A Recirquel nevű magyar újcirkusz-társulatot bemutató Mi ez a cirkusz? nem lett az a pörgős, ütős, látványos és szívhez szóló film, ami lehetett volna. Így is elképesztő teljesítményt és különleges arcokat ismerhetünk meg belőle. Egy fiút, aki artistakarrierje után pálinkafőzdét tervez nyitni, egy tehetséges lányt, aki egy 90 éves, idős artistát tart fő mentorának. 

 

Amióta létezik cirkusz, a vizuális művészetek azóta merítenek ihletet belőle, így nem csoda, hogy valakinek eszébe jutott: készüljön film a Recirquel nevű magyar cirkuszi társulatról. Annál is inkább, mert történetük valóban egy igazi sikersztori, ami ugyanakkor még nem eléggé ismert, ezért képes újdonságként hatni. 

Herczeg Richárd a Mi ez a cirkusz? című filmbenForrás: Anjou Lafayette

A Recirquel minden kétséget kizáróan megérdemli a hírverést, mégis fontos lenne tudni, kitől származott a filmkészítés ötlete. A társulatalapítótól, aki valójában promóciós filmet rendelt? Vagy a filmkészítőktől, akiket izgatott a cirkuszt művészi szintre emelő fiatalok vállalkozása? És még ezután sem mindegy, hogy a filmet hová szánták: mozivászonra vagy inkább tévéképernyőre, és tudták-e, mi a fő különbség e kettő között. 

Akármi is volt a pontos elképzelés, az eredmény felemás. Készítettek A meztelen bohóc című előadás létrejöttéről egy promóciós filmet, amelynek a tartalma alig haladja meg a „szép és nemes munka folyik itt” üzenetét; és bár úgy döntöttek, a színpadi attrakciókat kiviszik a város falai közé, hogy nagyobb szabásúnak és filmszerűbbnek hassanak, hozzáértő rendező és operatőr híján ennek épp a mutatványok látták kárát. Vagyis: készült egy képernyőre való, igényesebb PR-anyag, ami se nem dokumentumfilm, se nem látványos cirkuszfilm, viszont egy tévéműsorhoz képest túl hosszú és lassú.

Rögtön az elején lírai képekkel vezetnek be bennünket a történetbe, röpködnek a drónok, csusszannak a fahrtok, gurgulázik a zongora, de a fogcsikorgatva előadott erőfeszítés csak hamis póznak tűnik, felesleges szépelgésnek. A film úgyis akkor kezdődik el, amikor nem centire beállított jeleneteket, hanem tettre kész fiatal akrobatákat látunk, a készülő műsor első ijedségében, bizonytalanságában, smink és pátosz nélkül. 

Pintér Áron, Lakatos Leonetta a Mi ez a cirkusz? című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Aki látott valaha Recirquel-előadást, rájuk kíváncsi, azokra az ígéretes tehetségekre, akikből még akármi lehet, hiszen a tehetségük a szemünk előtt bimbózik és forr ki előadásról előadásra.

Mi mással kezdődhetne a történetük, mint hogy mennyi áldozattal, kínnal, fájdalommal jár a küldetésük, és mennyi veszélyt rejt magában? Szintén kötelező kör a társulat története, koncepciója, vállalása, de amikor a társulatalapító Vági Bencét beültetik a Müpa aulájába, hogy ott mesélje el a „honnan jöttünk” meséjét, hirtelen újra a régi közszolgálati tévében érezzük magunkat, valamelyik tíz éve megszüntetett kulturális műsorban. Ezt a plánt jó lett volna túlhaladni, soha elő nem venni, ha már moziba szánták a filmjüket. 

Veress Zsanett a Mi ez a cirkusz? című filmbenForrás: Anjou Lafayette

A kötelező szólamok helyett inkább azt lett volna jó megtudni, kicsoda Vági Bence, honnan jött, mit dolgozott, mielőtt elhatározta, hogy cirkuszi társulatot verbuvál, hogyan válogatta össze a csapatot, hogyan szerzett pénzt, előadóhelyet stb. E nélkül megmarad a hűvös és diplomatikus menedzser-alapítónak, aki minden szavában az elképzelt koncepciót képviseli.

Szerencse, hogy aztán a fiatal akrobatáké lesz a főszerep, végre megismerjük néhányukat, és egy kicsit a hátterüket is. Szinte mindegyikük életében van valami izgalmas vagy drámai, és kivétel nélkül mindannyian érzékenyek, szimpatikusak. Megnyitásuk-megnyílásuk hasonló ahhoz, amit a Pina Bausch: Álomtánc című filmben láthattunk, amiben gimnazisták tanulták be a világhírű koreográfus leghíresebb előadását, és míg felnőttek a szerepükhöz, felfedték az életük terheit, traumáit is. Itt is mindenkinek megvan a maga puttonya, és a film egyik legnagyobb erénye, hogy ezekből építkezik.

Pintér Áron és Lakatos Leonetta a Mi ez a cirkusz? című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Lakatos Leonettára emlékeztem legélénkebben az általam két éve látott előadásból, és nem csalódtam: küzdelmeivel együtt színpadra termett egyéniség, de közel kerül hozzánk a magányáról valló Pintér Áron, az édesapjával dacoló Illés Renátó és a saját tanyát építő, később pálinkafőzést tervező Biritz Ákos is. 

A csúcs mégis véletlenül pottyan a filmesek ölébe: a társulat bombázójának, Veress Zsanettnek egy idős artista, Simon Árpád a „kabalája”, a mentora, személyes edzője. Ez a gyönyörűen bizarr kapcsolat és Árpi bácsi személye önmagában elég ahhoz, hogy a filmből hazavigyünk magunkkal valamit. És üzenet azoknak a férfiaknak, akik Zsanettben csak csodás adottságait látják: ez a nő arra vágyik, hogy a teljesítményéért és az erőfeszítéséért, kitartásáért szeressék, ne egy kívánatos testet lássanak benne. 

Simon Árpád és Veress Zsanett a Mi ez a cirkusz című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Ezek a fontos és drámai történetek a film legigazibb pillanatai. Ezekre fogunk emlékezni, és nem azokra a klipekre, amikben megpróbálták nagyon látványosan feldolgozni a társulat mutatványait, ám végül sokkal laposabban sikerült őket megmutatni, mint ahogy a színpadon hatottak. Külön műfaj koreográfiákat képileg feldolgozni, és egyáltalán nem csoda, ha ebben egy fiatal magyar rendező még nem jeleskedik. 

Az is lehet, hogy csak aránytévesztés, hogy inkább arra koncentrált, ő hogyan brillírozhat a filmes eszköztárával, és nem arra, hogy a témáját odaadóan szolgálja. Nem vette észre, hogy nem az a nagy szám, ha Zsanett lábfeje a snitt végén közeliben érkezik a kötélre, hanem hogy a partnere válláról egyenesen a kötélre képes lépni, és azon megállni. Mert minél nagyobb a díszlet, a kameramozgás, és általában a körítés, annál inkább elveszik benne a lényeg: a mutatvány. 

Illés Renátó a Mi ez a cirkusz? című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Az embernek gyakran van az a nyugtalanító érzése, hogy nem azt mutatják, amit szeretne látni, vagy nem látja rendesen a mutatványt, mert az attrakció nem részleteiben, hanem totálképben érvényesülne igazán. Ritkán fordul elő, hogy a kamera összhangba kerül a tárgyával, és még ritkábban, hogy elkap egy megismételhetetlen pillanatot, például amikor megjelenik a félelem, a düh, az elkeseredettség. Akad ilyen is, de nem elég. 

Tévedés azt hinni, hogy valami attól lesz mozifilm, hogy nagyszabású kameramozgásokat használnak benne. Attól lesz az, ha a tartalom kifut egy olyan tartományba, ahol már nemcsak önmagáról szól, hanem valami általános érvényűről. Itt ez nem történik meg, már csak azért sem, mert mire elkészül az előadás, már ellőtték a patronokat a klipekben, és nem merik megismételni színpadi környezetben. Helyette egy teljesen stílusidegen klipet kapunk arról, mekkora világszenzáció lett a nemrég még csetlő-botló produkció. 

Pintér Áron a Mi ez a cirkusz? című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Ez tehát a végszó: az ügyetlen önreklám, nem a társulat közös erőfeszítése és társulattá válása, amiért az egész megéri. Pedig tényleg nem azért csinálják, hogy megírják az újságok, és bemondják a tévében, hanem mert a színpadon létrejön a csoda, amibe mindenki beletette a maga személyes harcát és drámáját. De arra legalább fogunk emlékezni.