Spielberg nem hajlandó hülyére venni a kicsiket

2016.08.28. 17:06

Steven Spielberg egykor az egész családnak szánta a filmjeit, ám újabban mintha életkor alapján szelektálna: az elmúlt öt évben két míves, komótos történelmi drámával kedveskedett a felnőtteknek (Lincoln, Kémek hídja), meg egy szédítő iramú kalandtörténettel a kiskamaszoknak (Tintin kalandjai). A barátságos óriással az egészen kicsiket szólítja meg: erre az ártalmatlan, kedves kis mesére gyerekszemmel érdemes tekinteni, ám aki rá tud hangolódni, rá tud állni a ritmusára, annak varázslatos élményben lehet része.

Az árva kislány és a kiközösített óriás barátságáról szóló történet Roald Dahl meseregénye alapján készült. (Eredeti címén The BFG, azaz The Big Friendly Giant, amely a magyar keresztségben a Szofi és a HABÓ címet kapta; a szinkronszöveg az 1990-es magyar fordítást követi.) Nem tartozik Dahl ismertebb meséi közé, aki a magyar gyerekek szívébe leginkább a Karcsi és a csokoládégyár-ral lophatta be magát, és ez nem is teljesen véletlen: még rövidke, száz-százötven oldalas terjedelmét tekintve is meglehetősen karcsú történetet prezentál.

Mark Rylance és Ruby Barnhill A barátságos óriás című filmbenForrás: Freeman Film

Azt gondolná az ember, hogy majd jön a forgatókönyvíró, és feldúsítja drámai fordulatokkal, hollywoodi petárdákkal, hogy nagyobbat szóljon, az E. T.­, a földönkívüli-t is jegyző, tavaly elhunyt Melissa Mathison azonban többé-kevésbé érintetlenül hagyta a sovány cselekményt, amit pár mondatban össze is lehet foglalni.

Szofi, a londoni árva kislány egy éjjel akkor néz ki az árvaház ablakán, amikor egy óriás settenkedik az utcán. Hogy le ne buktassa, az óriás magával viszi az otthonába, ahol hamar összebarátkoznak, ám a többi óriás – olyan nevekkel, mint a Csontkrámcsáló, Húshabzsoló és Hentes Hugó – közel sem barátságos: gyerekeket esznek („emberbabokat”), és nem fedezhetik fel a HABÓ vendégét, mert akkor lesz nemulass.

A barátságos óriásForrás: Freeman Film

Csupán öt-tíz percet töltünk Szofival az árvaházban, de Spielberg lényegre törő vizuális történetmesélése révén megtudjuk: az a típus, aki jobb szeret elvonulni egy könyvvel, mint a többi gyerekkel játszani, aki hajlamos átvenni a felnőttek szerepét, ám kíváncsi természete bajba sodorja.

A film vége felé visszatér az emberek közé, ám a játékidő túlnyomó részét az óriások országában töltjük. Azok a jelenetek pedig, amik az érdemi cselekményt hivatottak előregördíteni, tulajdonképpen másodlagosak a más mesékben átvezető, hangulatteremtő célzatú közjátékokhoz képest. A barátságos óriás-ban ugyanis pont a közjáték a lényeg.

Mark Rylance A barátságos óriás című filmbenForrás: Freeman Film

Ez így elsőre, felnőtt fejjel zavarba ejtő. Valahányszor szagot fognak az emberevő óriások, azt várjuk, felpörögnek az események, erre következik egy hosszadalmas epizód, amelyben a szereplők álmokat nézegetnek, vagy kiülnek egy domboldalra. A finálét, melynek során katonák csapnak össze a gonoszokkal, ripsz-ropsz lezavarják, szemben az angol királynő által a HABÓ tiszteletére rendezett villásreggelivel, ahol végignézhetjük, hogyan terítenek meg egy óriásnak, miket szolgálnak fel, és megtanulja-e eltartani a kisujját a kávéscsészétől.

Ez a furcsa aránytalanság nem egy tapasztalatlan vágó baklövése, hanem tudatos rendezői döntés.  Spielberg szembemegy az animációs és élőszereplős mesék uralkodó divatjának szinte valamennyi aspektusával. Humora mentes az iróniától és a modern popkulturális utalásoktól, egyszerű halandzsanyelvet és infantilis, bohózatba illő helyzetkomikumot alkalmaz. Az érzékszervek bombázása helyett andalít, elringat; hagyja, sőt szorgalmazza a ráérős elidőzést, azt, hogy a néző merüljön el a régimódira teremtett mesevilágban, adja át magát a meghitt, kuckós atmoszférának, és ne akarjon máris továbbsietni.

Mark Rylance és Ruby Barnhill A barátságos óriás című filmbenForrás: Freeman Film

Ez az a nézői attitűd, amit egy hatéves gyerek magától értetődő természetességgel fel tud venni a moziban, amikor beszippantják a látottak.  Ami számunkra vontatott lehet – és bizony egy-két alkalommal vészesen lelassul a film, mintha futóhomokban gázolnánk –, az számukra egy titokban, elemlámpa fényénél átolvasott éjszaka a paplan alatt. A barátságos óriás sikerültebb szakaszai úgy nyúlnak hosszúra, ahogy egy békés és ábrándos szünidei délután, vagy egy szívmelengető álom, ami tovább tart, mint az alvás kívülről érzékelt ideje.

Spielberg védjegye az ámulat és a borzongás mozis ötvözése, gondoljunk akár a Harmadik típusú találkozások fényárban úszó idegenjeire, akár az Őslénypark látogatói fölé tornyosuló Tyrannosaurus rex fenséges rettenetére. A barátságos óriás az első negyed órában letudja az ijesztgetést, amikor még nem tudjuk, hogy a HABÓ vegetáriánus, és az ablakon benyúló lapáttenyér vagy az óriás asztalán rezgő gigantikus hentesbárd potenciális veszélyforrások.

Ruby Barnhill A barátságos óriás című filmbenForrás: Freeman Film

De a film ezután is üdítően csálé marad, az adalékok nem egészen passzolnak össze: a brit birodalom archaikus bukéja, a szellentős poénok, a morbid gusztustalanságok és a modern fantasyk orkjaitól kölcsönzött szörnyábrázolás bájosan furcsán mutatnak egymás mellett.

A közel hetvenéves rendező zsenije még egy ilyen, életművét tekintve kevésbé jelentős alkotásban is megmutatkozik,  öröm nézni, ahogy egy szakmáját mesterfokon űző, szellemileg friss, kíváncsi filmkészítő – megszokott közreműködőivel: Janusz Kaminszki operatőrrel, Michael Kahn vágóval, John Williams zeneszerzővel karöltve – mesél nekünk a vásznon.

Mark Rylance A barátságos óriás című filmbenForrás: Freeman Film

A HABÓ barlangjában játszódó kergetőzés vagy a végső összecsapás komplikált vágatlan snittjei laza ujjgyakorlatnak tűnnek, hivalkodásmentesek, az alázatos profizmus iskolapéldái. Az emberekre bocsátott álmok árnyjátékként való megjelenítése szép, ihletett megoldás, míg a tótágast álló, szentjánosbogár-fényű Álomország pixelekből teremt népmesei varázslatot. 

A film igazán emlékezetes pillanatait mégsem az elegáns akciójelenetek vagy a nyakatekert szófordulatok szolgáltatják, hanem a kicsit tudálékos, de azért alapvetően talpraesett, kedvelhető Szofi és a fajtársai által kiközösített, gúnyolt és terrorizált jámbor óriás barátságának, e két magányos lélek egymásra találásának érzékeny filmre vitele – méghozzá elsősorban Mark Rylance csodálatos alakításának köszönhetően.

A Szofit játszó Ruby Barnhill sem rossz – bár a gyerekszínészek tipikus modorosságai néha a kelleténél idegesítőbbé teszik –, ám Spielberg aktuális múzsája, Rylance az, aki a Kémek hídja szovjet titkosügynöke után ezúttal nemcsak digitálisra fazonírozott karakterét, hanem az egész filmet megtölti élettel, bájjal, emberséggel.

A púpos, vitorlafülű mesebeli lény Rylance értelmezésében mindannyiunk imádott bogaras nagypapája, akinek hamiskás mosolya, hunyorgó tekintete mögül elő-elősejlik az önkéntes remetelét és a fájó veszteségek szülte csendes melankólia. Nem véletlen, hogy a hibátlan záróképen is az ő ráncai szaladnak össze.

Mark Rylance és Ruby Barnhill A barátságos óriás című filmbenForrás: Freeman Film

A barátságos óriás nem korszakos mű, nem közvetít mélyenszántó, sokrétű tanulságokat, nem tartogat váratlan felfedezéseket. Szerény, egyszerű esti mese.  Korántsem biztos, hogy másnap követelni fogjuk a szüleinktől, hogy meséljék el még egyszer. De szép álmaink lesznek tőle. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK