Meryl Streep fülsértően rikácsol, mégis imádnivaló

2016.09.12. 17:05

Látszólag egy újabb látványos, eltúlzott Meryl Streep-show a Florence – A tökéletlen hang, de a mókás ripacskodás és a fülsértő rikácsolás mögött ott lapul egy ízléses, megható és leginkább rendhagyó szerelmi történet.

 

Már-már közhelyszámba megy, hogy Meryl Streep a legnagyobb élő színésznő. Díjat díjra halmoz, folyamatosan a saját rekordját döntögeti az átlag kétévente szerzett Oscar-jelölésekkel, és megcáfol minden előítéletet arról, hogy egy színésznő ne lehetne hatvan felett is szupersztár. 

Meryl Streep a 2015-ös Oscar-gálán, ahol a 19. jelölését kaptaForrás: Academy Awards

Mégis, mintha folyamatosan biztonsági játékot játszana, és kínosan kerülné a rizikósabb projekteket és az igazán egyedi látásmódú rendezőket. Az ő helyzetében nyugodtan megengedhetne magának olyan típusú kockázatvállalást, mint francia kortársai, Isabelle Huppert és Catherine Deneuve, de akár mint a fiatalabb, de sokszor „új Meryl Streep”-nek nevezett Cate Blanchett vagy Tilda Swinton. 

Az ezredforduló környékén még voltak olyan bátor szerepvállalásai, mint a teljesen őrült Adaptáció vagy a televíziós minisorozatnak készült, de mozis remekmű-szintű Angyalok Amerikában, de az utóbbi tíz évben szinte kizárólag olyan filmekben vállal szerepeket, ahol ő az abszolút főszereplő, férfi szereplőtársa nincs, vagy a háttérbe szorul, a rendező pedig sokkal kevésbé nagy név, mint ő maga. 

Meryl Streep a Florence – A tökéletlen hang című filmbenForrás: Freeman Film

Filmjeinek így ő a védjegye, befolyása és hatalma a végeredményre óriási, ami lehet, hogy neki így meg is felel, főleg, hogy többnyire az az általános vélemény, hogy Streep játéka sokkal jobb, mint maga a film. Így volt ez A Vaslady, a Julie és Julia, a Dübörög a szív, a Mamma Mia! és a Kétely esetében is, és minden jel arra mutatott, hogy a Florence – A tökéletlen hang is ezt a sort fogja folytatni.

Csakhogy, az elképesztően fals hanggal megáldott, zenepártoló milliomosnő történetét Stephen Frears rendezte meg, akinek korábban olyan remekműveket köszönhettünk, mint a Veszedelmes viszonyok, a Pop, csajok, satöbbi, A királynő és a Philomena, ő pedig tett róla, hogy ne egyszemélyes Meryl Streep-show legyen a végeredmény. 

Stephen Frears és Hugh Grant a Florence – A tökéletlen hang forgatásánForrás: Freeman Film

Pedig Streep hozza a formáját: amikor kell, fülsüketítően ripacskodva trillázik, máskor pedig esendő, tragikus hősnőként ábrázolja Florence Foster Jenkinst, de ez nem működne közel két órán keresztül, ha körülötte nem bontakozna ki egy teljesen hihető és komolyan vehető drámai háttér, hús-vér emberekkel.

Önmagában az még nem elég érdekes, hogy volt egy nagyon gazdag nő, aki imádott énekelni, és bár semmi tehetsége nem volt hozzá, mégse szólt neki soha senki, csak hagyták, hadd éljen a kis álomvilágában. Az igaz történetnek ráadásul tavaly már láthattuk egy megfilmesítését, a szintén remekül sikerült Marguerite – A tökéletlen hang a húszas évek Párizsába helyezte át a cselekményt, és a naiv énekesmadarat a szürrealisták kedvencévé tette.

Meryl Streep és Simon Helberg a Florence – A tökéletlen hang című filmbenForrás: Freeman Film

Az angol nyelvű változatban nincs ilyen kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért hagyta meg a New York-i művészvilág Florence-t abban a hitben, hogy tud énekelni, sőt, az igazságot megírni akaró kritikust a film gonoszává züllesztette a forgatókönyv. 

Frears azonban a korrajz (néha persze hidegrázós belegondolni, hogy Európában tombol a háború, mialatt Florence luxushotelben lakik, és a legelőkelőbb koncerttermeket bérli ki a fülsértő óbégatásához) helyett elsősorban arra koncentrált, hogy miért lehetett mégis szeretni ezt a nőt. 

A nézőnek két megbízható kalauza akad mindebben: a munkáját kezdetben kifejezetten szégyellő, de Florence-szel végül mégis bizalmi kapcsolatot kialakító énektanár (Simon Helberg az Agymenők-ből nagyon szimpatikus alakítást nyújt), valamint a kezdetben pénzéhesnek tűnő, kettős életet élő és fiatalabb férj (Hugh Grant). Mindkét színész egyenrangú partnere a címszerepet alakító filmlegendának, sőt, sokkal megérdemeltebb lenne Hugh Grantnek ezért az alakításért megkapnia első Oscar-jelölését, mint Streepnek a pontban huszadikat.

A szexualitást nélkülöző hitvesi kapcsolat lényegében a film szíve-lelke. Semmi nem úgy van, ahogy elsőre gondolnánk; hiszen hiába tart a férj fiatal szeretőt és legénylakást, valójában nem átverni és kihasználni akarja Florence-t, hanem konzerválni abban az álomvilágban, ami végső soron életben tartja. 

Hugh Grant és Meryl Streep a Florence – A tökéletlen hang című filmbenForrás: Freeman Film

Hihetetlen, de a sunyi rókaképű Hugh Grant két óra alatt tragikus hőssé válik, akit valódi, mély érzések fűznek beteg feleségéhez, és rá kell jönnünk, hogy a köztük lévő összetartó kapocs is a szerelemnek egy formája. Csak nem az, amit általában a filmekben látunk. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK