Az X-Men – Apokalipszis a nyolcvanas években veszi fel a fonalat, amikor egy évezredek óta szunnyadó, legyőzhetetlen hatalom feléled, és valamennyi mutánsnak össze kell fognia, hogy megakadályozzák a világvégét. Nagy valószínűséggel utoljára láthatjuk James McAvoyt, Michael Fassbendert és Jennifer Lawrence-t egy X-Men film főszerepében, ezért aztán különösen fájó, hogy egy unalmas, összecsapott, sematikus filmmel veszünk tőlük búcsút. 

Tizenhat éve, az első X-Men debütálásakor még elképzelhetetlen lett volna, hogy kéthavonta szuperhősök költözzenek a mozikba; már egy-egy jól sikerült képregény-adaptáció is eseményszámba ment. Volt persze azelőtt is Superman, vagy a Tim Burton-féle Batman, de kijelenthetjük, hogy Bryan Singer fektette le a modern szuperhősfilmek alapjait: az X-Men sikere kövezte ki az utat Pókember és Vasember, Christopher Nolan és Zack Snyder számára.

Nicholas Hoult az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Az eredeti trilógia közmegegyezés szerint a harmadik résznél bicsaklott meg, ami nagyrészt a rendezőváltás számlájára írható, Brett Ratner nyakába szokás varrni Az ellenállás vége fiaskóját. Matthew Vaughn (Ha/ver, Kingsman) a 2011-es Az elsők-kel életet lehelt a döglődő franchise-ba, és útjára indított egy új trilógiát; a sors fintora, hogy végül ugyanaz a Bryan Singer állítja a földbe a visszafiatalított szériát, akit annak idején hiányoltunk.

Jennifer Lawrence, James McAvoy és Nicholas Hoult az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Nagyon drukkoltam, hogy a nyolcadik (vagy a Deadpool-t is beleszámítva a kilencedik) X-Men film, az Apokalipszis beváltsa a hozzá fűzött reményeket. Már csak azért is, mert az én szívemhez mindig is a mutánsok álltak a legközelebb: rokonszenves az önzetlenségük, a humoruk, a történeteiket belengő melankolikus hangvétel, és legjobb pillanataikban az összes többi szuperhősnél bravúrosabban ötvözik a világfájdalmat a társadalmi érzékenységgel.

Az X-Men sztorik két alappilléren nyugszanak. Az egyik az üldöztetés motívuma, a mássággal való megbirkózás, a kisebbségek jogaiért folytatott küzdelem, és az, hogy Xavier professzor és növendékei olyankor is az emberek javát nézik, amikor azok félelmükben az elpusztításukra törnek. A másik a csoportdinamika, a tengernyi konfliktus ellenére megnyilvánuló összetartozás: az X-Men nem óriási egók súrlódása által jön létre, mint a Bosszúállók csapata, hanem az egyének közösséggé, családdá kovácsolódása révén.

Michael Fassbender az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Ez az, amit még a legjobb epizódok is csak ímmel-ámmal tudtak átültetni a vászonra, mert mindig reflektorfénybe került 2-3 domináns karakter (az új trilógiában: X Professzor, Magneto, Mystique), akik mellett a többiek óhatatlanul elsikkadtak. Most mégis visszasírom a régi időket, mert akkor legalább akadt néhány erős szereplő. Az Apokalipszis-ban ugyanis már nemcsak a mellékalakok jellegtelenek, hanem a főszereplők is.

Az elsők és Az eljövendő múlt napjai gyengébb momentumait mindig ellensúlyozni tudta Charles Xavier/X Professzor és Erik Lehnsherr/Magneto bombaerős párosa; azt hittem, velük nem születhet lapos történet. Tévedtem: James McAvoy és Michael Fassbender alig jutnak szerephez, mintha háttérbe húzódtak volna, hogy egy harmadik színész vigye el a vállán a filmet, az illető azonban nem jelent meg a forgatáson.

James McAvoy az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Mindketten semmitmondó, önismétlő karakterívet kapnak: Xavier megint egy szebb világ reményében gyűjti maga köré növendékeit, míg Eriket a változatosság kedvéért szörnyű atrocitás éri, amely az emberek ellen fordítja. Elhangoznak a szokásos frázisok, ütköznek az unalomig ismert vélemények, de a film igazából egyikükkel sem kezd semmit. Főleg Magnetót hagyja cserben a forgatókönyv: mozgatórugói banálisak, a végső összecsapás során hozott döntései megalapozatlanok, hiteltelenek.

A két színész hozza a kötelezőt, és nagy ritkán, ha az alapanyag engedi, még valódi drámát is csiholnak (amikor Magneto visszatér Auschwitzba, az a jelenet egyszerre szimbolizálja a múlttal való szembenézést és annak radikális megtagadását). Ők legalább megerőltetik magukat: Jennifer Lawrence a szemünk láttára szűnik meg létezni a vásznon. Ahogy nőtt az ázsiója Lawrence-nek, úgy tolták előtérbe az írók az általa játszott kék bőrű alakváltót, ám a színésznő szemlátomást a pokolba kívánja az egészet. Az egyetlen érzelem, amit ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy türelmetlenül számolja a perceket, mikor jár le a szerződése.

Jennifer Lawrence és Oscar Isaac az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Oscar Isaac járt a legrosszabbul. Ő alakítja En Sabah Nurt, más néven Apokalipszist: az első ősmutánst, akit az ókori Egyiptomban félistenként imádtak, majd sok évezredes rabság után az 1980-as években kiszabadul. Úgy dönt, eltörli a civilizációt, hogy a romokon új világot építsen, és mutáns híveket toboroz (köztük Magnetót). Vele száll szembe Xavier csapata, kiegészülve a magánzóként ténykedő Mystique-kel.

Apokalipszis elvileg minden idők egyik legfélelmetesebb antagonistája kellene, hogy legyen, a gyakorlatban viszont egy egyéniség nélküli, egysíkú tucatgonosz, aki leginkább egy zavarodott öregapóra emlékeztet. Vicc, hogy napjaink egyik legizgalmasabb színészét, Isaacet megfosztották minden karizmatikusságától: az, hogy arcizma sem rezdül, nem tudatos színészi döntés, egész egyszerűen búcsút kellett intenie a mimikájának, miután a maszkmesterek egy Dick Tracy-ből kiszanált gumiálarc mögé temették.

Jennifer Lawrence és a Higanyszált alakító Evan Peters az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Az X-Men eredendően sokszínű csapat, itt viszont mindenki egyenszürke, mindenki ugyanúgy szenved. (Az egyetlen kivétel Higanyszál, aki egy az egyben megismétli a nagyjelenetét Az eljövendő múlt napjai­-ból, és még így is a legszórakoztatóbb eleme a filmnek.) Pedig megjött a vérfrissítés: a mutánsok legifjabb generációjában üdvözölhetjük Sophie Turnert a Trónok harcá-ból, Tye Sheridant Az élet fájá-ból, Kodi Smit-McPhee-t a ParaNorman-ból. De hiába buzog az újoncokban a bizonyítási vágy, ezeknek a tehetséges, fiatal színészeknek esélyük sincs hús-vér figurákat teremteni.

A korábbi filmek erősségét képező, kiélezett szociális konfliktusok legfeljebb nyomokban fedezhetők fel; kiaknázatlan marad, milyen hatást gyakorol a társadalomra, hogy az előző film végén napvilágra került a mutánsok létezése. Korrajz csak mutatóba maradt: a nyolcvanas éveket egy-két betétdal jelzi, meg egyszer a háttérben a Knight Rider megy a tévében. (A szereplők húsz év alatt pont úgy öregszenek, ahogy a szuperhősök szoktak a képregényekben: sehogy. A világ változik körülöttük, míg ők örök ifjúságba dermednek.)

Sophie Turner az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Ugyanakkor ez mind tünet csupán: a problémák a film ürességében, lélektelenségében gyökereznek. Minden egyes jelenetből süt, hogy Singer nem rajong a szereplőiért, nem érez irántuk semmit, nem érdekli, mi történik velük, mi lesz a sorsuk. Unja a saját filmjét, ezért maga a film is unalmassá válik. Sokat elárul, hogy az egyetlen jelentősebb pozitív szereplő halálát egészen amatőr módon sikerül összecsapni.

A fináléban Singer gépiesen ereszti össze a mutánsokat; a fantáziátlan, zsibbasztó pusztítás közepette csak az a fontos a számára, hogy mik a képességeik, nem az, hogy kicsodák. Nem karaktereket ugraszt egymásnak, hanem a szőrös fazont a pszichés kardos csajjal. Tetteik nem a személyiségükből, háttértörténetükből, urambocsá’, morális meggyőződésükből fakadnak, hiszen nincs nekik olyan. És hát kirakati tárgyaknak nehéz szurkolni.

Olivia Munn az X-Men: Apokalipszis című filmbenForrás: InterCom

Magam sem tudom, miért, de még ennyi negatívum ellenére sem tartom csapnivalóan rossz filmnek az Apokalipszis-t. Talán Singer elég profi, hogy elfedje az ordító hiányosságokat, vagy elég dörzsölt, hogy kiszúrja a szemem egy-két emlékezetes jelenettel. Könnyen el tudom képzelni, hogy ínségesebb időkben, teszem azt, 2000-ben, ennyinek is örültem volna. Ma viszont már magasabb a mérce.