Csak a debil színészektől mentsen meg az Isten!

A Coen testvérek egyedülálló státuszt vívtak ki maguknak az amerikai stúdiórendszerben: akkor és olyan filmet rendezhetnek, amikor és amilyet csak akarnak, és teljességgel kiszámíthatatlan, milyen hangulatú vagy műfajú filmmel rukkolnak elő. Az Ave, Cézár! a vígjátékaik sorát gyarapítja, és a hollywoodi filmgyártás aranykorának kulisszái mögé vezet, egyszerre gúnyolva és éltetve a mozi teremtő erejét. Teszi mindezt sztárparádéval: George Clooney ismét meghibban, Scarlett Johansson mesebeli sellő, Channing Tatum újra táncra perdül.

Az Ave, Cézár! voltaképpen a Hollywoodi lidércnyomás ellenpárja: míg a Coen testvérek 1991-es, fekete humorral átitatott drámája egy válságba került íróról szólt, most a filmkészítés összes többi szereplője kerül reflektorfénybe. Birkatürelmű rendezők, tökkelütött színészek, nyafka üdvöskék, harcedzett vágók. És a legfontosabb ember: a problémamegoldó.

A problémamegoldó - Josh Brolin az Ave, Cézár! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Josh Brolin alakítja Eddie Mannixet, a Capitol Pictures szürke eminenciását, aki éjjel-nappal a filmstúdióban felmerülő problémák elsimításán fáradozik. Ha egy sztárocska szerződést szeg, akadozik egy forgatás, vagy az egyik színész magánéletében váratlan fejlemények adódnak, amik nem kerülhetnek a lapokba, Mannix asztalán csörög a telefon.

Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Mannix kezd megcsömörleni, lassan elege lesz abból, hogy dilinyósokat pesztráljon, és vívódását fokozza, hogy egy légitársaság megpróbálja magához édesgetni. Azt se tudja, hol áll a feje, amikor a stúdió presztízsfilmjének, az Ave, Cézár! című szandálos eposznak a főszereplőjét, Baird Whitlockot (George Clooney) ismeretlen tettesek túszul ejtik, és váltságdíjat követelnek érte. Na, már csak ez hiányzott.

A bumburnyák félnótás - George Clooney az Ave, Cézár! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Az Ave, Cézár! olyan, mintha a páros kidolgozta volna a nagy egyesített elméletét, ötvözi a filmográfiájukban fellelhető valamennyi műfajt és hangvételt: melodráma keveredik noirral, börleszk váltakozik dialektikus polémiákkal. Ám a központi szerep mindvégig a nyüzsgő, szakadatlanul pöfögő, termékeit óraműpontossággal kigördítő álomgyárat illeti meg.

1951-ben járunk, a stúdiórendszer fénykorában, amikor modern értelemben vett szerzői filmes rendezőknek nyomuk sem volt Hollywoodban; az első és az utolsó szó a stúdiófőnököket illette, ők döntötték el, milyen filmek szülessenek, ők válogatták a színészeket és a rendezőket, és csak korlátok közt engedtek teret a kreatív szabadságnak. A Coen testvérek több mint tíz éve érlelték a film ötletét, de jobbkor nem is jöhettek volna ki vele: bár az ötvenes évekbeli stúdiórendszerét ledózerolta a hetvenes évek új generációs forradalma, a Marvelnek napjainkban hasonló a munkamódszere, ami a filmgyártás ciklikusságára tapint rá.

A hableány - Scarlett Johansson az Ave, Cézár! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A rendező- és írópáros javarészt fiktív intézményekkel és személyekkel dolgozik, és a korszak ismerői számára remek játék találgatni, vajon kiről mintázhatták a karaktereket. Mannix speciel valós figura, az MGM erős embere volt, akinek a rossz nyelvek szerint köze lehetett az első élő szereplős Superman-tévésorozat főhősének, George Reevesnek a halálához (ha valakit érdekel a szaftos sztori, tudom ajánlani a Hollywoodland című Ben Affleck-filmet).

A filmen belüli Ave, Cézár! egyértelműen a Ben-Hur-ra hajaz, Whitlock azonban leginkább Kirk Douglas és Tony Curtis keverékének tűnik; Scarlett Johansson hableányként csapkod a farkával egy Busby Berkeley-féle szinkronúszós kaleidoszkópfilmben; míg Tilda Swinton egy Hedda Hopperről mintázott pletykagyáros szerepében tűnik fel (váratlan csavarral, amit vétek volna ellőni).

A pletykagyáros - Tilda Swinton az Ave, Cézár! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A sort bőven lehet még folytatni, de a hollywoodi vonulatnak nem is a párosítgatás adja a bukéját, sokkal inkább az, ahogy a Coen fivérek felelevenítik a korszak divatos zsánereit. (Közben azért a saját filmjeikből is idézgetnek, a Hollywoodi lidércnyomás-ból vették át a filmstúdió nevét vagy a parti sziklákon megtörő hullám képét, míg a pénzzel teli aktatáska a Fargó-t juttathatja eszünkbe.) Mivel Mannix tucatnyi krízissel zsonglőrködik egyszerre, ez kiváló apropót teremt, hogy végigjárjuk vele a stúdió műtermeit, és betekintést nyerjünk három-négy film forgatására.

Ezek az epizódok talán még a csavaros alapsztorinál is szórakoztatóbbak: a Coen testvéreknek a kisujjukban van a filmtörténet, érzik és értik – és nem utolsósorban imádják – a felvonultatott zsánereket, bármelyikből készítenének egész estés játékfilmet, már váltanám is rá a jegyet. A matrózos musicaljelenet például egészen elvarázsolt, többek közt azért, mert lehetőséget nyújtott Channing Tatumnek, hogy Gene Kelly tánccipőjében reinkarnálódjon (és rájátsszon a matróztánc viccesen homoerotikus felhangjaira).

A táncoslábú színész - Channing Tatum (középen) az Ave, Cézár! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A műfaji ujjgyakorlatok mögött persze ott feszül a filmipar kritikája, azé a filmiparé, amelynek dolgozói mind apró fogaskerekek egy gigászi gépezetben, lecserélhetőek, zsarolhatók, és ahol a színfalak mögött meghozott titkos paktumok mind az imidzsről szólnak. A szatirikus éleket ugyanakkor a forgatókönyv vegytiszta bohózattal simítja el, csattanós párbeszédekkel, hibátlan komikus időzítéssel előadott verbális pengeváltásokkal, vagy épp fizikai komédiával.

Változó, hogy mennyire működnek a gegek. Swinton figurája egy poénra épül, amiből érzésem szerint jóval többet is ki lehetett volna hozni, cserébe Clooney negyedszerre hozza ugyanazt a bumburnyák félnótást, amit a Coen filmekben szokott, de olyan élvezettel merítkezik meg az együgyűségben, hogy képtelenség nem imádni. A film titkos fegyvere azonban egy lasszópörgető, sztoikus westernhős (Alden Ehrenreich), aki tipikus coeni balfék módjára kergeti őrületbe a Ralph Fiennes által alakított „művészfilmes” rendezőt.

A westernhős és a művészfilmes - Alden Ehrenreich és Ralph Fiennes az Ave, Cézár! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Ám ahogy ez a balfék sem olyan ostoba, mint amilyennek látszik, az Ave, Cézár! is számos pluszréteggel ki van bélelve. Ott a cseppet sem elhanyagolható politikai vetület, amely egyaránt a coeni gúny céltáblájára tűzi a kapitalista szórakoztatóipari gépezetet és az impotens kommunista hímzőegyletet, párhuzamot von a római ostorok csattogása és a marxista szólamok között, a nagy proklamációkat pedig semmissé teszi egy-egy jól irányzott poénnal.

A hollywoodi korrajzon belül elfér egy jelenet, ahol négy vallás és/vagy felekezet képviselője folytat hitvitát az egylényegűségről (egyik-másik még szőrszálhasogató filmkritikusként is kipróbálja magát). Meg az is elfér, hogy Mannix krisztusi figurává, mártírrá nemesedjen, aki az Atya – a stúdiófőnök – parancsára vállára veszi az emberiség – a filmipar – bűneit, sőt, még a Sátán is megkísérti, hogy válassza a könnyebbik utat.

Az Ave, Cézár! tehát vérbeli Coen-film, amely azért újat is mutat, mivel a párostól szokatlanul megengedően, elfogadóan áll hozzá a kifigurázott közeghez. A szatíra és a gúny dacára úgy érzem, hogy a Coen testvérek keblükre ölelték Hollywoodot, annak minden hibájával együtt, és már-már cinizmus nélkül tesznek hitet amellett, hogy a mozi igenis csodás dolog. Hogy ha egy elsötétített teremben együtt nevet a közönség, amikor a kövér marhapásztor itatóvályúba ugrik, vagy hagyjuk, hogy magunkkal sodorjon a matrózok tánca, az már legalábbis félsiker.

Aztán persze lehet, hogy megint bohócot csináltak belőlünk. Úgy kell nekünk.