Hátborzongató egy másik ember fejébe belebújni

2016.04.16. 19:22

A kizárólag belső nézetet használó, a mozikba a múlt héten került Hardcore Henryt nézve másfél órára azt hihetjük, hogy mi is akcióhősök vagyunk. A szubjektív szemszöggel már régóta kísérleteznek a filmesek, mi most hat példán keresztül mutatjuk meg, hogy mennyire változatos és lebilincselő módokon lehet ezt a nézőpontot felhasználni. A segítségével mi lehetünk az áldozatára leső cápa, nőkre vadászó sorozatgyilkosként borzonghatunk, részt vehetünk egy adrenalinbomba rablásban, és azt is átélhetjük, milyen lehet a saját testünk foglyává válni. És persze ez a szubjektív szemszög is alkalmas arra, hogy a rendező bolondot csináljon belőlünk.

A Hardcore Henry-t a filmtörténet első POV (point-of-view), azaz belső nézőpontú egész estés akciófilmjeként reklámozzák, és ez szerintünk fedi is a valóságot, ám maga az alapötlet, hogy egy egész filmet a főszereplő szemszögéből forgassanak, már több mint hatvanéves. A 1947-ben bemutatott Asszony a tóban című film noirt teljes egészében a főszereplő, Philip Marlowe magánnyomozó nézőpontjából forgatták. A korabeli előzetes ezt legalább akkora forradalomnak adta el, mint a hangos film feltalálását.

Még ugyanebben az évben kijött a Sötét átjáró, amelyben már dramaturgiailag is indokolt volt a belső nézőpont: egészen addig nem mutatták meg a szökött fegyenc arcát, míg a plasztikai műtéttel új arcot nem kapott. A gyolcs alól Humphrey Bogart jól ismert ábrázata tűnt elő. A hangos filmmel ellentétben azonban erre az újításra nem kaptak rá a nézők, a divat hamar lecsengett, és a következő évtizedekben csak rövid snittek erejéig nyúltak a belső nézethez a filmesek.

Lauren Bacall és Humphrey Bogart a Sötét átjáró című filmbenForrás: Mokép

Hátsó ablak című Hitchcock-klasszikusban James Stewarttal együtt leshettünk be a háztömb lakóinak privát szférájába, majd nézhettünk farkasszemet a gyilkossal a távcsőn keresztül. A kamerájával gyilkoló operatőr lelkébe behatoló, a szubjektív nézőpontot nagy hatásfokkal használó 1960-as Kamerales annyira durván megelőzte a korát, hogy a film botrányos bemutatója gyakorlatilag tönkretette Michael Powell rendező karrierjét, és évtizedek kellettek ahhoz, hogy az amúgy zseniális, Martin Scorsese által is dicsőített Kamerales elfoglalhassa helyét a mesterművek között.

A kamera gyilkol - Karlheinz Böhm és Anna Massey a Kamerales című filmbenForrás: Mokép

A POV-beállítás gyakori filmes eszköz, az ön fejébe is biztosan beleégett pár erőteljes példa. A Cápá-ban például többször is a tengeri ragadozó szemszögéből láthattuk a mit sem sejtő áldozatot, illetve a Terminátor, illetve a Robotzsaru fejébe is beköltözhettünk. Hat kedvenc példánkat gyűjtöttük össze, rajtuk keresztül mutatjuk be, hogy mennyire idegtépő tud lenni a szubjektív nézőpont, mennyire változatos módokon lehet azt felhasználni.

Halál a hídon (Blow Out, 1981)

A szubjektív nézőpont legtipikusabb esete, amikor az áldozata felé közelítő gyilkos szemén keresztül láthatjuk a világot. Hitchcock talán legtehetségesebb követője, a bravúros kameramozgások nagy kedvelője, Brian De Palma is előszeretettel alkalmazta ezt a nézetet thrillerjeiben. A Halál a hídon kezdőjelenetében végig a gyilkos szemszögéből láthatjuk, ahogy az előbb megles egy szexelő párt, majd behatolva a kollégiumba késsel támad egy zuhanyzó lányra.

Mesteri módon megkomponált jelenet, az idő előrehaladtával azonban egyre gyanúsabb lesz, hogy valami nincsen rendben vele. Túlságosan is összesűrűsödnek benne ahhoz a horrorklisék, hogy komolyan lehessen venni. Valójában ez egy film a filmben, a steadicam feltalálójától, Garrett Browntól azt kérték, hogy a Halloween paródiáját forgassa le. A Halál a hídon operatőre amúgy De Palma megbecsült alkotótársa, a januárban elhunyt Zsigmond Vilmos volt.

A fenti videóban maga Brown mutatja meg és magyarázza el, mi a legjellemzőbb módja a POV-jelenetek felvételének. A steadicam egy testre felvehető kameramozgató eszköz, amely kiküszöböli a mozgás okozta rázkódást, és aminek a fejlesztése a mai napig tart: már telefonokhoz is be lehet szerezni ilyen eszközt. A Hardcore Henry is hozzáadta a magáét a technika fejlesztéséhezdirekt a film számára egy maszkszerű szerkezetet építettek, amelynek a viselésekor két, szájmagasságban rögzített GoPro kamera veszi fel azt, amit az eszköz használója is lát maga előtt. 

Sergey Valyaev és Seva Kaptur a Hardcore Henry forgatásánForrás: IO9

A halál napja (Strange Days, 1995)

Az akciófilmek királynője, a Holtpont-ot is jegyző Kathryn Bigelow rendező tudja, hogyan kell pár másodperc alatt berántani a nézőt. A halál napja című cyberpunk thriller kezdetén egy kocsi hátuljában ülünk, és vadul magyaráznak nekünk a rablásról, ami hamarosan kezdetét veszi. Pár riadt pillantás, és már egy vendéglőben rohangálunk fel és alá, pisztollyal fenyegetjük a vendégeket, majd a zsaruk elől próbálunk egérutat nyerni. Zseniális adrenalinlöket, viszont úgy ér véget, ahogy a legrosszabb álmok szoktak – zuhanással.

Önmagában szemlélve is megállja a helyét ez a jelenet, a film szövetébe visszahelyezve viszont csak még izgalmasabbá válik. A halál napja elképzelt jövőjében Ralph Fiennes illegálisnak nyilvánított transzfilmekkel üzletel. Lemezeket ad-vesz, amelyek lejátszásával más emberek valódi emlékeit élhetjük át. Ugyanaz történik, mint a moziban, csak ezek a mozgóképek már szinte egyenértékűek a valósággal. A halál napja amúgy mesze nem lőtt el minden puskaport az elején, még legalább két fergetegesen erős belső nézetes jelenet van a filmben, az egyikben például Juliette Lewisszal szexelhetünk.

A John Malkovich-menet (Being John Malkovich, 1999)

Akármennyire is elégedett magával, lefogadom, hogy ha csak futólag is, de fantáziált már arról, hogy belebújjon egy irigyelt ember bőrébe. Tulajdonképpen ez az álom válik valósággá Spike Jonze egzisztencialista kérdéseket feszegető, a test és lélek kapcsolatát gyilkos humorral szétcincáló szürreális agymenésében. Az életét rühellő, bábjai közé menekülő irodista talál egy alagutat, amely a híres színész, John Malkovich fejében végződik.

A listában szereplő több film belső nézetes jelenetei látványosabbak ugyan, de a John Malkovich-menet használja a legzavarbaejtőbb módon ezt a technikát. Először csak álmélkodnak a szereplők, hogy milyen izgalmas egy másik ember szemén keresztül szemlélni a világot, aztán már szexbábuként használják a színészt, a film egyik csúcspontján pedig maga Malkovich hatol be a saját elméjébe.

Szkafander és pillangó (Le scaphandre et le papillon, 2007)

A szubjektív nézőpontot gyakran használják a kórházi betegek kiszolgáltatottságának az érzékeltetésére, alulról mutatják meg például, ahogy fehér köpenyesek egész hada hajol az ágyon fekvő ember képébe. Ebből a beállításból hozza ki a maximumot a Szkafander és pillangó, amely egy férfi eszmélésével kezdődik, majd egyre fokozódó kétségbeesésével folytatódik. A nézővel együtt arra kell rádöbbennie, hogy csak pislogással képes kommunikálni a külvilággal.

A Szkafander és pillangó Jean-Dominique Bauby, a francia Elle magazin főszerkesztőjének az életén alapul, aki negyvenhárom éves korában agyvérzés következtében teljesen lebénult. A belső szemszög általában mozgással és lendülettel párosul a filmekben, itt azonban pont ellentétes hatást céloztak meg vele. Azt a legtöbbünk számára elképzelhetetlen állapotot próbálja minél átélhetőbbé tenni, amikor az ember a saját testének foglyává válik.

Elmebeteg (Maniac, 2012)

Erre a horrorra – és a kiragadott részletre – tényleg illik az a figyelmeztetés, hogy „vigyázat, csak erős idegzetűeknek!” Olyan már sokszor volt a filmtörténetben, hogy a gyilkos szemszögéből láthattuk az áldozat becserkészését - elég csak pár bekezdést visszaugrani egy konkrét példáért. Az Elmebeteg azonban a teljes játékidejében a belső nézethez köti magát, és így másfél órára egy elmeháborodott, nőket megskalpoló sorozatgyilkos szemén keresztül láthatjuk a világot.

Hihetetlenül kényelmetlen és hátborzongató érzés ebből a nézőpontból figyelni az eseményeket: egy szexelni vágyó nő vetkőzik le előttünk, mit sem sejtve arról, hogy a lakásába felhozott, súlyosan traumatizált férfi agyát egyre inkább elönti a gyilkolás iránti vágy. Viszolygást ébreszt a film, de mégis nehéz kikapcsolni, mivel hajtott a morbid kíváncsiság, illetve a női főszerepet játszó Nora Arzeneder annyira szimpatikus és elbűvölő, hogy teljes erőbedobással tudtam az életben maradásának szurkolni.

Gravitáció (Gravity, 2013)

Alfonso Cuaron újjászületéssel felérő, űrbéli túléléstörténetében a kamera szinte sohasem nyugszik meg. Ide-oda nyargal, tekereg, megismertetve a nézőt a súlytalanság érzetével, illetve azzal, hogy milyen is lehet a nagy feketeségben irányíthatatlanul vergődni.

A kamera nézőpontja néha eggyé válik a főszereplőt játszó Sandra Bullockéval, így mi is a szkafander foglyaként érezhetjük magunkat, és belülről láthatjuk az üvegre kivetített, kétségbe ejtő adatokat. Szintén a lehető leghitelesebb nézőpontból élhetjük át, milyen lehet sodródás közben egy űrállomás külső falában megkapaszkodni, és mintha valami akadálypályán lennénk, úgy hatolni előre a bejárat felé. Emmanuel Lubezki méltán nyert Oscar-díjat ezekért a képekért.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK