Moziba menne, de nincs ötlete, mire üljön be? Segítünk! Most nincsenek izgalmas újdonságok, de Bud Spencer segít a bajban, és itt a tökéletes alkalom pótolni a tavaly elmaradt filmeket.

Kincs, ami nincs (Chi trova un amico, trova un tesoro)

Januárban sem maradunk Bud Spencer–Terence Hill-film nélkül a mozikban, most a legendás páros legelszálltabb filmjét nézhetjük meg. Ez a vígjátékuk is úgy kezdődik, mint a többségük: Hill merész terveket szövöget, ráakaszkodik Spencerre, aki viszont csak azt szeretné, hogy hagyják már békén. A folytatásban aztán olyan érzésünk lehet, mintha arra kérték volna a forgatókönyvírót, minél több őrültséget sűrítsen bele a Kincs, ami nincs-be: együgyű bennszülöttekkel, a világháború végéről nem értesült japán katonával és a ruházatuk alapján melegmotoros-bárból szabadult kalózbandával kerülnek egy szigetre a srácok.

Olli Mäki legboldogabb napja (Hymyilevä mies)

Habár az első filmes Juho Kuosmanen alkotása Finnország bokszlegendájának állít emléket – a főszereplő a világbajnoki meccsére készül –, valójában nem is állhatna távolabb egy szokványos bokszfilmtől. Nincsenek benne vérre menő meccsek, a kitartást és erőt pallérozó edzések, a főhős motivációját adó terhelt családi háttér vagy zűrös kamaszkor. Az Olli Maki legboldogabb napja valójában a klasszikus bokszfilmek tagadása és egy ártatlan korszak, a vidéki élet és tiszta szerelem ódája.

A hatvanas évek még soha nem tűnt ennyire vonzónak, a zárkózott férfi ilyen megejtően bájosnak, és rég láttunk olyan sugárzó szépséget a vásznon, mint amilyen Oona Airola, aki minden, csak nem mai modellalkat. Az Olli Maki legboldogabb napjá-ból kiderül, hogy még a győzelemnél is vannak fontosabb dolgok a világon, és ettől mi is a föld fölött lebegve távozunk a moziból.

A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge)

Mel Gibson rendezői visszatérése zsigeri erővel dolgozza fel Desmond Doss igaz történetét, aki több tucat bajtársát mentette meg a második világháború csendes-óceáni hadszínterén úgy, hogy lelkiismereti okokból nem volt hajlandó fegyvert fogni. Gibson ezerszer jobb akciórendező, mint amilyen lélekbúvár, ezért hiába tett meg főhősnek egy pacifistát, a Hacksaw-gerincnél játszódó, embertelen ütközet lett a film erőssége.

A három nagyszabású csatajelenet válogatott borzalmakkal szolgál, Gibson maradéktalanul kiélheti a kreativitását, a mészárlás iránti vonzalmát. Egyszerre banális, ugyanakkor hiteles; erősen túlzó, ugyanakkor hatásos film A fegyvertelen katona. Ha arra vágyik, hogy egy film kiszakítsa a hétköznapokból, és csurig töltse boldogsággal, ne keresgéljen tovább.

Kaliforniai álom (La La Land)

A Kaliforniai álom olyan, mintha túladagolnánk magunkat bejglivel és szaloncukorral, de mégsem csapnánk el a gyomrunkat: varázslatos, tarkabarka musical, szellemes dalszövegekkel, bámulatos táncjelenetekkel, nagy adag melankóliával, valamint Ryan Gosling és Emma Stone eszményi párosával. A cinizmust kéretik otthon hagyni. A magyar nézők egyből rákattantak a musicalre: nem hittük volna, de a tavalyi három Ryan Gosling-film közül ez kezdett a legjobban a mozikban, A nagy dobás-t és a Rendes fickók-at is felülmúlta nézőszámban.

Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet (Rogue One: A Star Wars Story)

Zsivány Egyes olyan Star Wars-történetet mesél el, aminek tudjuk a végét: a lázadók egy hírszerző csoportja megkaparintja a Birodalom csodafegyverének tervrajzait. Az odáig vezető út nem kifogástalan: nehezen indul, itt-ott döcög. De a rokonszenves szereplők, a sötétebb tónus, a Star Wars politikai földrajzának árnyalása, illetve a fenomenális finálé messzemenőkig ellensúlyozza a film dramaturgiai egyenetlenségeit. A filmvégi nagyjelenettől minden rajongó repesni fog a gyönyörűségtől.

Soul Exodus

Lélekemelő élményben lesz része annak, aki beül Bereczki Csaba útifilmjére, a Soul Exodus-ra, ami egy amerikai klezmeregyüttes fordított vándorlását követi nyomon a tengerentúlról Kelet-Európába. A The Brothers Nazaroff tagjai nemcsak végigzenélik, de végig is dumálják az utazást Montréaltól New Yorkon, Berlinen és Párizson át Budapest érintésével a Moldováig, de mindkettőt olyan felszabadultan és magas fokon művelik, hogy éppolyan öröm hallgatni a dallamaikat, mint a sztorikat és a filozofálgatást. Egy gondolatokkal felturbózott energiabomba ez a film.

Az ügyfél (Forushande)

Az Oscar-díjat nyert Nader és Simin – Egy elválás története után az iráni Asghar Fahradi új filmje is egy házaspár körül bonyolódik, és morális dilemmák tömkelegét zúdítja a nézőre. Fontosabb-e a bosszú, mint a megbocsátás? A férj akkor védi-e meg a felesége becsületét, ha megtorolja a sérelmet, vagy ha úgy tesz, ahogy a nő szeretné? Farhadi felteszi ezeket a kérdéseket, de a tőle megszokott intelligenciával nem próbálja belekalapálni a válaszokat a fejünkbe. 

Vaiana (Moana)

Vaiana tökéletes családi moziélmény: a szülők egy mozijegy áráért úgy érezhetik, mintha egy trópusi hajóútra fizettek volna be, mely során az idegenvezető megismerteti őket a csendes-óceáni kultúrával, mitológiával, a gyerekek pedig egy ostoba csirke és egy hetvenkedő félisten csínytevésein nevethetnek. A talpraesett hősnőt, akit a Disney újító szándékkal teremtett meg, mindenki a szívébe fogja zárni, és a Jégvarázs zenéjét is kicserélhetjük végre a lejátszóban.

Szövetségesek (Allied)

Hollywood aranykora már sosem tér vissza, de nosztalgiázni még mindig lehet rajta, mint ahogy az utóbbi időben egyre több amerikai film teszi. A Szövetségesek kivételesen nem egy régi bennfentes történet a kulisszák mögül, hanem a mára klasszikussá vált Casablanca továbbgondolt, újratöltött változata a két legnagyobb mai sztárral. Ha ebből nem is lesz klasszikus, azért a mai kínálatban egy feltűnően igényes, precíz munka káprázatos látványvilággal és Marion Cotillard lehengerlő alakításával.

#Sohavégetnemérős

Szeretne visszarepülni novemberből a nyárba? Az sem baj, ha nem szíveli a Wellhellót, a zenekar dalaira épülő zenés játékfilmben ugyanis a jobbára ismeretlen, de rendkívül tehetséges színészek, a tetszetős fényképezés és a könnyed hangulat viszi a prímet. A vágy, hogy legyen már végre valakink, gyakran sodorja kényelmetlen, néha egyenesen ciki helyzetekbe a szereplőket, ezekből sokat is látunk, félresikerült Tinder-randit, levakarhatatlan bájgúnárt, de a film legfőbb jellemzője ennek ellenére a gondtalanság és a felszabadultság. Garantáltan jókedvre fogja deríteni a #Sohavégetnemérős.

Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

A nyolcvanéves Ken Loach egy meglepően lendületes, szenvedélyes és felkavaró filmet tett le az asztalra. Főhőse egy idős férfi, aki egy szívroham után próbálja leszázalékoltatni magát, de a hivatali útvesztők lehetetlenné teszik, hogy kikerüljön a spirálból, ahova a munkája elvesztése miatt került. A cannes-i fesztivál fődíjával jutalmazott Én, Daniel Blake egy kifejezetten szórakoztató és humanista kiáltvány a túlburjánzó bürokrácia és a társadalmunkat megbénító közöny ellen.

A szobalány (Ah-ga-ssi)

A zseniális Oldboy rendezője egy gonosz viccként értelmezhető hollywoodi kitérő (Vonzások) után visszatért hazájába, Dél-Koreába, és egy eposzi hosszúságú, bámulatos látványvilágú ódát intézett a szerelem felszabadító erejéhez, mindezt azonban egy csavaros szélhámosfilmbe csomagolta, így sokáig csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy ki mit akar itt valójában. A szobalány után már az erotika egyik lehetséges csúcsaként fog tekinteni a fogreszelésre.

Az állam Fritz Bauer ellen (Der staat gegen Fritz Bauer)

Ha csak maga történet volna érdekes, már akkor is jó szívvel ajánlanánk a filmet, hiszen egy egészen új oldalát ismerjük meg a náci háborús bűnös, Adolf Eichmann elfogásának, bíróság elé állításának és mindezek hátterének. De Az állam Fritz Bauer ellen jóval többről is szól: arról, hogy mikor és hogyan kezdődött a németek mára híressé vált szembenézése náci múltjukkal, és hogy mindezt milyen hárítás és tagadás előzte meg. 

És arról is szól, hogy milyen volt zsidóként visszatérni a háború utáni NSZK-ba, milyen volt melegként élni ugyanott az ötvenes években, és mekkora erő és ravaszság kell ahhoz, hogy az ember ki tudjon állni az igazáért – olykor a törvénnyel szemben is. Lars Kraume rendező mindezt hagyománytisztelő, visszafogott, szikár módon meséli el, megrendítő alázattal és kifogástalan szakmai hozzáértéssel, ami így együtt hihetetlenül erős filmet eredményez.

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

Ez a szerepek megkettőződésével, emberrablással és gyönyörű emberek boldogtalanságával machináló thriller gonosz, egyszerre intellektuális, érzelmi és esztétikai játékra invitál minket, tömény atmoszféráját még sokáig nem fogjuk lerázni magunkról. Tom Ford erősen stilizált, hipnotikus remekműve tulajdonképpen két filmből áll össze, egy texasi bosszútörténetből és egy párkapcsolati melodrámából, és ahogy a Memento vagy a Ponyvaregény, úgy ez a film is az elbeszéléstechnikai csavaroktól, a rétegek egymásra rímelésétől válik lebilincselő élménnyé. Amy Adams káprázatos, Jake Gyllenhaalból pedig egyenesen kettőt kapunk.

Érkezés (Arrival)

Az Érkezés játszva teljesítette a vele szemben támasztott elvárást: a földönkívüliekkel való első kapcsolatteremtésről filmet forgató Denis Villeneuve tényleg az év sci-fijét alkotta meg, de simán lehet, hogy az évtized eddigi legjobbját. Hivatkozási pontot teremtett, amire hosszú éveken át bátran lehet majd úgy visszautalni, hogy látjátok, ilyen fantasztikus dolog kerekedik ki abból, ha egy sci-fi az agyat és a szívet egyaránt megdolgoztatja. Amy Adams félelemmel vegyes kíváncsisága rögtön átragad a nézőre, Jeremy Renner laza humora a legjobb pillanatokban oldja a feszültséget, és nincs az a kőszívű ember, akit érzelmileg ne tenne taccsra a végkifejlet.

A martfűi rém

A martfűi rém-ben Sopsits Árpád rendező egyszerre tárta fel egy sorozatgyilkos aberrációjának természetét, vizsgálta az '56 utáni Magyarország társadalmi és politikai állapotát, forgatott egy izgalmas akciókrimit bénítóan brutális jelenetekkel, illetve húzott ki egészen remek alakítást egy tucat színészből. Még azt a bravúrt is meg tudta oldani, hogy a sok karakter mind kapjon annyi időt és figyelmet, hogy mélyebben megismerjük őket, a cselekmény mégis követhető maradjon. Ha belegondolunk, milyen sok különböző módon lehetett volna elrontani ezt a komplex filmet, csak még imponálóbb a végeredmény.

Doctor Strange

Évek óta ezért küzdött a Marvel: egy szuperhősfilm, ami a képregényőrülteknek, a kockázatosabb művészfilmek kedvelőinek, a filmkritikusoknak és a közönségnek is kielégíti az igényeit. Benedict Cumberbatch arrogáns sebészből lett szuperhősként is ugyanúgy odateszi magát, mintha Hamletet játszana, Tilda Swinton pedig földöntúli furaságot csempész a könnyed szórakoztatásba. A Doctor Strange mindenkinek be fog jönni.

JutalomJáték (The Carer)

A házsártos, élete alkonyán lévő brit sztárszínész mellé felvesznek ápolónak egy magyar lányt. Ebből a nem túl eredeti történetből Edelényi János egy olyan filmet rendezett, ami egy picit sem nyálas, elkerüli az összes közhelyes konfliktust, továbbá nagyon szórakoztató, szívmelengető és lendületesen robog 89 percen keresztül. A vásznon legtöbbször csak pár jelenet erejéig feltűnő Brian Cox ezúttal főszerepben brillírozik, a magyar felmenőkkel rendelkező Coco König egy remek felfedezés, de a magyar fordítás és Haumann Péter szinkronmunkája is csodás. A vetítés végén garantált a széles mosoly a nézők arcán.

Ernelláék Farkaséknál

Hajdu Szabolcs egy intim kamaradarabbal jelentkezett, melyben a mindennapi vergődéseink sűrűsödnek össze, azzal a megnyugtató felismeréssel, hogy úgy élünk, ahogy mások is, nincs ebben semmi tragédia. A színész-rendező fantáziája határtalan, mégsem veszíti el a kapcsolatot a földdel, sőt, ismét bizonyosodik, hogy az emberi játszmák egyik legpontosabb ismerője és tolmácsa. 

Török-Illyés Orsolya fáradt és kétkedő, Szabó Domokos félelmetes a komplexusaival és korlátoltságával, Tankó Erika Garcia Lorca nőalakjait idézi erdélyi dialektusban, Hajdú Lujza ártatlan és lírai, Hajdú Zsiga pedig olyan vásott és eleven, amilyet magyar filmben ritkán látni. Házasságban, családban élni senkinek sem könnyű – ennek az életnek a folytatásához ad lelkesedést és hitet Hajdu Karlovy Vary-nyertes alkotása.

Toni Erdmann

Minél több filmet lát az ember, annál kevesebb esélye van a katarzisra, már szinte el is felejtettük, mit jelent az. Szerencsére azonban itt ez a negyedóra híján háromórás német vígjáték, ami nemcsak a falhoz vág, a mennybe emel, vinnyogó nevetésre késztet, és zavarba ejtő érzelmi kitöréseket okoz, de a végén pontosan azt a megtisztulást éljük át, ami elvileg minden művészi alkotás célja. És ez akkor is bekövetkezik, ha pontosan tudjuk előre, és felkészülünk rá.

Az Énekelj!, Az állam Fritz Bauer ellen, az Ernelláék Farkaséknál-ról, A martfűi rém-ről, a Toni Erdmann-ról Gyárfás Dorka, a Doctor Strange-ről Onozó Robert, a Kaliforniai álom-ról, az Éjszakai ragadozók-ról és a Zsivány Egyes-ről Huszár András, a JutalomJáték-ról Varga Ferenc írta az ajánlót.