Az agyunk is kisült ennyi esztelen mészárlástól

Azért jó moziba járni, mert két órára bárkinek a bőrébe belebújhatunk, olyan tapasztalatokat szerezhetünk, amiket a valóságban sosem. A Hardcore Henry egy videójátékokból kölcsönzött megoldással kíván a szokottnál is jobban bevonni minket: belső nézetből, a főhős szemén keresztül élhetjük át a töménytelen mennyiségű akciót. Az eredmény egyhangú, lélektelen hibrid, filmnek sem jó, de videójátéknak sem, inkább eltompít, mintsem felpörget.

A testre rögzített GoPro kamerával felvett, sci-fi elemekkel tarkított akciófilm a videójátékok stílusában készült alkotások sorát gyarapítja, egyben a Luc Besson-féle Lucy és a Crank – Felpörögve szerelemgyerekének is tekinthető a maga faék egyszerűségű sztorijával. Címszereplőnk egy kiborg szuperkatona, aki emlékek nélkül tér magához, miközben egy szupermodell külsejű tudós high-tech művégtagokat illeszt a csonkjaira. Nem tudjuk, mi történt vele, vagy hogy ki ő, csak azt, hogy a tudós a felesége.

Haley Bennett a Hardcore Henry című filmben Forrás: Vertigo Média

Mielőtt azonban a technikusok elvégezhetnék az utolsó simításokat – épp a beszédmodult akarják telepíteni, mintha csak egy játék menürendszerében állítanánk össze a karakterünk jellemzőit –, fegyveres gazfickók rontanak az épületbe, élükön egy albínóval. Némi nyaktörő hajszát követően túszul ejtik a feleséget, és

Henryt egy komplett magánhadsereg veszi üldözőbe Moszkva utcáin.

Az alapötlet elég nagy durranás ahhoz, hogy fel lehessen rá építeni egy reklámkampányt, habár nem ez az első egész estés film, melyben a főszereplő szemszögéből követhetjük az eseményeket. Már 1947-ben született egy Raymond Chandler-adaptáció, a mesterkélt Asszony a tóban, ahol egyenesen Philip Marlowe bőrében nyomozhattunk, de még emlékezhetünk a négy évvel ezelőtti Elmebeteg című horrorra is, ott az Elijah Wood által alakított pszichopata sorozatgyilkos fejében tölthettünk el kellemetlenül hosszú időt.

Haley Bennett a Hardcore Henry című filmben Forrás: Vertigo Média

A Hardcore Henry az FPS-nézetű játékok mechanizmusának filmes átültetésével igyekszik újat mutatni elődeihez képest. A film zömét magas fordulatszámon pörgő, hiperaktív, ultra-erőszakos akciójelenetek teszik ki, nyúlfarknyi átvezető jelenetekkel tagolva, melyekben a főhős egyetlen segítőtársa, a számtalan alteregóval rendelkező Jimmy (Sharlto Copley) eligazítja Henryt, összefoglalja az aktuális küldetés céljait. Ez legtöbbször kimerül annyiban, hogy küld egy GPS-koordinátát: „Erre a helyre kell menned. Indulj.”

Henry pedig engedelmesen elindul, fut-szalad, épületre, motorra, tankra mászik, és gépiesen aprítja az arctalan ellenséget (a gonoszok gombamód szaporodnak, mintha ők tennék ki Moszkva lakosságának a felét). Úgy viselkedik, ahogy egy sztenderd lövöldözős videojáték főhősétől várjuk: nem kérdőjelez meg semmit, nem szól egy szót sem, a kommandózás során alkalmazza az elébe kerülő tereptárgyakat, és legalább egyszer megfordul a kezében az összes létező fegyvertípus a kézigránáttól a gépkarabélyig.

Hardcore Henry Forrás: Vertigo Média

A gondok ott kezdődnek, hogy az agyatlan akció hamar elveszti a varázsát, amikor nem mi kezeljük a kontrollert. A Hardcore Henry elhúzza előttünk egy interaktív befogadói élmény mézesmadzagját, ám annak csupán a töredékét váltja be. Képzeljék el, mekkora csalódás, amikor az ember nagyban rákészül a gombok vad nyomogatására, erre leültetik egy YouTube-videó elé, amiben valaki más végigjátssza a beígért játékot (bár meghökkentő módon az ilyen YouTube-videók manapság pont iszonyatosan népszerűek). Valódi izgalmak helyett meg kell elégednünk azok halvány utánérzésével.

A film által prezentált játék ráadásul meglehetősen fantáziátlan, és nemigen tartogat meglepetéseket.

Henry sosem hibázik, minden egyes golyó célba talál, nincsenek valódi tétek, kihívások.

A videójátékok formai-tartalmi sajátosságainak felhasználása megreked a külsőségek szintjén, szemben mondjuk A holnap határá-val, amely Tom Cruise figurájának ismételt megölésével, a sztori vissza-visszatekerésével jóval kreatívabban nyúlt a témához.

Haley Bennett és Oleg Poddubnyy a Hardcore Henry című filmben Forrás: Vertigo Média

A videójátékos beleélés tehát ugrott, mást meg bajosan élhetnénk át, hiszen Henrynek nincs egyénisége, üres sablon, semmi több. Az egy szem Jimmy kivételével jellegtelen alakok népesítik be a filmet, csupa nem játékos karakter, egy-egy jól behatárolt funkcióval: legyőzendő rosszfiúk, civil áldozatok, fogyóeszközök. A nők pusztán dekoratív díszletelemek, esetleg fetisizált amazonok; sokatmondó, hogy a megmagyarázhatatlan okokból telekinetikus képességekkel rendelkező főgonosz egy alkalommal meztelen prostikat hajigál a kamerához.

Az elsőfilmes rendező Ilya Naishuller, aki saját zenekarának forgatott videoklipjében alkalmazta először a belső nézetes megoldást, maga is érezhette, hogy ez a trükk önmagában kevés a boldogsághoz, mert

a minden logikát nélkülöző cselekményt abszurd húzásokkal, gyermeteg poénokkal, váratlan stílusváltásokkal igyekezett kompenzálni.

A film javára írható, hogy nem veszi túl komolyan magát, ám az akció egyhangúságát sajnos csak ritkán törik meg valóban jópofa gegek, vagy olyan üdítően zakkant közjátékok, mint Sharlto Copley Sinatra-magánszáma.

Sharlto Copley a Hardcore Henry című filmben Forrás: Vertigo Média

Naishuller kényszeresen szórakoztatni akar, ám erőfeszítéseivel a kívánt hatás ellenkezőjét váltja ki; hamar belefáradunk abba, ahogy önmagát próbálja túllicitálni. Mire elérkezünk a kötelező Nagy Összecsapáshoz, egy erőszakban tobzódó, katartikusnak szánt mészárláshoz, már rég kisütötte az agyunkat a GoPro kamera heveny rángatózása, a monoton akciódömping, a tagadhatatlan technikai virtuozitáson túl ásító üresség.

A Hardcore Henry lényegére maga Sharlto Copley tapint rá egy jelenetben, ahol egy sebesült rosszfiúnak felkínálja a lehetőséget, hogy az ösztönénjét vegye elő, azaz megkínozza, vagy a felettes énjét, azaz kíméletes legyen. A készítők az ösztönénjüket vették elő a filmhez, nem állt szándékukban semmi érdemlegeset kezdeni a gimmickkel. Egyszeri zúzásnak persze elmegy, de jobban járunk még a legprimitívebb videójátékokkal is. Azoknál legalább megtornáztatjuk az ujjainkat.