Az erőszakolók gyakran azzal védekeznek, hogy a nő nedves volt

A Madárkák főhőse egy kamaszfiú, Ari, akit elvált szülei egymásnak passzolgatnak – a történet elején épp apjához költözik vissza vidékre, egy isten háta mögötti faluba. Az izlandi film elsősorban a srác kiszolgáltatottságát ragadja meg, aminek megrázó mozzanata, amikor – egy középkorú nő részéről - szexuális erőszak áldozata lesz. Rúnar Rúnarsson rendezővel Skype-on beszélgettünk erről, valamint arról, hogy hány férfinak van még hasonló élménye, mitől más a Madárkák, mint a többi coming-of-age sztori, és milyenek a filmnézési szokások Izlandon.

• Mindig is a kamaszok és az idősek érdekelték legjobban, az összes korábbi filmjében is ezzel a két korosztállyal foglalkozik
• Ari filmbéli éneklése a történet egyik kiindulópontja volt, mert nagy hagyománya van Izlandon
• A forgatókönyvet párhuzamosan írja a helyszínek kiválasztásával, mert azok befolyásolják a jeleneteket, sőt, magát a történetmesélést is
• A két megerőszakolást könnyebb volt leforgatni, mint más, egyszerűnek tűnő jeleneteket, mert mindenki hamar túl akart lenni rajta
• Rúnarsson szerint a happy end és a sötét, lehangoló befejezés is hamis, mert az élet mindig csalódásokkal és pozitív fordulatokkal együtt megy tovább
• Ma már nehéz a nézőket meglepni, mert annyi történetet fogyasztanak, hogy kiismerték az összes dramaturgiai sémát
• Izlandon is egyre kevesebben járnak moziba, inkább a tévé előtt ülnek az emberek
• A Madárkák szimbolikus cím, és elsősorban a főszereplő törékenységére, sebezhetőségére utal

A Madárkák egy klasszikus coming-of age sztori, amiből elég sok készült az utóbbi években. Mi volt a koncepciója arról, hogy ez miben fog különbözni a többitől?

Nárcisztikus rendező vagyok, azt csinálom, ami belőlem fakad. A filmkészítéssel elsősorban magamat akarom boldoggá tenni. A kollégáimmal egy meghatározott módszerrel dolgozunk, és minden egyes filmünket egy személyes utazásként éljük meg. A szívemmel írom őket, és az a fő célkitűzésem, hogy a lehető legszemélyesebbek legyenek. Persze gondolok a közönségre is közben, de leginkább úgy, hogy megértik-e majd, hogyan érzek.

Runar Runarsson a tavalyi San Sebastian-i filmfesztiválon Forrás: AFP/Ander Gillenea

Szóval a film műfaja nem is számított…

Ez a második egész estés játékfilmem, de előtte sok rövidfilmet készítettem – egy részét még a filmfőiskolán, amiket nem láthatott a közönség. Minden eddigi filmem vagy az idősekről, vagy a fiatalokról szólt, mert úgy látom, mindkét nemzedék útkereszteződéshez érkezik az életében. Az idősek azzal szembesülnek, hogy immár véges az az idő, amíg értelmet adhatnak az életüknek, és megoldhatják azokat a helyzeteket, amikkel az élet szembesítette őket. A fiatalok pedig egy nagy változáson mennek át: gyerekből fiatal felnőttekké, majd felnőttekké válnak.

Ez az átalakulás engem nagyon izgat.

Az ártatlanságuknak meg kell törnie az út során, hiszen bölcsebbé kell válniuk.

Érdekelnek ezek a nagy ívek az életben. És bár alapvetően realista filmeket készítek, fontos, hogy legyen bennük költőiség is, hogy az egész együtt egyfajta költői realizmust adjon ki.

Mi volt a Madarak kiindulópontja, milyen ötletből fakadt a sztori?

Minden a zenével indult. A filmjeimet mindig ugyanazzal a zeneszerzővel, Kjartan Sveinsonnal készítem, és kezdettől tudtam, hogy ennek a filmnek a zene szerves része lesz, hogy a történetben valaki zenélni fog. Ebből lett aztán, hogy a főszereplőnek gyönyörű énekhangja van, és egyházi énekeket énekel – bár ez sem egészen új nálam, mert a korábbi rövidfilmjeimben is akad rá példa, úgyhogy egyfajta hommage volt saját magam előtt, vagy másképpen: a korábbi filmjeim visszhangja.

Ez a templomi zene és a gyerekszoprán énekhang nálunk elég különlegesnek hat, Magyarországon nagyon kevesen művelik. Izlandon ennek nagyobb hagyománya van?

Régebben igen, minden iskolának volt saját gyerekkórusa. Ma már ritkább. Úgy látom, ez az időszak a változás kora nálunk. Mindenesetre az izlandiak még mindig sokat énekelnek.

De a Madárkák főszereplője már kamasz, és azt gondolnám, ebben a korban a fiúk nemcsak ezt a szép, magas, lányos hangjukat veszítik el, hanem az egyházi zene iránti érdeklődésüket is, és épp az ellenkezője kezdi izgatni őket: a keményebb zenék, például a rock.

Igen, de az az érdekes, hogy közvetlenül azelőtt a legszebb a fiúk hangja, hogy ez a változás bekövetkezne, tehát mielőtt elkezdenének mutálni, és mélyülne a hangjuk. Akkor cseng a legtisztábban. Ez egy nagyon rövid időszak, és nem is lehet meghosszabbítani.

Amikor azt érzed, hogy most szól a legszebben, legtisztábban a hangod, akkor máris tudhatod, hogy csak pár hónapod van hátra belőle.

Ezt saját tapasztalatból mondja?

Én a mai napig sokat énekelek, de kórusban sosem vettem részt, csak a nővérem. Viszont volt ilyen hangom nekem is, amit természetesen már rég elveszítettem. De ha ma bulizunk, és előkerül a karaoke, mindig bedobom magam, és megvannak a magam trükkjei.

Madárkák Forrás: magyarhangya

Említette, hogy a kollégáival saját módszerrel készítik a filmjeiket. Ez mit takar?

Már a forgatókönyvírás kezdeti szakaszában elkezdjük a helyszínkeresést. Ahogy az elején tudtam, hogy a zene meghatározó eleme lesz a filmnek, úgy a helyszínek is. Nem is írok le sokat, mielőtt nem tudom, hol játszódnak a jelenetek, és meg nem tapasztalok pár dolgot a magam bőrén.

Van például egy epizód a filmben, amikor Ari egy olajtankban énekel. Ezt magam is kipróbáltam, és éreztem, milyen, amikor a falak körbevesznek, és minden oldalról visszhangozzák az éneket. De azt az élményemet is beleraktam a filmbe, ahogy a helyszínen felkel a nap, és megjelennek az első fények. A történetet ugyanis nemcsak párbeszédek mondják el, hanem a kép és a hang is. A hangmérnököm, az operatőröm és több más kollégám is velem tartott a helyszínkeresésre, ami összesen négy hónapon keresztül tartott. Ott laktunk abban a házban, ahol Ari és az apja él a történet szerint, ott készítettük a storyboardot, sőt, miközben írtam, mi magunk játszottuk el a jeleneteket.

A szereplők kiválasztására mikor kerül sor? És hogyan találta meg Arit, a kamasz főszereplőt?

Dolgoztam vele korábban, de azért további háromszáz tinédzser társaságában neki is részt kellett vennie egy próbafelvételen. A szereposztásnak óriási jelentősége van, különösen, ha az ember nem profi színészekkel dolgozik. Atlival (Atli Oskar Fjalarsson) még gyerekkorában forgattam együtt, és csak azért kellett újra megnéznem kamera előtt, mert nem tudtam, nem túl idős-e már a szerephez. Ugyan ott motoszkált a fejemben, miközben írtam a forgatókönyvet, de csak akkor tudtam biztosan, hogy ő lesz a főszereplő, amikor megjelent a próbafelvételen. Az összes többi fiatalt is castingon találtam meg.

Atli Oskar Fjalarsson a Madárkák című filmben Forrás: magyarhangya

A főszereplő lánynak, aki Larát játszotta, van egy nagyon kemény jelenete, amiben megerőszakolják. Ezt hogyan tudta egy tinédzserrel leforgatni? Nem volt neki túl nagy megpróbáltatás?

Érdekes módon ezek a nehéz jelenetek mentek a legkönnyebben és leggyorsabban. Ilyenkor az egész stáb sokkal koncentráltabban dolgozik, mert nem akarunk túl sok időt tölteni vele. Azokat a jeleneteket, amik egyáltalán nem látszanak bonyolultnak, sok esetben nehezebb volt megvalósítani.

A filmben két megerőszakolás is szerepel: az egyikben Arit, a fiút erőszakolja meg egy középkorú nő, a másikban Larát két felnőtt férfi. Nagyon különböző fajta megerőszakolások, de mindkettő megrázó jelenet…

A közös bennük az, hogy mindkét esetben felnőtt követi el az erőszakot egy kiskorún. Számomra nagyon érdekes volt, milyen reakciókat váltott ki a fiú megerőszakolása a környezetemben:

a férfi ismerőseim húsz százaléka mondta, hogy hasonló volt az első szexuális élménye.

Persze a többségük korábban nem definiálta úgy a helyzetet, hogy “megerőszakolták”, csak a film ébresztette fel bennük az érzést, amit rég eltemettek magukban. Nem beszéltek róla, de nyomot hagyott a lelkükön egész életükre.

Sokan el sem tudják képzelni, hogy egy nő hogyan lehet szexuális erőszaktevő, a Madárkákból viszont egyértelműen kiderül. Látjuk, hogy Ari igenis áldozat, még ha a teste működésbe lép is.

A férfi erőszakolók is gyakran védekeznek azzal, hogy a nő nedves volt. Csakhogy attól még, mert a szerveink működnek, és nincs szükség konkrét fizikai erőszakra, ez megerőszakolás, mert a kiskorú nincs döntési helyzetben, és a felnőtt kényszeríti rá az akaratát. Ez egy másfajta erőszak, nem feltétlenül fizikai, mégis az, mert a kiskorú beleegyezése nélkül, a jogait semmibe véve történik, és közben elveszíti az ártatlanságát.

Madárkák Forrás: magyarhangya

A film egyik meghatározó élménye volt számomra, hogy egy nagyváros után a vidék mennyire üres. Nincs semmi más lehetőség a szórakozásra, mint berúgni a többiekkel vagy tévézni.

Én ezzel a költözéssel – amire a főszereplő fiú kényszerül – egész más dolgokra akartam rámutatni: hogy milyen hazatérni, milyen a találkozás más generációkkal, és milyen a kommunikáció velük. Nálam ez egy visszatérő téma. Ezért is nem érzem a Madárkák-at coming-of-age sztorinak, mert nemcsak a főszereplő jellemfejlődéséről szól, hanem a többi generációról is - minden figurának megvan a maga fejlődése.

A sztori arról is szól, milyen beilleszkedni, milyen hazatérni. A legtöbb filmben idős emberek térnek vissza szülőföldjükre, itt viszont egy tini. De ha tízévesen hagytad el az otthonod, és aztán 16 évesen térsz vissza, akkor úgy érzed: minden megváltozott, és ugyanakkor semmi sem. A ház, amiben születtél, és gyerekként nagynak tűnt, kiderül, milyen kicsi valójában. A gyerekek, akikkel annak idején együtt játszottál, más emberekké váltak: a kislányból fiatal nő lett. Szóval minden a feje tetejére állt, csak épp ugyanazon a helyen van.

A történet számomra az elfogadást és a megbocsátást is érinti, hogy a végére egy másik léptékbe kerüljön Ari élete. Én a filmjeim végét mindig szeretem kitágítani, nagyobb távlatokba helyezni. Bár ebben az esetben sötétnek tűnhetnek a kilátások, de szerintem van remény a film végén: az apa-fia kapcsolat sokat fejlődött, és önmagában Ari jelleme is.

Él egy közhely az emberek fejében arról, hogy a hollywoodi filmek happy enddel végződnek, a művészfilmek pedig sötéten, remény nélkül. Szerintem egyik sem fedi a valóságot.

Ha egy emberi életről mesélünk, minden csak azon múlik, hol kapcsolódunk be az illető történetébe, és hol búcsúzunk el tőle.

Az élete azonban a film vége után is folytatódik, ezért ugyanúgy hamis a happy end, mint a reménytelen befejezés. Az igazság valahol a kettő között van: lesz még benne boldogság és keserűség is.

Számomra a film vége inkább azt jelentette, hogy a passzív főhős végre kitört a tétlenségből, és végre meghozott egy döntést, felelősséget vállalt. Előre kiszámította papíron, hogy eddig a pontig Arinak nem szabad aktívan részt vennie a cselekmény alakulásában, csak elszenvedni a történéseket ahhoz, hogy a végén annál nagyobb legyen a hatás?

Igen, mindig előre kitalálom, mi legyen a történet vége, és a jeleneteket szisztematikusan építem fel úgy, hogy a végkifejlet felé tartsanak. Közben azonban a forgatókönyvírás rengeteg szabályát megszegem. Például mindjárt a legelején azt, hogy a főszereplőnek legyen egy erős szándéka, amit véghez akar vinni a történet folyamán, miközben ebben rengeteg dolog akadályozza. Vagy hogy mennyi idő teljen el a sztori alapmotívumainak lefektetése és a cselekmény tényleges elindulása között.

A Madárkák főszereplői, Rakel Bjork Bjornsdottir, Atli Oskar Fjalarsson és Ingvar Eggert Singursson, illetve Runar Runarsson rendező a San Sebastian-i filmfesztiválon 2015-ben Forrás: Inaki Pardo/Inaki Pardo

De ma már a közönség olyan képzett, hogy sokkal több kell ahhoz, hogy meglepetést okozzunk neki. Még azok is kiismerik a dramaturgiai sémákat, akik nem járnak sokat moziba, csak a tévében fogyasztanak történeteket. A legtöbb mozgókép, amit látunk, már egyáltalán nem tud meglepni minket. Ezért a célom elsődlegesen az, hogy behúzzam a nézőket a világomba, és ott kisebb meglepetéseket okozzak. Pedig ugye ez alapvetően lassú film – legalábbis a filmek mai tempójához képest. Szerencsére az, hogy a Scope100-on győzött, azt mutatja, hogy így is megtalálja a közönségét. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a fogadtatása Magyarországon.

Speciel a lassú filmekhez itt már hozzá vagyunk szokva.

Hát persze, egy Tarr Béla-filmhez képest olyan, mintha gyorsított tempóban játszódna.

A mostanában nálunk bemutatott izlandi filmek (mint a Kosok vagy Fúsi) stílusa mind nagyon hasonló: letisztult, puritán, egyszerű beállításokkal, kevés szöveggel. Honnan jön ez?

Én csak a magam nevében beszélhetek, nálam az idő egy fontos elem.

Azt szeretném elérni, hogy a nézők elfelejtsék, hogy filmet néznek.

Úgy érzem, ahányszor történik egy vágás a filmben, annyiszor zökkentem ki őket, ezért sok jelenetet egy snittben veszünk fel. Aztán bizonyos eszközökkel szeretek spórolni. Ha például valakit a partnere háta mögül fényképezünk, az azt idézi elő, hogy a néző közelebb érzi magát hozzá. De ha minden jelenetben elsütöd ezt a beállítást, elveszíti a hatását. Ezért mindössze egy-két pillanatra tartalékoljuk.

Madárkák Forrás: magyarhangya

Szintén nagyon fontos nekem, hogy elmerüljünk a színjátszás szépségében. A színészekkel már a forgatás előtt próbálunk: egyrészt a helyszínen, de próbateremben is. Amikor azt érzem, hogy már egészen közel kerültünk ahhoz, amit végeredményként szeretnék látni, abbahagyom a próbát, mert abban hiszek, hogy a hitelességet nem lehet megismételni, csak egyszer jön létre. Ezért nem is veszem fel a jeleneteket minden szögből: így maximalizálom a színészi játék erejét.

A többi ízlés dolga: szeretem váltogatni az élességet, így irányítani a néző szemét a vágás helyett. Vagy a gyönyörű izlandi tájat nem önmagáért, a szépségéért mutatni, hanem hogy valamit kifejezzen. A hegyek például a különböző jelenetekben mást és mást jelentenek: amilyen puhának látszanak, olyan hidegek is. A kisváros, ami hegyekkel van körülvéve, egyrészt védve van a külvilágtól, másrészt egyfajta természetes kerítéssel van elszigetelve. A városba érkező repülő is szimbólum: amilyen kicsinek látszik a tájban, olyan pici az ember is, olyan törékeny.

Hogyan fogadták a Madárkákat Izlandon? Milyenek ott a filmnézési szokások?

A jegyeladási szempontból a tavalyi év volt az eddigi legrosszabb, még a Fantasztikus négyes-t is alig negyvenezren látták. Ugyanakkor az izlandi filmek minősége még sosem volt ennyire jó – legalábbis a nemzetközi megítélésük alapján.

Ez meg hogyan lehetséges?

Szerintem a letöltések miatt, és mert egyre többeknek van nagy képernyős tévéje otthon. Régebben, mondjuk negyven évvel ezelőtt ugyanannyi jegyet adtak el színházi előadásra, mint mozira.

Akkoriban az emberek úgy mentek el az izlandi filmekre, hogy szépen kiöltöztek az alkalomra.

Ma nemcsak hogy a filmekért nem öltöznek ki, de egy szimfonikus hangversenyért sem, sőt, el sem mennek, inkább otthon ülnek, tehetségkutató versenyeket néznek a tévében, és azon szórakoznak, hogy másokat hogyan aláznak meg.

Madárkák Forrás: magyarhangya

Erre próbáltam én is utalni, de azt hittem, ez csak a vidéki életre jellemző, mert ott nincs is lehetőség kimozdulni és kultúrát fogyasztani.

Éppenséggel a vidéki emberek gyakran nagyobb kultúrafogyasztók a városiaknál, mert ha elutaznak Reykjavíkba, egy listával érkeznek, amin mindent ki akarnak pipálni. A városiakat viszont annyi programmal traktálják a közösségi médián keresztül, és annyi reklám ömlik rájuk, hogy mind egyformán fontosnak tűnik, nem könnyű megítélni, melyikre érdemes elmenni: egy külföldi előadóművészre a város legnagyobb koncerttermében vagy egy ismeretlen debütálására valami kis bárban. Persze ennek is megvan a maga szépsége: rengeteg kreativitás van jelen Izlandon.

De a Madárkák izlandi fogadtatásával elégedett volt?

Igen, négyezren látták. Idén három olyan izlandi film volt, ami nemzetközi fesztiválokon jól teljesített, de itthon nem sokan voltak rá kíváncsiak. A Madárkák Izlandon kívül Magyarországon kerül először forgalmazásba, de aztán más országok is vetítik majd.

Nagyon kínos, de nem jöttem rá, miért Madárkák, illetve eredetileg Verebek lett a címe.

A Verebek eredetileg munkacím volt, és azért választottam, mert egy pici, törékeny madár, ami gyönyörűen énekel. Ez találó metaforának tűnt a főszereplő fiúra. Aztán amikor már rendes címet kellett adnom a filmnek, egy kicsit alaposabban utánajártam a jelentésének, és kiderült, hogy a korai kereszténységben hasonló jelentéstartalma volt:

a veréb ártatlanságot, átalakulást és valami mennyei dolgot jelentett, valamit, amit Isten teremtett.

Amikor ezt megtudtam, úgy döntöttem, hogy akkor meghagyom ezt a címet.

Rúnar Rúnarsson a cannes-i filmfesztiválon Forrás: Xavier Lambours/ Signatures/Xavier Lambours

És most mindenhol magyarázhatja…

Igen, de én szeretem azokat a címeket, amik nem direkt utalnak a filmre. Az első játékfilmemnek a Vulkán címet adtam, ami szintén a főszereplőre utalt: egy olyan idős emberre, aki nem tudja kimutatni az érzelmeit, nem tud kapcsolatot teremteni az emberekkel, ezért azt hiszik róla, nincsenek is érzései. Pedig csak kívülről tűnik hidegnek, belül forró és forrong.

A Verebekből magyarul Madárkák lett, ez is megfelel Önnek?

Igen, utánanéztem, és teljesen rendben van, így minden szereplő törékenységére utal. Izlandiul is gondolkodtam ezen a címen, mert itt ennek egy többletjelentése is lenne: vannak olyan kis testű madarak, akik a tél beálltával nem költöznek melegebb éghajlatra, mert nem bírnák a hosszú utat, inkább kiböjtölik a telet itt. Az emberek pedig apró kenyérdarabkákkal, ételmaradékkal etetik őket. Ezek a madárkák egyrészt a küzdést jelképezik, másrészt azt, hogy olyan kis lények, akiket tisztelünk, segítünk, és akikről gondoskodunk.