Teljesen felvillanyozódtunk az új Star Trektől

2016.07.21. 20:14

Sokszor temették már a Star Treket, de a széria mindig képes megújulni. J. J. Abrams az újratöltött első rész és az ezer sebből vérző második után átnyergelt a rivális Star Warshoz, és új alkotógárdának adta át a stafétát. Jól tette: a Mindenen túl nemcsak az elmúlt húsz év legjobb Star Trek-története, hanem az idei nyár legszórakoztatóbb blockbustere is egyben. Laza, humoros, leleményes kalandfilm, amelyben ott dobog az eredeti sorozat szíve. Ügyel rá, hogy ne csak a rajongóknak szóljon, és mindent megtesz azért, hogy új rajongókat szerezzen. 

J. J. Abrams 2009-ben úgy ült bele a Star Trek-széria kapitányi székébe, hogy sosem érdekelte a franchise, majd készített két filmet, amelyek minél távolabb igyekeztek pozicionálni magukat az elődeiktől. Nem előfeltétel persze, hogy egy Star Trek-film készítői betéve ismerjék a Csillagflotta történetét; a legjobb részeket – Khan haragja, A nem ismert tartomány – speciel olyasvalaki rendezte, akinek azelőtt köze nem volt Star Trek-hez.  

Chris Pine a Star Trek: Mindenen túl című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Mégis más beülni a Mindenen túl-ra, mert érződik rajta, hogy a rendező (Justin Lin) és az írók (Simon Pegg–Doug Jung) szeretik, értik a világot, amihez nyúlnak, és mert remekül nyúlnak hozzá. Azt is hamar nyilvánvalóvá teszik, mi a véleményük az előző részről: úgy tesznek, mintha meg sem történt volna.  Nem esik szó Khanról, sem a csodaelixírként ható véréről, amely feltámasztja a holtakat. A Mindenen túl megértéséhez elég a Sötétségben zárójelenete, ahol Kirk bejelenti, ötéves küldetésre indulnak – és még ezt sem muszáj látni. 

Ott vesszük fel a fonalat, hogy az Enterprise harmadik éve járja a mélyűrt. Apró-cseprő helyi konfliktusokat rendeznek el, monoton feladatokat végeznek, élik egy átlagos csillaghajó legénységének életét. A szürke hétköznapokat egy vészjelzés szakítja meg: a Csillagflotta értesül róla, hogy egy idegen hajó legénysége egy ismeretlen csillagködben rekedt, és az Enterprise a legalkalmasabb a mentőakcióra. Sejtelmük sincs azonban, hogy egyenesen belesétálnak az Idris Elba által alakított hüllőfejű gazfickó, Krall csapdájába. 

Chris Pine és Idris Elba a Star Trek: Mindenen túl című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Ennél klasszikusabb Star Trek-felütést nehéz elképzelni: olyan az egész, mintha az eredeti széria egyik elveszett epizódját ástuk volna elő egy időkapszulából. Kicsit naiv, nagyon lelkes, vállaltan bolondos.  Minden egyes képkockáját áthatja a széria szülőatyja, Gene Roddenberry által képviselt szellemiség: a sokak által gúnyolt, egyszerre ódivatú és progresszív világ- és társadalomkép, az esendő, eredendően jólelkű hősök megbonthatatlan barátsága, a kaland és a felfedezés romantikája.

Egészen pontosan meg tudom mondani, melyik jelenetnél nyugodtam meg, hogy jó kezekben vagyunk. A film elején az Enterprise a Föderáció egyik orbitális űrállomásán, Yorktownban dokkol, amit a látványtervezők és az effektesek egy nyakatekert metropolisznak álmodtak meg. Ahogy a kamera játékosan röpködve, gyönyörködve pásztázza a gravitációra fittyet hányó épületeket, miközben Michael Giacchino méltóságteljes fanfárja szól, az a fajta ámulat kerített hatalmába, amit a sci-fi filmek egyedülálló módon tudnak előidézni. 

Yorktown a Star Trek: Mindenen túl című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Nem tudom, a siralmas nyári blockbusterfelhozatal  magyarázza-e, vagy a rebootolt Star Trek-ben megrendült hitem, de az ötletes és csupaszív Mindenen túl olyan boldoggá tett, mint egy vészhelyzetben megjavuló transzporter.  Még a spanyolviaszt sem kellett feltalálni: elég egy jól összerakott, ordító logikai bakiktól mentes cselekmény, sokszínű világábrázolás, szellemes helyzet- és jellemkomikum, és mindenekelőtt a dinamikus karakterviszonyok. 

J. J. Abramst sok mindenért lehet szidni, de a casting tagadhatatlan erőssége, ezért a film remek színészgárdája elsősorban őt dicséri. Azt viszont most először éreztem, hogy a színészek otthonosan is érzik magukat a karakterek bőrében. Az írók nagyon igyekeztek, hogy mindenki részesüljön a reflektorfényből: néha párokba rendeződve (Spock és McCoy párosa verhetetlen), máskor erőiket egyesítve, de majdnem az összes szereplő végigjárja a maga mikrotörténetét, karakterívét a nagy egészen belül. Ráadásul nem csak savanyú arccal boronganak, hanem élvezik, hogy övék a világ legmenőbb melója. 

Zachary Quinto, Sofia Boutella és Karl Urban a Star Trek: Mindenen túl című filmbenForrás: UIP Dunafilm

A karakterek vigyorogva néznek farkasszemet a veszéllyel, de ez nem jelenti azt, hogy a tétek súlytalanok. Ahogy a film alkotói, úgy a főszereplői is a nagy elődök örökségével birkóznak: Kirk az apja emlékének való megfelelés helyett a saját útját keresi, Spock pedig egy tragikus hír hatására vulkáni hagyatéka és választott családja között őrlődik. Emberi, átélhető dilemmák, amelyek drámai töltettel bírnak, mégsem telepednek rá a történetre. 

Chris Pine Kirkje különösen sokat profitál abból, hogy az írók a film egyik korai dialógjában leveszik a válláról az apakomplexus nyűgös terhét, illetve végre nem a forrófejűsége, arroganciája definiálja a karakterét.  Egy érettebb, józanabb, felelősségteljesebb Kirköt ismerünk meg, akit mi is vakon követnénk bárhová; akiben a gonosztevővel vívott harca során kristályosodik ki, mit jelent kapitánynak lenni; aki tudja, a béke nem pusztán a háború hiánya, azonban egy háború végcélja csakis a béke lehet. 

Anton Yelchin és Chris Pine a Star Trek: Mindenen túl című filmbenForrás: UIP Dunafilm

A Mindenen túl nem a világ legeredetibb sci-fije, de ihletetten csipegeti össze a Star Trek-univerzum paneljeit, és adandó alkalommal még csavar is rajtuk egyet-kettőt. A Star Trek-mozifilmek például mindig is sportot űztek az Enterprise megsemmisítéséből, nem meglepő hát, hogy megint megjátsszák a fordulatot – csakhogy már az első fél órában széthullik az űrhajó. Hasonlóképp, Krall gyakorlatilag variáció F. Murray Abraham Űrlázadás-beli főgonoszára – viszont érdekesebb figura, és még a maszkkal együtt is ad némi lehetőséget Elbának a kibontakozásra. 

Egy fokkal kevésbé eredményes, amikor az alkotók mindezt megpróbálják összeházasítani a modern blockbusterek esztétikai-dramaturgiai sablonjaival. Már megint egy rejtélyes kütyü, egy MacGuffin körül forognak az események. Már megint záporoznak a rovarszerű gépek. Már megint követhetetlenek az akciójelenetek. A négy Halálos iramban-filmen edződött Justin Lin szerencsére előrukkol néhány remekbeszabott akcióval – az Enterprise helyébe lépő űrhajó első útja emlékezetes –, de a nagy űrcsaták és verekedések gyakran káoszba fulladnak. 

Nem hibátlan a Mindenen túl, még véletlenül sem. Akadnak gondok a tempókezeléssel, néha olyan elnagyolt a belső terekben digitálisan létrehozott környezet, hogy alig lehet kivenni valamit, és a szereplőgárda demokratikus kezelésében szegény Uhurának (Zoe Saldana) valahogy mégiscsak sikerült elsikkadnia. 

De minden ilyen fogyatékosságért kárpótol, hogy a filmnek helyén van a szíve és az esze, szép szimbolikus gesztusokkal (Sulu házassága) teszi le a garast egy nyitott, humanista utópia mellett, és van olyan pimasz, hogy agyonkomplikált technoblablát kreáljon egy betétdal kedvéért. Hisz mire való a technoblabla, ha nem erre. 

Zoe Saldana és John Cho a Star Trek: Mindenen túl című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Az űrszekér nem áll meg: pár év múlva érkezhet a negyedik rész, sajnos már a Csekovot játszó Anton Yelchin nélkül. Jogos gondolat lehet, hogy itt és most búcsúzzunk el Kirktől, Spocktól, McCoytól és a többiektől, még kerek is volna a történet. De a Mindenen túl épp azt bizonyítja, hogy maradt még szufla ebben a mozis univerzumban. Talán most lesz érdemes úgy istenigazából begyújtani azokat a térhajtóműveket. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK