De jó ilyen csodálatos filmmel búcsúzni az évtől!

2016.12.26. 17:55

Ha arra vágyik, hogy egy film kiszakítsa a hétköznapokból, és csurig töltse boldogsággal, ne keresgéljen tovább. A Kaliforniai álom olyan, mintha túladagolnánk magunkat bejglivel és szaloncukorral, mégsem csapnánk el a gyomrunkat: varázslatos, tarkabarka musical, szellemes dalszövegekkel, bámulatos táncjelenetekkel, nagy adag melankóliával, valamint Ryan Gosling és Emma Stone eszményi párosával. A cinizmust érdemes otthon hagyni.

Az ellenállhatatlan Kaliforniai álom, mint a címe is mutatja, az álmodozók filmje. Azoké, akik szenvedéllyel ugranak fejest mindenbe – szerelembe, hivatásba. Egy fergeteges musical, amely nem kendőzi el a cukormáz, a napsütés mögött meghúzódó, kijózanító valóságot sem.

Ryan Gosling és Emma Stone a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Már az euforikus nyitány is erről árulkodik: egy Los Angelesre néző, zsúfolt felüljárón előbb egy nő fakad dalra, egyre többen csatlakoznak hozzá, végül mindenki kiszáll a kocsiból, és a dudálásból, az autórádióból szóló zenék kavalkádjából swinges, latin ritmusú, fergeteges szimfónia kerekedik, amelyben amatőrök és profik, breaktáncosok és flamencósok zengenek örömódát az álmok városához az ígéret földjén. Igen ám, csakhogy ez a vidám kompánia dugóban rostokol, félúton megrekedve az álmaik felé. És bizony nem fog mindenki befutni.

Kaliforniai álomForrás: Freeman Film

Damien Chazelle író-rendező (Whiplash) ez után a színpompás tömegjelenet után két befutni vágyó fiatalra szűkíti a fókuszt: egy fiúra és egy lányra. A fiú jazz-zongorista, egy eltemetett műfaj ifjú dinoszaurusza. A lány aspiráns színésznő, a százezredik a sorban.

A fiú éhkoppon tengődik, mert még akkor sem hajlandó lemondani művészi szabadságáról, ha karácsonyi slágereket kéne klimpíroznia egy bárban. A lány egy kávézóban dolgozik az álomgyári stúdiók árnyékában, és valahányszor szívét-lelkét beleadja egy meghallgatásba, csalódások érik. Mindketten jók abban, amit csinálnak; mindkettejüknek apad a kitartása.

Még szép, hogy egymásba botlanak. Hogy kipattan-e köztük a szikra, az nem is kérdés, bár a románchoz vezető út kanyargósabb, mint elsőre gondolnánk. Mia (Emma Stone) és Sebastian (Ryan Gosling) kapcsolatát évszakokra bontva kísérhetjük figyelemmel: a tél még magányos, tavasszal kirügyeznek az érzelmek, a nyár a mézesheteké, majd ősszel megjelennek a repedések, amelyek próbára teszik a pár szerelmét. 

A Kaliforniai álom hat éve érlelődik, és egy ponton úgy nézett ki, hogy Emma Watson és Miles Teller fogják alakítani a két főszerepet. Utólag nehéz mással elképzelni, mint Stone-nal és Goslinggal. A páros harmadszor áll együtt kamerák elé, de az Őrült, dilis, szerelem és az elfuserált Gengszterosztag után Chazelle kellett ahhoz, hogy meglássa bennük az új Fred Astaire-t és Ginger Rogerst, némileg fésületlen kiadásban.

Emma Stone és Ryan Gosling a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Egyikük sem dalos pacsirta vagy szteppfenomén, de fátyolos hangjuk, szolid tánctudásuk egészséges bájt kölcsönöz a musicalnek, sármjukkal, vonzerejükkel pedig vitathatatlanul felérnek nagynevű elődeikhez.

Gosling bárzongoristának született, már csak egy lefittyedő cigaretta hiányzik a szájából. Azt régóta tudjuk, hogy a bús képű lovag szerepköre jól áll neki, de Sebastian bőrében a Rendes fickók-ban megvillantott burleszktehetségét is hasznosíthatja. Egy szemöldökrándítással, egy kikacsintással ezer verbális poénnál többet képes közvetíteni.

Ryan Gosling a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Viszont bármennyire is egyenrangú a két fél, a Kaliforniai álom mégiscsak Stone filmje. A színésznő szarkasztikus, felvágott nyelvű tinédzserszerepeit mindig remekül megoldotta, ám ha érettebb alakításokat kértek tőle, vagy az alapanyag hagyta cserben (A segítség, Aloha), vagy ő nem találta el az arányokat (Birdman).

Mia végre teljes értékű főszerep, a sztárcsináló fajta, amellyel széles ívet járhat be a csillogó szemű naivától a kiábrándulásig. Olyan eleven, olyan sok arcát meg tudja mutatni, olyan kiforrott, amilyennek még egyszer sem láthattuk.

Emma Stone a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Nem mindegy persze, milyen dalokat énekelhetnek: a rendező állandó zeneszerzője, Justin Hurwitz túláradó eredeti muzsikát komponált, a vidámságba melankóliát, a dúr hangnembe mollt csempészve, ami garantált dallamtapadást okoz. (Tapasztalat.)

Két-három főmotívumot vezet végig a filmen, amelyek jelentése, hangulata a történet alakulásától függően változik: a City of Stars-t először Gosling énekli, reménykedve, aztán duettben adják elő Stone-nal, meghitten, a végefőcím alatt pedig már csak Stone dúdolja, nosztalgikusan.

Chazelle, aki már első filmjénél, az amatőr szereplős, francia újhullámos hatású Guy and Madeline on a Park Bench-nél is a musical műfaját választotta, továbbra sem ironikus távolságtartással, dekonstruáló szándékkal nyúl a zsánerhez.

Őszinte rajongással tiszteleg a nagy klasszikusok előtt: egy-egy jellegzetes képi utalással idézi az Ének az esőben-t; az egyik montázst elviszi az absztrakcióig, akár az Egy amerikai Párizsban; és keserédes valóságba ágyazza a szélesvásznú érzelmeket, mint Jacques Demy és Michel Legrand musicaljei.

Emma Stone és Ryan Gosling a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Ám korántsem szolgai módon gyúrja össze az inspirációit: saját képére formálja őket Hurwitz, a dalszövegírók, Benj Pasek és Justin Paul, valamint a koreográfus, Mandy Moore parádés közreműködésével (ő nem a színésznő, hanem a So You Think You Can Dance vetélkedő munkatársa).

Csak egy példa: a táncos jeleneteket hosszú, vágatlan vagy rejtett vágásos snittekben veszik fel, részben steadicammel, ami a hetvenes évek vívmánya, klasszikus musicalek nem élhettek vele. A kamera a produkció sűrűjébe vezet minket: a koreográfiát így nem látjuk mindig nagytotálban, ám cserébe úgy érezhetjük, mi is a társulathoz tartozunk.

Kaliforniai álomForrás: Freeman Film

Az élénk színek, a tarka jelmezek, a szereplők lelkiállapotát tükröző fantáziajelenetek csont nélkül beszippantják az arra nyitott nézőket: akikkel utólag beszéltem, csak arról vitatkoztak, mikor kerültek a hatása alá. De a film több eszképista vattacukornál: a szereplők hiába kelnek szárnyra a boldogságtól, Chazelle sosem engedi őket teljesen elszakadni a talajtól. A valóság minduntalan befurakszik az álomvilágba: a mesés panorámák egyes esetekben hollywoodi díszletháttérnek bizonyulnak, a szűkös lakások mennyezetén beázásnyomok éktelenkednek.

A Kaliforniai álom hasonló éleslátással kezeli a nosztalgiát. A szereplők, akárcsak a Whiplash zenész antihősei, visszasírják a múltat: Sebastian arról fantáziál, hogy nyit egy klubot, amit minden este megtölt a tradicionális jazz rajongóival, Mia szobájának falán meg Ingrid Bergman-poszter díszeleg, miközben zsarusorozatok és szitkomok szerepeiért kepeszt.

Emma Stone a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Ám amikor színre lép Sebastian régi barátja, Keith (John Legend), aki a popszakmát, a zenei műfajok fúzióját képviseli, a forgatókönyv nem teszi meg mumusnak. A zenéje nem tiszta jazz, de attól még színvonalas, és jogosan hívja fel a figyelmet a múltba való görcsös kapaszkodás rákfenéjére:

Hogy akarsz radikálisan újítani, ha ennyire ragaszkodsz a hagyományokhoz?

A kérdés akár Chazelle-nek is szólhat, hisz egy avítt műfajt kíván feléleszteni, amely egykor a hollywoodi stúdiórendszer alapját képezte, mára azonban őskövületté merevedett, élő anakronizmussá. (Ki is lóg a filmből, amikor megcsörren egy-egy mobil.) A rendező nem modernizál popslágerekkel, mint Baz Luhrmann, és nem horgonyoz rögrealizmushoz, mint Lars von Trier; a nehezebb utat választotta, és kisebbfajta csoda, hogy nem bukott bele.

Emma Stone és Ryan Gosling a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Mia és Sebastian szintén nehéz úton járnak: történetük azt a kérdést feszegeti, meddig szabad várni a kompromisszummal, és mi a teendő, amikor egyéni álmaik összeütközésbe kerülnek közös vágyaikkal. A film középtájon kissé leereszt, ami részben érthető – a megismerkedés, a flörtölés mindig dinamikusabb, mint az együttlét –, de a konfliktusok generálásánál becsúszik pár kevésbé ihletett megoldás. Már-már azt hinnénk, szépen, de szerényen zárul a film, Chazelle azonban a végére tartogatja az igazi bravúrt, zúdít össztüzet az érzelmeinkre.

A hátralévő két bekezdés enyhén spoileres, csak az olvassa el, aki már látta a filmet.

Az utolsó húsz perc, ami gyakorlatilag a Kaliforniai álom epilógusa, az év legcsodálatosabb filmes szekvenciája. Talán mert Chazelle itt engedi úgy istenigazából szabadjára a kreativitását. Talán mert egy elsöprő szvitben érnek össze a visszatérő zenei témák. Talán mert a beteljesületlen szerelem sokszor igazabbnak hat a filmekben, mint a happy end. De legfőképp szájbarágás nélkül ábrázolja: hiába válnak valóra az álmaink, valamit mindig bánni fogunk, és hiába képzeljük el, mi lett volna, ha, az is áldozatokkal járt volna, csak másmilyenekkel.

Ryan Gosling és Emma Stone a Kaliforniai álom című filmbenForrás: Freeman Film

Tökéletes boldogság nincs, az csak a mesékben létezik; a rózsaszín álomvilág még akkor is elérhetetlen marad, ha épp csak karnyújtásnyira lebeg előttünk. De a Kaliforniai álom olyan közel repít hozzá, amennyire az egy filmtől elvárható.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK