Be fog csődölni Hollywood, ha így folytatja

Fura karrier S. Craig Zahleré. Operatőrként kezdte, majd kilenc évig szakácsként dolgozott, miközben forgatókönyveket, regényeket írt, és metálalbumokat készített. Végül tavaly rendezhette meg első filmjét, a westernt kannibálos horrorba oltó Csontok és skalpokat, amihez Kurt Russellt, Richard Jenkinst, Patrick Wilsont, David Arquette-et, és a lostos Matthew Foxot is sikerült megnyernie. Tarantinóról, a western haláláról és a Kurt Russell szájában megforgatott tomahawkról is beszélgettünk vele a film magyarországi premierje kapcsán.

• Sok volt az idióta szerinte a vadnyugaton, és ennek a Csontok és skalpokban is emléket állít.
• A mai westernekből a szívet és a humort hiányolja.
• Nehezményezi, hogy Hollywoodban csak olyan furcsa, túltrükközött westerneket készítenek, mint A magányos lovas vagy a Cowboyok és űrlények, amik sem a fiatalokat, sem a műfaj rajongóit nem érdeklik.
• Nem jó, ha Hollywood csak 150 millió dolláros blockbustereket készít, mert ha ezek a filmek megbuknak, akkor óriásit buknak, és az bedöntheti a hollywoodi stúdiórendszert.
• Bár sokan hasonlítják filmjét Tarantinóéihoz, ő nem akar olyan cool és menő dolgokat csinálni, és nem szeretné szórakoztatóan ábrázolni az erőszakot.
• Richard Jenkinst korunk egyik legjobb színészének, Kurt Russellt pedig nagy harcosnak tartja.

Kilenc évig szakácsként dolgozott, közben forgatókönyveket írt, és bár húszat eladott, csak egyből készült film közülük. Mostanra viszont rendezett egy sikeres filmet, egyik regényéből (Wraiths of the Broken Land) pedig Ridley Scott és Drew Goddard készít filmet. Mi volt a fordulópont a karrierjében?

A kilencvenes években még operatőrként dolgoztam, és nagy tapasztalatra tettem szert, hogyan kell filléres filmeket úgy fényképezni, hogy azok jónak és drágának tűnjenek. De ha nincs jó forgatókönyv, vagy gyenge a színészi játék, fényképezhetek én bármit, gyenge lesz a film. Így aztán kiábrándultam az operatőr szakmából, és inkább az írásra koncentráltam.

S. Craig Zahler Forrás: Alliance

Szereztem egy ügynököt, megírtam pár forgatókönyvet, és 2005 környékén el is kezdtem házalni velük. Horrorokkal indítottam, azoktól fordultam a western felé. A fordulópontot is egy western, a The Brigands of Rattleborge jelentette. Annak köszönhetően kaptam egy három filmre szóló szerződést a Warner Brotherstől. Eljutottam odáig, hogy meg tudtam élni az írásból. Már szakácsként is nagy fegyelemmel vetettem bele magam a munkába, sokat írtam, és albumokat is készítettem mellette, de így, hogy nem kellett napi nyolc órában főznöm, még többet tudtam írni. 2016-ban már négy forgatókönyvet írtam, amik közül kettő 174 oldalas. [Egy oldal kábé egy perc lesz az elkészült filmben, tehát kettő darab háromórás filmről van szó – a szerk.]

A legfontosabb állomás persze a Csontok és skalpok volt a pályámon, amire sikerült megnyernem Kurt Russellt és Richard Jenkinst, de még így is két évbe telt, mire összekalapoztuk a pénzt. Felkerestünk egy csomó céget, de egy se volt, amelyik finanszírozta volna a filmet. Mindenki azt mondta, hogy itt, meg ott, meg amott kell visszavágni a filmből, mert nem lehet még négymillió dollárból sem megcsinálni. Hát mi megoldottuk végül 1,8 millióból, és semmit se kellett kihagynom belőle!

Amíg valaki nem bizonyítja be, hogy ennyi pénzből is lehet filmet forgatni, addig nem hiszik el az emberek, de én kis költségvetésű horrorokban kezdtem operatőrként, ahol három ember végezte az összes munkát, nekem például egyedül kellett beállítani a fényeket, koreografálni a jelenetet, és én voltam a kameraman is. A színészeknek így is vakon kellett bízniuk ebben a filmben, de én tudtam, hogy meg fogjuk oldani. Így is lett: huszonegy nap alatt leforgattuk a filmet.

Kurt Russell, S. Craig Zahler rendező és Richard Jenkins a Csontok és skalpok forgatásán Forrás: Parlux

A Csontok és skalpok a maga kategóriájában nagy kritikai és pénzügyi siker volt. Két héttel az után, hogy mozikba került, már profitot termelt. Ezek után azt hinné az ember, Hollywood elkészíti azokat a forgatókönyveimet, amiken évek óta ülnek, de hogy egy ilyen 1,8 millió dolláros film behozza a költségének ötszörösét-hatszorosát, az csak nekünk, egyszerű Los Angeles-i halandóknak óriási dolog. A hollywoodi stúdiók százmilliós filmeket akarnak csinálni, amik háromszáz milliót hoznak a konyhára. Én viszont nem százmilliós filmeket írok. Vannak kommerszebb dolgaim is a Csontok és skalpok-nál, de a történeteim nem valók mindenkinek.

Nincs még egy filmzsáner, amit annyiszor eltemettek volna már, mint a westernt. Mennyire nehéz ma westernt készíteni Amerikában?

A regény, amely elindította a karrieremet, egy western volt. Az első publikált novellám egy western volt. Az első film, amit rendeztem, szintén egy western volt. Szóval én jól megvagyok a westernekkel, de az amerikai filmipar már kevésbé. Ha western-forgatókönyvvel kopogtatsz a stúdiók ajtaján, általában azzal jönnek, hogy mégis ki akarna Amerikán kívül westernt nézni? Senki – gondolják ők, de én azt mondom, csinálni kell egy jó westernt, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

A Csontok és skalpok is jól teljesített független filmként, de ez még nem fogja megváltoztatni a stúdiók gondolkodásmódját. Az Aljas nyolcas-t és A visszatérő-t sem azért nézték meg az emberek, mert westernek, hanem mert az egyik Tarantino, a másik Iñárritu filmje. Az a fura helyzet állt elő, hogy a hollywoodi stúdiók úgy érzik, furcsa, túltrükközött westerneket kell csinálniuk, hogy megszólítsák a fiatalokat – de ezzel pont a western közönségét vesztik el. Sok embert ismerek, aki szereti a westerneket, de egyet se, aki látta volna A magányos lovas-t vagy a Cowboyok és űrlények-et. Ha olyan filmeket csinálnak, mint a Jonah Hex és a Vadiúj vadnyugat, akkor tényleg senki nem fogja nézni a westerneket, mert ezekre sem a fiatalok, sem a rajongók nem kíváncsiak.

Johnny Depp és Armie Hammer A magányos lovas című filmben Forrás: Fórum Hungary

Nem a western halt meg tehát, hanem a stúdiók hozzáállása változott meg. Manapság csak olyan filmeket akarnak csinálni, amikkel félmilliárd dollárt kereshetnek. Én a lassabb westerneket szeretem, amik csendesebb, intimebb élményt adnak, de a moziban mostanában csak nagy költségvetésű akciófilmeket lehet látni. Egy idő után össze fog dőlni a rendszer, mert minden hollywoodi film 150 millióba kerül, és ha ezek egyszer buknak, akkor óriásit buknak. Meglátjuk, mit csinálnak a stúdiók ötévnyi Halálos iramban-, Star Wars- és Terminator-reboot után, de nekem az a tippem, hogy be fognak csődölni. A tőzsdén is az a legrosszabb módszer, ha mindössze négy-öt részvénybe fekteted az összes pénzedet, majd reménykedsz, hogy mind jól teljesít.

A western viszont Hollywoodtól függetlenül túl fog élni, mert mindig lesznek rajongói. Nem tartom valószínűnek, hogy olyan népszerű lesz, mint régen, de most éppen felfutóban van a műfaj. A Slow West-nek, A visszatérő-nek, az Aljas nyolcas-nak, és talán a Csontok és skalpok-nak is köszönhetően az emberek kicsit jobban felfigyeltek rá, és remélem, ez azt eredményezi, hogy a jövőben még több jó western készül. Na meg azt is, hogy Ridley Scott és Drew Goddard valóban megcsinálja – és jól csinálja meg – a regényemet, a Wraiths of the Broken Land-et.

Egy interjúban azt mondta, a filmjeiben azt igyekszik megvalósítani, ami ön szerint hiányzik egy-egy műfajból. A mai westernekből mit hiányol?

A szívet és a humort. Az utóbbi idők egyik legnépszerűbb westernje a Deadwood (2004 és 2006 között futó HBO-sorozat - a szerk.), amiből számomra minden hiányzik, amit egy westernben szeretek. A western elsősorban kalandműfaj, értelemszerű tehát, hogy lennie kell benne valamilyen kalandnak. Ki kell menni a vadonba, meg kell küzdeni a természettel, vagy meg kell nézni, hogyan hat a határvidéki élet az emberekre. A Deadwood viszont végig egy városban játszódik, úgyhogy ki van szakítva a természeti elemek hatása alól. Akár az 1970-es években is játszódhatna, és nagyon hasonló lenne a sztori, csak az akcentusok lennének mások.

John Hawkes, Timothy Olyphant és Keith Carradine a Deadwood című tévésorozatban Forrás: HBO

A Véres délkörök-et (Cormac McCarthy 1985-ös regénye - a szerk.) is sokan szeretik, én mégsem rajongok érte, mert szívtelennek és humortalannak találtam. Ha a világban nincs humor, az az élvezeti értékét is csorbítja számomra, és a karakterek sem érdekelnek annyira. Azok többsége, aki szereti a Véres délkörök-et, szerintem nem westernrajongó, inkább Cormac McCarthy prózáját értékeli benne – nekem viszont, be kell vallanom, nem tetszik a stílusa. A visszatérő-ben sem éreztem azt, hogy ezek az emberek bárkivel törődnének. Hiányzik abból a filmből a szív, és hiányzik belőle az élet. Csak üres moziélményt kínál.

A Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford viszont egy nagyon jó western – abban minden megvan, amiről beszéltem. Bizonyos értelemben sokkal jobban megcsinálták, mint mi a Csontok és skalpok-at. És ott van az HBO westernje John Cusackkel, a Jack Bull, amely szintén nagyszerű, mert megvan benne a kaland szellemisége.

John Cusack (középen) a Jack Bull című filmben Forrás: HBO

Ahogy a kedvenc westernjeimben, a Volt egyszer egy Vadnyugat-ban, A Jó, a Rossz és a Csúf-ban, a Délutáni puskalövések-ben, a Vad bandá-ban és a Foglyok-ban is. A Csontok és skalpok-ba is igyekeztem sok kalandot írni. Egy városban indul a történet, de aztán sokféle tájon utaznak át az emberek, és a végén egy egészen különös környezetbe, a barlanglakók világába csöppennek.

Ahol elhangzik a film kulcsmondata. „Ezért ilyen nehéz a határvidéken élni. Nem az indiánok vagy az elemek, hanem az idióták miatt!" – mondja Arthurnak a felesége. A seriff és a kísérői ugyanis anélkül indulnak el a nő kiszabadítására, hogy tudnák, mi vár rájuk. Elbizakodottak és önáltatóak, így mintha a hősiességük is a tudatlanságukból eredne.

Így van. Az egész történetet az indítja el, hogy a fehér emberek hülyeséget csinálnak. Purvis és Buddy betévednek a barlanglakók temetkezési helyére, és megszentségtelenítik azt – majd Hunt seriff lábon lövi Purvist. A Csontok és skalpok a meggondolatlan erőszak következményeiről szól, hiszen ha a seriff nem lövi meg Purvist, vagy ők nem szentségtelenítik meg a temetkezési helyet, ez az egész nem történik meg. Az erőszak és annak következményei az egyik legfontosabb téma a filmben, de nem akartam ezt szájba rágni, mert ha valakinek nem esik le, attól még élvezheti a filmet.

David Arquette (Purvis) és Sid Haig (Buddy) a Csontok és skalpok című filmben Forrás: Parlux

Tényleg sok idióta élt a vadnyugaton?

Hát persze. De mindenhol sok az idióta, ez nem a vadnyugat kiváltsága. Civilizációkat és kultúrákat irtottak ki, és addig vadásztak egyes állatfajokra, amíg azok ki nem pusztultak. Úgy tekintettek a vadnyugatra, mint egy hatalmas vacsoraasztalra, amiről csak zabáltak és zabáltak, majd az asztal hirtelen kiürült, és csak rosszindulat maradt utána, mert a fehér emberek nem törődtek mással, csak azzal, hogy minél többet harácsoljanak össze.

Gyakran hasonlítják Tarantinóhoz. Jogosan?

Annyiban igen, hogy mindketten karakterközpontú filmeket készítünk, fontosak számunkra a dialógusok, és erőteljesen ábrázoljuk az erőszakot. A különbség talán az, hogy én nem akarok menő dolgokat csinálni. Az Aljas nyolcas-ban a néző tapsol vagy nevet, ha erőszak történik, vagy ha meghal egy ember. Ilyet nem látni a Csontok és skalpok-ban.

Nem gondolja senki, hogy a filmemben szórakoztató lenne az erőszak.

Én ritkán ölök meg egy fontos karaktert úgy, hogy a közönség ne érezzen gyászt vagy szomorúságot miatta, vagy ne legyen jelentőségteljes a halála. Tarantino filmjeiben viszont van valami nagyon menő és cool dolog, amit én nem ültetnék át a sajátomba.

Samuel L. Jackson és Walton Goggins az Aljas nyolcas című filmben Forrás: Fórum Hungary

Hommázsokat sem akarok csinálni, bár sokan hasonlították a filmemet A keresők-höz, de több mint húsz éve nem láttam azt a filmet, és szerintem nincs is sok párhuzam a kettő között. Ha már inspirációkról beszélünk, rám sokkal nagyobb hatást gyakorolt Takesi Kitano. Ő a kedvenc rendezőm az elmúlt húsz évből. Imádom, milyen száraz a humor a filmjeiben, és hogy bár humorizál, közben fontos, komor dolgok zajlanak a történeteiben.

Vagy ott vannak a Coen testvérek. Ahogy ők játszanak a nyelvvel, a szavakkal, az sokkal közelebb áll hozzám, mint Tarantino. Én is imádom persze a Ponyvaregény-t, a Kutyaszorítóban-t, a Becstelen brigantyk-at, és a Tiszta románc-nak is nagy rajongója vagyok, de inkább arról lehet szó, hogy hasonló hatások értek engem is, mint őt. Például A siker édes illata, amelynek a forgatókönyve – a nyelvezete, a metaforái – óriási hatással volt rám. Az a legjobb forgatókönyv, amit valaha írtak.

Találkozott is Tarantinóval?

Eljött a Los Angeles-i premierre, és szép dolgokat mondott a filmről. Fred Raskin mutatott be minket egymásnak, aki nekem a kollégiumi szobatársam volt, neki pedig a vágója [Raskin vágta a Django elszabadul-t és az Aljas nyolcas-t, és a Csontok és skalpok-at is – a szerk.].

Ha nem úgy, mint Tarantino, akkor hogyan közelített az erőszak ábrázolásához?

A Fangoria magazinon, és olyan extrém horrorfilmeken nőttem fel, mint a Reanimátor, a Holtak hajnala, vagy a Gonosz halottak, amikben poén az erőszak. A Csontok és skalpok-ban viszont azt szerettem volna, hogy az erőszak valósnak, és ne filmszerűnek hasson. Hogy az emberek elfelejtsék filmnézés közben, hogy filmet néznek. Ezt úgy próbáltam elérni, hogy nem vágtam be közeliket, és nem raktam zenét ezekbe a jelenetekbe. A legdurvább részeknél csak az erőszak hangját hallod, így teljesen más lesz a hatása, mintha lassítva és egy izgalmas dalra vágva látnánk a jelenetet.

Manapság az a sztenderd, hogy sok közelképet használnak, de ezzel a néző olyan természetellenesen közel kerül az emberekhez, ahogy a valóságban soha. Ha beszélgetsz a barátoddal, nem kapsz róla hirtelen egy közelit, hanem végig szekond plánban látod [ebben a plánméretben általában deréktól felfelé látszódik az ember – a szerk.]. Közelképek nélkül realisztikusabb lesz a film is, az erőszak is. Az erőszakos jeleneteket sem filmeztem másképp, mint amikben Hunt seriff cseveg a helyettesével, Chicoryval. „Csak természetesen" – ez volt a jelszavam. És azt is szerettem volna, ha az embereket meglepi az erőszak, és azt mondják: „hú, erre nem számítottam".

Ezt részben az akciójelenetek érdekes ritmusával sikerül elérni: a Csontok és skalpokban fura szünetek, csöndek központozzák őket. Köze lehet ennek ahhoz, hogy nemcsak író és rendező, de dobol is egy metalzenekarban?

Biztosan! Ha ritmusról van szó, minden összefügg mindennel. Mindenkinek meg kell találnia a saját ritmusát. De őszinte leszek: az akciók egy része azért lett így vágva, mert ezt hozta a szükség. Azt vágtam be a filmbe, ami meggyőzőnek tűnt a forgatás során. Ami nem tűnt annak, az kimaradt, mert nem volt időnk újra leforgatni. Szóval ez a fura ritmus lehet annak köszönhető, hogy a speciális effektusok egy része nem működött aznap, és máshogy kellett megcsinálnunk a jelenetet.

Ragaszkodtam ugyanis hozzá, hogy ne legyenek számítógépes trükkel kivitelezett lövések, vágások, vérfröccsenések a filmben. Amit csak lehetett, a forgatás során oldottunk meg: a nyilak például egy dróton futottak végig. Nem volt okunk azt gondolni, hogy nem lesznek olyan meggyőzőek az effektek egy kis költségvetésű filmben, mint a CGI a nagy filmekben, mert a CGI gyakran nem túl hiteles azokban. Így forgattak filmeket már az 1940-es években is, és én azért vagyok itt, hogy folytassam ezt a hagyományt.

Matthew Fox a Csontok és skalpok című filmben Forrás: Parlux

Aközött is lehet kapcsolat, hogy szakácsként dolgozott és kannibálokat szerepeltet a filmjében?

Nem hiszem. Motiválnom kellett valahogy a barlanglakókat, ezért lettek kannibálok. Inkább a kannibálok által kiadott hangok és az extrém metalzenék között lehet kapcsolat, amiket hallgatok.

Ha a Predátornak lenne egy kannibál klánja, az nézne ki úgy, mint a barlanglakók a filmben.

Nem akarok túl sok részletet elárulni arról, hogyan találtam ki a barlanglakókat, mert azzal megfosztanám őket a rejtélytől, ami körüllengi őket. Elgondolkodtam azon, hogy a vadnyugatnak ebben a kései periódusában milyen csoport élhette túl a fehér embert, illetve milyen lehetett az a törzs, amely már az indiánok előtt is itt élt Amerikában. Hogy mit viselnek, és hogyan mozognak, azt megbeszéltem a színészekkel, de egyébként azt szerettem volna, ha a stáb számára is titokzatosak maradnak a kannibálok.

Nagyszerű színészgárdát sikerült megnyernie a filmhez. Gondolom, elsőfilmesként hatalmas élmény lehetett Kurt Russell-lel vagy Richard Jenkinsszel dolgozni.

Richard Jenkins korunk egyik legjobb színésze. Nagyszerű előadóművész, aki rengeteget gondolkodik a szerepén. Chicory személyiségét is remekül életre keltette. Ő találta ki, hogy érdes, recsegő hangja legyen a seriffhelyettesnek, mert – talán a túl sok kiabálástól, talán a rossz emlékek hatására – elvesztette a hangját. Nagyon kifinomult színész Richard Jenkins, én pedig utáltam, hogy ezt a kivételes embert végig kell húznom a földön – én voltam ugyanis, aki végigráncigálta a porban abban a bizonyos jelenetben.

Richard Jenkins és Kurt Russell a Csontok és skalpok című filmben Forrás: Parlux

Kurt Russell tele van energiával, és mindenről van véleménye. Több javaslata volt a karakterével kapcsolatban, mint a többi színésznek: úgy gondolta például, hogy szünetet kéne tartania, mielőtt kibuggyan a vér a szájából. Butaság lett volna nem hallgatni rá, hiszen rengeteg tapasztalata van. Szerintem nagyszerű teljesítményt nyújtott a filmben. Ez az a Kurt Russell, akit a legjobban szeretek: visszafogott, kifinomult, méltóságteljes.

És elárulhatom azt is, hogy Kurt Russell egy harcos. Amikor azt a jelenetet forgattuk, amiben tomahawkot vágnak a szájába, a nap elején odajött hozzám, és azt mondta: „Nem fogod elhinni, mi történt. Fájt az egyik fogam, és pont tegnap voltam gyökérkezelésen." Egy nappal azelőtt, hogy be kellett applikálnunk és megcsavarnunk a szájában egy tomahawkot! De mivel ebben a filmben a színészek maguk csinálták a kaszkadőrmutatványaikat, Kurt Russell ezt is bevállalta. Mondta, hogy mossuk le alaposan a csatabárdot, és győződjünk meg róla, tiszta-e, nehogy elfertőződjön a foga, de egyébként csinálhatjuk. Ezt nevezem én elkötelezettségnek!