddal tervezett meg minden egyes kompozíciót, a szereplők képkivágaton belüli elhelyezését, ahogy Schrieber főszerkesztője húzogatja ki a mellékneveket a cikkekből.

Halk szavú, érzelemgazdag - Liev Schreiber a Spotlight című filmbenForrás: InterCom

A kamera nem tud úgy fordulni, hogy ne kapjon lencsevégre egy templomot, amelyek mindenhatóan, fenyegető fölénnyel telepednek rá a lakóépületekre és játszóterekre; az egyház, akár egy maffiafilm gengsztercsaládja, behálózza a várost. Amikor pedig az egyik újságíró szörnyű felfedezést tesz egy szomszédjáról, vágás nélküli snitt érzékelteti, hogy aggasztóan kicsik a távolságok – Boston valóban egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit.

A főszereplők ugyan riporterek, ám a film nem téveszti szem elől az áldozatokat: a kihasznált, megvezetett, meggyalázott gyerekeket, valamint családtagjaikat. Csupa mélyen vallásos, jóhiszemű ember, akik beengedték az életükbe a klérus tagjait, mert Isten földi helytartóiként tekintettek rájuk, és akiket cserben hagyott az államgépezet, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, sőt a média is. Bizony, még az újságíróknak is osztozniuk kell a felelősségben.

Az áldozatokat sem téveszti szem elől - SpotlightForrás: InterCom

A Spotlight az a film, aminek a megtekintése után az ember legszívesebben egyből klaviatúrát ragadna, hogy az igazság nyomába eredjen. Éri el mindezt úgy, hogy nem emeli piedesztálra a főhősöket, nem ábrázolja őket Grál-lovagokként, nem játszik rá a papíralapú sajtó iránti nosztalgiára. Mindössze emlékeztet rá, hogy csapatmunkával, kitartással, no meg egy tollal és jegyzetfüzettel felszerelkezve meg lehet rengetni a világot.

KAPCSOLÓDÓ CIKK