Még Tom Cruise is hibázhat

Nem állt szándékában, de mítoszromboló film lett a Jack Reacher: Nincs visszaút-ból. Arra eszmélhetünk rá a nézése közben, hogy Tom Cruise egymagában nem elég egy jó filmhez. A rendezés stílustalan, a nyomozás nem tartogat túl sok izgalmat, az akuális női partner fokozatosan elszürkül. A sztár karizmája és elnyűhetetlensége most egy bágyasztóan átlagos akciófilmre volt elég.  

Tom Cruise mégsem mindenható – ezzel a kiábrándító tanulsággal keltem fel a székből a Jack Reacher: Nincs visszaút vetítése után. A szembe jövők közül nyilván bárki elmondhatta volna nekem ezt a nyilvánvaló tényt, de Cruise filmjeiben pont az volt eddig a pláne, hogy egy bő másfél órára sikeresen elhitették az emberrel a sztár mindenhatóságát. Abba a hitbe ringattak, hogy ő bármire képes, még arra is, hogy úgy adja elő sokadszorra a megfékezhetetlen akcióhőst, hogy az ne váljon unalmassá. Ez a kép tört most össze bennem.

Tom Cruise a Jack Reacher: Nincs visszaút című filmben Forrás: UIP-Duna Film

A Jack Reacher-ben több meglepő húzása is volt, A holnap határá-ban vérpezsdítő volt nézni, ahogy minimum százszor meghalt a csatamezőn, de nem adta fel, és újból nekirugaszkodott a partraszállásnak. Megtehette volna, de a Mission: Impossible ötödik részében a rutin mellett a kísérletezésnek is teret engedett: például az operaházi jelenetben, amelyben némileg váratlanul egy klasszikus hitchcocki szituációba keveredett.

Cruise karizmája és elnyűhetetlensége működteti ezeket a filmeket, de a sztáron túl mindig volt valami vagy valaki, amely egyedi ízt kölcsönzött a produkcióknak. Gondoljunk csak Emily Blunt fontos hozzájárulására A holnap határá-ban vagy a Cruise mellett egyenrangúvá váló Rebecca Fergusonra az M:I 5-ben. A Jack Reacher: Nincs visszaút-ban viszont nincsen semmi és senki, amit az akciósztáron kívül ki lehetne emelni.

Maradt a karizma és az elnyűhetetlenség. Ez persze két olyan ritka tulajdonság, amiről a legtöbb akciózással próbálkozó színész csak álmodik, így a Jack Reacher: Nincs visszaút sem sikerült bántóan rosszul. Inkább olyan, mintha előre ugrottuk volna az időben, és ez már a filmsorozat tizenvalahányadik része lenne: minden egyes másodperce, minden egyes mondata bágyasztóan ismerős.

Tom Cruise a Jack Reacher: Nincs visszaút című filmben Forrás: UIP-Duna Film

Az első részben megismert eache továbbra is nehezen utolérhető árnyékként járja Amerikát. Autóstoppal közlekedik, és mindig ott tűnik fel, ahol valaki segítségre szorul. A Nincs visszaút nyomozása személyes ügyként indul: a visszavonul őrnagy randevú miatt érkezik Washingtonba, de Susan Turner (Cobie Smulders) helyett egy másik tisztet talál az irodában. A nőt, akivel már számtalan alkalommal csevegett telefonon, de élőben még sosem találkozott vele, hazaárulással vádolták meg, és börtönbe dugták.

Reacher egy összeesküvés nyomába ered, amelyben magasrangú tisztek és egy fegyvervállalat is sáros, így aztán nem csoda, hogy a főhősre folyamatosan katonai múltú, ugyanolyan fazonra nyírt hajú fickók törnek rá. A nyomozást önmagában nem találhatták elég izgalmasnak a készítők (amúgy joggal gondolták ezt), mert egy bátortalan romantikus szálat is beletettek, sőt, még az apaság gondolatával is sokkolták a magányos farkasként élő Reachert.

Sok mindennel próbálkozik a második rész, de semmire sem lehet rámondani, hogy ettől izgalmasabb vált volna a film. Reacher és Turner kapcsolatfélesége ott sikkad el, amikor egy motelszobában a nő melltartóra vetkőzik, a férfi is leveti a pólóját, de szexuális feszültségnek nyoma sincs a jelenetben. Smulders fokozatosan szürkül bele a filmbe, a hotelszobai kiborulása pedig már egyenesen kínos volt, igaz, azért elsősorban a sablonokban gondolkozó forgatókönyvírókat lehet kárhoztatni.

Tom Cruise, Aldis Hodge és Cobie Smulders a Jack Reacher: Nincs visszaút című filmben Forrás: UIP-Duna Film

A verekedések szünetében Reacher a tizenöt éves lányt játszó Danika Yarosh-sal bonyolódik szócsatába. Ezek a jelenetek lelassítják a filmet, ugyanakkor némi humorral is szolgálnak. Üdítő volt látni, hogy a szuperembernek bemutatott őrnagynak is vannak gyengeségei, például nem igazán tud kommunikálni tizenévesekkel.

A Jack Reacher magasra tette a lécet a főgonosz kiválasztásával, négy éve a kultikus német rendező, Werner Herzog meglepő választás volt, aki aztán ihletett módon játszotta el a visszavonult őrnagy ellenfelét. Most viszont – kis túlzással – bármelyik statisztára ki lehetett volna cserélni A szökés-ből ismert Robert Kneppert, akit a játékideje jelentős részében egy irodaasztal mögött láthatunk.

Cobie Smulders és Tom Cruise a Jack Reacher: Nincs visszaút című filmben Forrás: UIP-Duna Film

Még szerencse, hogy a verőemberét alakító Patrick Heusinger többet szerepel nála. A Reacherre vadászó férfinak van egy érdekes gondolata: szerinte fejben egyikük sem tért haza a harcmezőről. De aztán ezzel sem kezd semmit a film, nem engedi, hogy Reacher heroikus szobrára akárcsak egy vékonyka sötét árnyék is vetüljön.

Az első rész többször is bátran szembement a műfaji elvárásokkal, a folytatás viszont már elnyűtt közhelyeket is megenged magának: talán már a kilencvenes években is bénán hangzott, ha a pattogós stílusú, munkára serkentő monológját úgy zárja egy rendőrtiszt, hogy a tegnapot határozza meg határidőnek. A remek választásnak bizonyult Christopher McQuarrie-től a rendezői feladatokat Edward Zwick vette át, akit teljes stílustalanság jellemez. A kompózíciók többségét csak az menti meg, hogy Cruise is feltűnik bennük.

Tom Cruise a Jack Reacher: Nincs visszaút című filmben Forrás: UIP-Duna Film

Kisebbfajta csoda, de ez az ember annak ellenére sem válik nevetségessé, hogy filmjeivel elsősorban a saját nagyszerűségét hirdeti. Önfényező snittekkel a Nincs visszaút sem marad adós: az egyikben például tőrőlmetszett amerikai hősként, önelégült mosollyal, egy kutyát átölelve utazik egy pickup platóján. Van persze mire büszkének lennie, egymaga nézhetővé tette a Nincs visszaút-at.

A franchise-halmozó Tom Cruise ezúttal egy teljesen átlagos akciófilmmel áll elő. Tőle ez kevés, hiszen a tízes években eddig csupa olyan produkcióval jelentkezett, amelyeket kár lett volna kihagynia a műfaj szerelmeseinek. A Nincs visszaút viszont már inkább hasonlít egy tipikus Statham-filmre, amihez a kövekező reakció illik: "Kihagytad? Semmi baj, bőven elég, ha a következőre beülsz."