A rémfilmek terén újat mutatni nem könnyű feladat, utoljára talán a Valami követ tudott olyat nyújtani, ami frissnek hatott a tucatjával érkező horrorok között. Az Amikor kialszik a fénnyel viszont nem az a gond, hogy képtelen felrázni a műfajt, sokkal inkább az, hogy egy pillanatig sem próbál több lenni egy hanyagul összedobált kliséhalmaznál.

A rövidfilmjeivel híressé vált David F. Sandberg első komolyabb rendezése olyannyira híján van az épkézláb ötleteknek, hogy meg sem próbálkozik a baljós atmoszféra felépítésével, egyből zsigeri ijesztgetéssel csap a húrok közé.

Teresa Palmer az Amikor kialszik a fény című filmbenForrás: InterCom

Nagyjából a második percben kapjuk az arcunkba a történet gonoszát, egy brutális és groteszk lényt, ami a sötétben van elemében, és csak a fény nyújt védelmet ellene.

A tempós kezdés még pozitív élmény, hiszen egy lendületes, folyamatos feszültséget biztosító filmet ígéretét kelti, ám az ütős nyitán után viszonylag hamar világossá válik, hogy a direktor a normális koncepció hiányában döntött az azonnali sokkolás mellett.

Ha szörny van, minden van

A történet középpontjában egy csonka család áll: egy kissé bomlott elméjű anya (Maria Bello) él együtt a fiával (Gabriel Bateman), továbbá bekerül a képbe az otthonról már elszakadt nagylány (Teresa Palmer), aki már rég elfojtotta magában, hogy gyerekként vele is fura dolgok történtek a családi fészekben.

Gabriel Bateman és Teresa Palmer az Amikor kialszik a fény című filmbenForrás: InterCom

Az Amikor kialszik a fény kudarca alapvetően nem az, hogy egy velőig lerágott csontot, egy kaparászó, furán mozgó, hatalmas erővel és ujjakkal megáldott női sziluettet használ ijesztgetésre – ennél sokkal kiábrándítóbb, hogy többre igazából nem is képes.

Kapunk ugyan egy harmatgyenge történetet, ami visszanyúlik a múltba, és próbálja megmagyarázni a családot terrorizáló lény létezését, de esetünkben nyoma sincs A kör zseniálisan felépített, nyomasztó puzzle-ként összeálló hátterének.

A harmatgyenge fordulatok közepette előkerülő orvosi dokumentumok kutyafuttában mesélnek egy beteg lánykáról és a kattant anyuhoz fűződő kapcsolatáról. Roppant eredeti módon képbe kerül még egy elmegyógyintézet, borzalmas kezelésekkel, majd jön pár mondvacsinált konfliktus némi ijesztgetéssel, hátha a néző gyorsan elfelejti, hogy a csapnivaló forgatókönyv még a gonosz lény eredetét sem meséli el érthetően. 

Megijedsz, de nem félsz

Érdekes és misztikus részletek hiányában viszont a film nem igazán működik. Baljós atmoszférának nyoma sincs, ráadásul a játékidő felére a kezdeti kíváncsiságot teljesen lelohasztja a suta történet. A fináléra pedig hiába száll le az éjszaka, a sötétségbe borult zárt térből pont a horrorok legfőbb alapelemei hiányoznak: nincs borzongás, nincs félelem, nincs meg az a nyomasztó feszültség, amiért végtére is beültünk a moziba.

Teresa Palmer az Amikor kialszik a fény című filmbenForrás: InterCom

Persze megijedünk, a trükkökért felelős szakemberek, az operatőr és a vágó most is tették a dolgukat: az ágy alól, a plafonról, a vaksötétből kirontó ijesztő lény még a századik ugyanolyan filmben is működik. Összerezzenünk és a szívünkhöz kapunk, a partnerünk belemarkol a vállunkba, de pár másodperccel később már ismét egykedvűen nézzük a vásznat, anélkül, hogy egy fikarcnyit is izgulnánk az elemlámpával hadonászó szereplőkért.

Mert nemcsak a szörnyünk kidolgozatlan, de a főhőseink is. Egydimenziós tucatfigurák, akik csak azért vannak, hogy legyen kinek a padlóját kaparászni. Maria Bellónak ugyan akad néhány kellemesen zakkant pillanata, de a gyerekeit játszó színészek képtelenek szimpatikussá tenni a karaktereiket, és az arcukra már a moziteremből kilépve sem emlékszünk.

Gabriel Bateman, Teresa Palmer és Alexander DiParsia az Amikor kialszik a fény című filmbenForrás: InterCom

Az egyetlen üdítő kivétel a nagylány pasija (Alexander DiParsia), aki elsőre csupán egy kötelezően elhulló kellékszereplőnek tűnik, aztán kiderül, hogy ő az egész sztori legéletrevalóbb figurája.

Az utolsó kapcsolja le a villanyt

Mindezek után örülhetnénk, hogy a film legalább nem rabol el sok időt, hiszen stáblistával együtt mindössze 81 perc, de itt még a katarzisra kihegyezett finálét is sikerült tönkretenni.

Mikor pont belemelegedünk a nagy ijesztgetésbe, és azt hisszük, hogy van még jó tíz percnyi rémület, akkor hirtelen beüt a megrázónak szánt, de valójában kiszámítható lezárás, ami olyan amatőr módon van megkomponálva, hogy a nagy puff (szó szerint) láttán a néző csak érthetetlenül széttárja a kezét, majd egy perccel később már a végefőcímet bámulja.

Maria Bello az Amikor kialszik a fény című filmbenForrás: InterCom

Az Amikor kialszik a fény igazából nemcsak gyenge, de egyenesen felesleges film, ami legtöbbször még arra sem képes, hogy lemásolja a sokszor középszerű, de összességében azért borzongató konkurenciát.

Persze ha valaki csak arra vágyik, hogy a randipartnere ijedtében párszor a nyakába ugorjon, annak egy próbát megérhet, de az biztos, hogy ez nem olyan horror, ami után este égve hagyjuk a villanyt.