Van valami jó film a moziban?

2017.01.28. 10:17

Moziba szeretne menni, de nem tudja, mire üljön be? Segítünk! Megismerhet egy szerethető menekültet, gülüszemű gyurmagyerekek csalhatnak mosolyt az arcára, illetve egy tündéri balerinát is táncba vihet.

Az állampolgár

Az állampolgár nem egy átfogó képet akar festeni az egész Európát felforgató menekültválságról, hanem egy kis kamaradrámát (azon belül is szerelmi történetet) mesél el, még attól is szinte függetlenül, ami a mai Magyarországon zajlik.

Az erősen stilizált Fekete kefe rendezője most egy minden ízében puritán, földhözragadt filmet forgatott, amiben a rendezői egó nem tolakszik előtérbe, és  több mondata is szívbemarkolóan hiteles és pontos tud lenni. Vranik remekül választotta ki a színészeit, az állampolgárságért küzdő Wilsont dr. Cake-Baly Marcelo alakítja, aki egy természetes és szerethető figura. Máhr Ágit is az őszinteségéért és az intelligenciájáért zárjuk a szívünkbe, és Arghavan Shekari is megállja a helyét.

Életem cukkiniként (Ma vie de courgette)

Amikor az ember meglátja ezeket az idétlen, sőt első pillantásra kifejezetten ronda gyurmafigurákat, nehéz elképzelni, hogy pár perc múlva teljes szívből imádni fogja őket. Minél rondábbak, annál jobban. 
Az óriásfejű, egy tömbben mozgó hajú, kigúvadt gülüszemű gyurmagyerekek, köztük Cukkini, az árva kisfiú, egy szociális otthonban laknak. Összevesznek, kibékülnek, megosztják egymással a kínjaikat, együtt keresik a boldogságot, és az alig több mint egy óra alatt olyan egyszerűen, mégis elementárisan mély érzelmeket élünk át velük, mint egy nagyszerű élő szereplős dráma nézése közben. A hangulatot ironikus poénok és iszonyú cuki beszólások oldják, viszont a 12-es korhatárkarikát érdemes komolyan venni.

Balerina (Ballerina)

Nemcsak balettos kislányoknak lehet szórakoztató a Balerina című francia-kanadai animációs film, amelyben az árvaházból szökött Félicie egészen a Párizsi Opera színpadáig jut. A történet kifejezetten kalandos – ami a felnőtt nézőknek lehet, hogy néha túlzás is lesz -, az 1880-as évek Párizsa az épülő Eiffel-toronnyal pedig szépen mutat 3D-ben.

Ha viszont valaki direkt a táncos részek miatt kíváncsi a filmre, annak is jó hírünk van: a balettos jelenetek nemcsak látványosak és lendületesek, hanem a mozdulatok szempontjából is elég hitelesek. Ez nem is csoda, hiszen a készítők a Párizsi Opera két csillagának, Aurélie Dupont-nak és Jérémie Bélingard-nak a mozgását használták fel ezek megalkotásához. Dupont, aki jelenleg az intézmény balettigazgatója, a táncjelenetek koreográfusa is volt egyben. 

Széttörve (Split)

Úgy tűnt, hogy M. Night Shyamalan már végérvényesen elveszítette a tehetségét, tavalyi horrorját már be sem mutatták a magyar mozik. Most a saját karrierjében húzott egy meglepőt, és bebizonyította, hogy még mindig képes arannyá változtatni azt, amire ráteszi a kezét. Sötét humorú, veszettül szórakoztató thrillerrel tér vissza, ami vetekszik A bárányok hallgatnak legfeszültebb pillanataival. Aki az X-Men-filmekben megszerette James McAvoyt, az most nagy ajándékot fog kapni, egyidejűleg láthatja pszichopataként, nőként és gyerekként brillírozni a színészt.

A számolás joga (Hidden Figures)

Hollywoodban olyan fantasztikus sztorira bukkantak, aminél csak az volt a kérdés: sikerül-e nem elrontani. Igazi hősökre találtak, akik sosem hivalkodtak a tetteikkel, ezért is maradhatott ötven évig “titokban” a faji szegregáció ellenére a NASA űrprogramjában fontos szerepet betöltő afroamerikai nők története. Bár kicsit túlbuzgó módon akarja bemutatni, és azonnal mennybe is emelni a három főszereplőt, de tulajdonképpen a legjobbkor készült el és került moziba Amerikában, mert újra nagyon fontos lett a filmben bemutatott nemes eszmékre emlékeztetni a tömegeket.

Ez csak a világ vége (Juste la fin du monde)

Xavier Dolan új filmje nem mindenkinek, inkább csak a legelvetemültebb ínyenceknek való: azoknak, akik hajlandóak kitenni magukat egy fullasztó atmoszférájú, erősen stilizált, gyötrelmes történetnek, amiből a végére a főszereplővel együtt mi is fejvesztve menekülnünk.

Egy jól ismert alaphelyzetből (a tékozló fiú hazatéréséből) Franciaország legjobb színészei hozzák ki a maximumot, csúcsra járatva színészi palettájuk összes árnyalatát. Mindezt azért, hogy szinte a zsigereinkig hatoljon az érzés: mit képes művelni velünk a család, és hogyan tesszük tönkre a hozzánk legközelebb állók életét. Ez sem új téma, de ilyen érzéki módon feldolgozva, a lúdbőrözésig fokozva talán még sosem láttuk.

Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)

Annyira egyszerű és hétköznapi kérdésfelvetésből bomlik ki a történet, hogy az már szinte zseniális: mi lenne, ha egyszer bepillanthatnánk egymás mobiljába? Mi derülne ki rólunk, amit rejtegetünk még a hozzánk legközelebb álló emberek elől is? A film főszereplői harmincas, negyvenes középosztálybeli párok, akik rendszeresen összejárnak vacsorázni, és az egyik ilyen alkalommal - amikor a beszélgetést megzavarja egy beérkező hívás -, kitalálják, hogy mindenki tegye ki az asztalra a mobilját, és minden további hívás, SMS, e-mail vagy chat-üzenet váljon közkinccsé.

Vannak, akik csak egy jó mókát látnak benne, mások azonnal berezelnek, de felvállalni azt, hogy elutasítják a játékot, egyet jelentene azzal, hogy titkolnivalójuk akad, ezért ők is kénytelenek részt venni. Lassan, de biztosan egyre nagyobb drámák bontakoznak ki előttünk, de szerencsére sosem úgy, ahogy előre borítékolnánk, míg végül azok is lelepleződnek, akik a legmagabiztosabbak voltak. Ez a film ma mindenkit érint, és mindenkihez szól, mert miközben nevetünk vagy izgulunk, kinek ne jutna eszébe az a nyomasztó gondolat, hogy vajon ugyanez a játék milyen eredményre vezetne a saját társaságában.

Utazás apánkkal (Die Reise mit Vater)

Bírta a Good Bye, Lenin! édes-bús hangulatú múltidézését? Anca Miruna Lazarescu debütáló nagyjátékfilmjén is felváltva lehet nevetni és szomorkodni, és ugyanúgy egy ízig-vérig kelet-európai történetet mesél el. Egy temesvári sváb család bevágódik a kocsiba, és az NDK felé veszi az irányt. A történelem azonban közbeszól, és Csehszlovákia 1968-as megszállása miatt az NSZK-ban kötnek ki. rendezőnő a saját családja történetét használta fel a filmjéhez, negyvennyolc órájuk volt arra, hogy eldöntsék, maradnak Nyugaton, vagy visszatérnek Romániába.

Mártírok ((M)ucsenyik)

Régen, ha ki akartunk bújni a suliba menetel alól, elég volt egy lázmérőt tenni a radiátorra, és betegséget színlelni. A Mártírok tizenéves főhőse rendhagyóbb eszközhöz folyamodik, és radikális keresztény nézetekkel bomlasztja szét az iskolája mikrokozmoszát. Ez az orosz import kemény, provokatív darab, nem kínál egyszerű válaszokat arra a kérdésre, hogy mitől lesz valakiből fundamentalista. Riasztó példázat, amely nem a szereplői mozgatórugóinak feltárásában érdekelt, hanem abban, hogy egy kegyetlen tablóképet alkosson. 

Őrült boldogság (La pazza gioia)

Az Őrült boldogság-ban öngyilkossági kísérlet, tragédia, válás, depresszió, és mégis olyan elementáris boldogságbombaként működik, amiért így a fagyos tél kellős közepén különösen hálásak lehetünk. Egy olasz Thelma és Louise ez, amelyben két öntörvényű nő száguld végig a napfényes Toszkánán, le a viareggiói strandokig.

Ami miatt viszont tényleg kihagyhatatlan ez a film, az Valeria Bruni Tedeschi alakítása. Adja a színésznő a nagyszájú, belevaló, dilis olasz nőci karikatúráját, és ennek minden perce iszonyú szórakoztató, de a teátrális gesztusok mögött mindig ott van az a nő is, aki már nem egy karikatúra, hanem megrázóan igazi.

A vörös teknős

Michaël Dudok de Wit valami csodálatosat alkotott első nagyjátékfilmjével: egy olyan örökérvényű mesét, amiben bár egy szó sem hangzik el, mégis többet mond életről, halálról, és a természettel meg a sorsunkkal való kibékülésről, mint a legtöbb animációs film. Nincsenek benne nagy akciójelenetek vagy térdcsapkodós viccek, csak egy hajótörött férfi, aki egy lakatlan szigeten kénytelen leélni az életét, a végeredmény mégis ámulatba ejtően gyönyörű.

A legendás Ghibli Stúdió égisze alatt készült, részben kecskeméti animátorok munkáját dicsérő rajzfilm frappáns, tömör és sallangmentes, mint egy tökéletes haiku, ráadásul a magyar animáció első számú exportcikkévé előlépő Bucsi Réka újfent szürreális és megint csak zseniális kisfilmje, a LOVE kíséri a mozikban.

Olli Mäki legboldogabb napja (Hymyilevä mies)

Habár az első filmes Juho Kuosmanen alkotása Finnország bokszlegendájának állít emléket – a főszereplő a világbajnoki meccsére készül –, valójában nem is állhatna távolabb egy szokványos bokszfilmtől. Nincsenek benne vérre menő meccsek, a kitartást és erőt pallérozó edzések, a főhős motivációját adó terhelt családi háttér vagy zűrös kamaszkor. Az Olli Maki legboldogabb napja valójában a klasszikus bokszfilmek tagadása és egy ártatlan korszak, a vidéki élet és tiszta szerelem ódája.

A hatvanas évek még soha nem tűnt ennyire vonzónak, a zárkózott férfi ilyen megejtően bájosnak, és rég láttunk olyan sugárzó szépséget a vásznon, mint amilyen Oona Airola, aki minden, csak nem mai modellalkat. Az Olli Maki legboldogabb napjá-ból kiderül, hogy még a győzelemnél is vannak fontosabb dolgok a világon, és ettől mi is a föld fölött lebegve távozunk a moziból.

A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge)

Mel Gibson rendezői visszatérése zsigeri erővel dolgozza fel Desmond Doss igaz történetét, aki több tucat bajtársát mentette meg a második világháború csendes-óceáni hadszínterén úgy, hogy lelkiismereti okokból nem volt hajlandó fegyvert fogni. Gibson ezerszer jobb akciórendező, mint amilyen lélekbúvár, ezért hiába tett meg főhősnek egy pacifistát, a Hacksaw-gerincnél játszódó, embertelen ütközet lett a film erőssége.

A három nagyszabású csatajelenet válogatott borzalmakkal szolgál, Gibson maradéktalanul kiélheti a kreativitását, a mészárlás iránti vonzalmát. Egyszerre banális, ugyanakkor hiteles; erősen túlzó, ugyanakkor hatásos film A fegyvertelen katona. Ha arra vágyik, hogy egy film kiszakítsa a hétköznapokból, és csurig töltse boldogsággal, ne keresgéljen tovább.

Kaliforniai álom (La La Land)

Kaliforniai álom olyan, mintha túladagolnánk magunkat bejglivel és szaloncukorral, de mégsem csapnánk el a gyomrunkat: varázslatos, tarkabarka musical, szellemes dalszövegekkel, bámulatos táncjelenetekkel, nagy adag melankóliával, valamint Ryan Gosling és Emma Stone eszményi párosával. A cinizmust kéretik otthon hagyni. A magyar nézők egyből rákattantak a musicalre: nem hittük volna, de a tavalyi három Ryan Gosling-film közül ez kezdett a legjobban a mozikban, A nagy dobás-t és a Rendes fickók-at is felülmúlta nézőszámban.

Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet (Rogue One: A Star Wars Story)

Zsivány Egyes olyan Star Wars-történetet mesél el, aminek tudjuk a végét: a lázadók egy hírszerző csoportja megkaparintja a Birodalom csodafegyverének tervrajzait. Az odáig vezető út nem kifogástalan: nehezen indul, itt-ott döcög. De a rokonszenves szereplők, a sötétebb tónus, a Star Wars politikai földrajzának árnyalása, illetve a fenomenális finálé messzemenőkig ellensúlyozza a film dramaturgiai egyenetlenségeit. A filmvégi nagyjelenettől minden rajongó repesni fog a gyönyörűségtől.

Soul Exodus

Lélekemelő élményben lesz része annak, aki beül Bereczki Csaba útifilmjére, a Soul Exodus-ra, ami egy amerikai klezmeregyüttes fordított vándorlását követi nyomon a tengerentúlról Kelet-Európába. A The Brothers Nazaroff tagjai nemcsak végigzenélik, de végig is dumálják az utazást Montréaltól New Yorkon, Berlinen és Párizson át Budapest érintésével a Moldováig, de mindkettőt olyan felszabadultan és magas fokon művelik, hogy éppolyan öröm hallgatni a dallamaikat, mint a sztorikat és a filozofálgatást. Egy gondolatokkal felturbózott energiabomba ez a film.

Vaiana (Moana)

Vaiana tökéletes családi moziélmény: a szülők egy mozijegy áráért úgy érezhetik, mintha egy trópusi hajóútra fizettek volna be, mely során az idegenvezető megismerteti őket a csendes-óceáni kultúrával, mitológiával, a gyerekek pedig egy ostoba csirke és egy hetvenkedő félisten csínytevésein nevethetnek. A talpraesett hősnőt, akit a Disney újító szándékkal teremtett meg, mindenki a szívébe fogja zárni, és a Jégvarázs zenéjét is kicserélhetjük végre a lejátszóban.

#Sohavégetnemérős

Szeretne visszarepülni novemberből a nyárba? Az sem baj, ha nem szíveli a Wellhellót, a zenekar dalaira épülő zenés játékfilmben ugyanis a jobbára ismeretlen, de rendkívül tehetséges színészek, a tetszetős fényképezés és a könnyed hangulat viszi a prímet. A vágy, hogy legyen már végre valakink, gyakran sodorja kényelmetlen, néha egyenesen ciki helyzetekbe a szereplőket, ezekből sokat is látunk, félresikerült Tinder-randit, levakarhatatlan bájgúnárt, de a film legfőbb jellemzője ennek ellenére a gondtalanság és a felszabadultság. Garantáltan jókedvre fogja deríteni a #Sohavégetnemérős.

Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

A nyolcvanéves Ken Loach egy meglepően lendületes, szenvedélyes és felkavaró filmet tett le az asztalra. Főhőse egy idős férfi, aki egy szívroham után próbálja leszázalékoltatni magát, de a hivatali útvesztők lehetetlenné teszik, hogy kikerüljön a spirálból, ahova a munkája elvesztése miatt került. A cannes-i fesztivál fődíjával jutalmazott Én, Daniel Blake egy kifejezetten szórakoztató és humanista kiáltvány a túlburjánzó bürokrácia és a társadalmunkat megbénító közöny ellen.

A szobalány (Ah-ga-ssi)

A zseniális Oldboy rendezője egy gonosz viccként értelmezhető hollywoodi kitérő (Vonzások) után visszatért hazájába, Dél-Koreába, és egy eposzi hosszúságú, bámulatos látványvilágú ódát intézett a szerelem felszabadító erejéhez, mindezt azonban egy csavaros szélhámosfilmbe csomagolta, így sokáig csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy ki mit akar itt valójában. A szobalány után már az erotika egyik lehetséges csúcsaként fog tekinteni a fogreszelésre.

Az állam Fritz Bauer ellen (Der staat gegen Fritz Bauer)

Ha csak maga történet volna érdekes, már akkor is jó szívvel ajánlanánk a filmet, hiszen egy egészen új oldalát ismerjük meg a náci háborús bűnös, Adolf Eichmann elfogásának, bíróság elé állításának és mindezek hátterének. De Az állam Fritz Bauer ellen jóval többről is szól: arról, hogy mikor és hogyan kezdődött a németek mára híressé vált szembenézése náci múltjukkal, és hogy mindezt milyen hárítás és tagadás előzte meg. 

És arról is szól, hogy milyen volt zsidóként visszatérni a háború utáni NSZK-ba, milyen volt melegként élni ugyanott az ötvenes években, és mekkora erő és ravaszság kell ahhoz, hogy az ember ki tudjon állni az igazáért – olykor a törvénnyel szemben is. Lars Kraume rendező mindezt hagyománytisztelő, visszafogott, szikár módon meséli el, megrendítő alázattal és kifogástalan szakmai hozzáértéssel, ami így együtt hihetetlenül erős filmet eredményez.

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

Ez a szerepek megkettőződésével, emberrablással és gyönyörű emberek boldogtalanságával machináló thriller gonosz, egyszerre intellektuális, érzelmi és esztétikai játékra invitál minket, tömény atmoszféráját még sokáig nem fogjuk lerázni magunkról. Tom Ford erősen stilizált, hipnotikus remekműve tulajdonképpen két filmből áll össze, egy texasi bosszútörténetből és egy párkapcsolati melodrámából, és ahogy a Memento vagy a Ponyvaregény, úgy ez a film is az elbeszéléstechnikai csavaroktól, a rétegek egymásra rímelésétől válik lebilincselő élménnyé. Amy Adams káprázatos, Jake Gyllenhaalból pedig egyenesen kettőt kapunk.

A martfűi rém

A martfűi rém-ben Sopsits Árpád rendező egyszerre tárta fel egy sorozatgyilkos aberrációjának természetét, vizsgálta az '56 utáni Magyarország társadalmi és politikai állapotát, forgatott egy izgalmas akciókrimit bénítóan brutális jelenetekkel, illetve húzott ki egészen remek alakítást egy tucat színészből. Még azt a bravúrt is meg tudta oldani, hogy a sok karakter mind kapjon annyi időt és figyelmet, hogy mélyebben megismerjük őket, a cselekmény mégis követhető maradjon. Ha belegondolunk, milyen sok különböző módon lehetett volna elrontani ezt a komplex filmet, csak még imponálóbb a végeredmény.

Ernelláék Farkaséknál

Hajdu Szabolcs egy intim kamaradarabbal jelentkezett, melyben a mindennapi vergődéseink sűrűsödnek össze, azzal a megnyugtató felismeréssel, hogy úgy élünk, ahogy mások is, nincs ebben semmi tragédia. A színész-rendező fantáziája határtalan, mégsem veszíti el a kapcsolatot a földdel, sőt, ismét bizonyosodik, hogy az emberi játszmák egyik legpontosabb ismerője és tolmácsa. 

Török-Illyés Orsolya fáradt és kétkedő, Szabó Domokos félelmetes a komplexusaival és korlátoltságával, Tankó Erika Garcia Lorca nőalakjait idézi erdélyi dialektusban, Hajdú Lujza ártatlan és lírai, Hajdú Zsiga pedig olyan vásott és eleven, amilyet magyar filmben ritkán látni. Házasságban, családban élni senkinek sem könnyű – ennek az életnek a folytatásához ad lelkesedést és hitet Hajdu Karlovy Vary-nyertes alkotása.

Toni Erdmann

Minél több filmet lát az ember, annál kevesebb esélye van a katarzisra, már szinte el is felejtettük, mit jelent az. Szerencsére azonban itt ez a negyedóra híján háromórás német vígjáték, ami nemcsak a falhoz vág, a mennybe emel, vinnyogó nevetésre késztet, és zavarba ejtő érzelmi kitöréseket okoz, de a végén pontosan azt a megtisztulást éljük át, ami elvileg minden művészi alkotás célja. És ez akkor is bekövetkezik, ha pontosan tudjuk előre, és felkészülünk rá.

A számolás joga, a Teljesen idegenek, az Ez csak a világ vége, az Énekelj!, Az állam Fritz Bauer ellen, az Ernelláék Farkaséknál-ról, A martfűi rém-ről, a Toni Erdmann-ról Gyárfás Dorka, a Kaliforniai álom-ról, a Mártírok-ról, az Éjszakai ragadozók-ról és a Zsivány Egyes-ről Huszár András, az Életem cukkiniként című filmről és az Őrült boldogság-ról Papp Eszter, A vörös teknős-ről Soós Tamás, a Balerináról Tasnádi Kata írta az ajánlót.