Álltunk a megállóban, és le akart smárolni

Vágólapra másolva!

Tavaly Bucsi Réka öregbítette a magyar animáció jó hírét Berlinben, most Lovrity Anna Katalin Vulkánsziget című műve versenyez a fesztivál Generation nevű szekciójában. A MOME-n végzett 26 éves rendező mesélt nekünk az animációs film inspirációjául szolgáló katartikus vulkántúráról, és felelevenített egy kamaszkori kellemetlen élményt is, amelyet szintén beépített a kisfilmjébe. Lovrity frappáns választ adott azoknak, akik szerint ez nem művészet, bármelyik gyerek tudna ilyet rajzolni. A Vulkánszigetet vasárnap vetítik először Berlinben, a rendező nagyon kíváncsi, hogy a gyerekek mit szólnak majd hozzá.

Varga Dénes

Vágólapra másolva!

animációs film Vulkánsziget Lovrity Anna Katalin A tenger dala Kreif Zsuzsanna Bucsi Réka Berlinale 2017 Pixar

A Vulkánsziget Berlinben debütál a napokban, de a legtöbb olvasónknak csak hónapok múlva lesz lehetősége megnézni. Összefoglalná a film történetét?

A főhős egy tigrislány, akinek a bundáját átszínezi pirosra egy vulkáni kigőzölgés, és ezzel felhívja magára az idősebb, fehér hím tigris figyelmét. A hím tigris közeledni kezd a nőstény felé, a lány tigris azonban ezt nem tudja értelmezni, mert teljesen naiv és tapasztalatlan. Nem tud elmenekülni, és végül megerőszakolja őt a fehér tigris. A film vége arról szól, hogy ezen ő túllép, és elpusztítja a rossz emléket. Szóval ez nem egy Kill Bill-hez hasonló bosszútörténet, hanem elmerülés a lány belső világában.

Lovrity Anna Katalin Fotó: Szabó Gábor - Origo

Most meglepett, én is bosszúként értelmeztem a film végét.

Azt szeretném elérni, hogy mindenki saját magát tegye bele a filmbe, és a saját múltbéli élményei alapján értelmezze a látottakat. Nem tartom hülyeségnek, ha ezt valaki bosszútörténetnek látja, sőt, kifejezetten örülök annak, ha olyan értelmezésekkel állnak elő, amelyek eltérnek attól, amit én kitaláltam. Szerintem azért is kerülhetett bele a Berlinale Generation szekciójába, mert nem túl explicit, így gyerekek is megnézhetik. Berlinben látni is fogja egy gyerekzsűri.

Miért pont egy nagymacska a főhős?

Volt egy festményem egy rózsaszín tigrisről, és megszerettem. Arra gondoltam, hogy erős szimbólum lehet egy nagymacska, amelynek a többiekhez képest más a színe. Nem próbáltam pszichológiailag megfejteni a választásomat.

A vulkán mit szimbolizál az ön számára?

Női energiát. A hím tigris egy szikla, a lány tigrist pedig a lávával lehet összekötni, ami a végén megolvasztja a sziklát. A kő az egy nagyon szilárd dolog, de a láva még annál is erősebb.

Gondolom, nem tiltakozik, ha feminista műnek tartom a Vulkánsziget-et.

Nem. Van egy matrica a hűtőmön a következő szöveggel:

A feminizmus az a radikális eszme, miszerint a nő is ember.

Én nem tanultam gender studiest, de a fenti mondat alapján nem tiltakozom, ha feminista szellemiségűnek mondják a filmem. Szerintem az embereknek zavar van a fejükben a feminizmusról, és én azzal nem tudok mit csinálni.

Miután megnéztem a Vulkánsziget-et, az első gondolatom az volt, hogy bárki is rendezte ezt a filmet, az háborúként gondol a párválasztásra. Tényleg így érzi?

Nem, én harmonikus párkapcsolatban élek. A filmben pedig egy fiatal és tapasztalatlan lány tigris látható, aki biológiailag nővé érik, de ez nem feltétlenül jár együtt szellemi és lelki érettséggel. Csak azért mert egy 14 éves, bögyös csaj vagy, nem feltétlenül akarsz negyvenéves csávókkal lógni. A saját és barátnőim tapasztalatai alapján úgy éreztem, hogy ezt a filmet érdemes megcsinálnom. Sokunkkal megesett, hogy a kedvesség mögött nem láttunk mást, aztán a felnőtteknek kijáró tisztelet miatt nem tudtuk visszautasítani a férfi közeledését.

Tehát önnel is?

Igen, bár a történetben szélsőségesebb esetet festettem le, mint ami megtörtént velem. Szerencsés vagyok, engem nem erőszakoltak meg. Nem kerültem olyan helyzetbe, hogy olyat kellett volna tennem, amit nem akarok. De már voltam olyan szituációban, hogy nagyon közel kerültem ahhoz, hogy ne tudjak kikeveredni belőle.

Mi történt?

Tizenöt éves voltam, leültem a vonaton az egyetlen szabad helyre, és egy idős fickó beszélgetni kezdett velem. „Mi akarok lenni?” – kérdezte, aztán azt mondta, hogy „képzeld, én is festő vagyok!”. Mindig elhívott kiállításmegnyitókra, nagyon kedves volt, és segítőkész. Én ezt nagyon naivan fogadtam: „Tök jó, hogy szóltál, én nem is tudtam erről” – feleltem kezdetben, de aztán már terhessé vált, hogy állandóan hívogatott. „Jaj, már megint ez a gyökér” – gondoltam magamban, de aztán arra jutottam, hogy nem akarom megbántani a bácsit, és újból és újból felvettem a telefont az idősebbek iránt érzett tisztelet miatt. Bácsinak nevezem, de kábé 45–50 éves lehetett. Tizenöt évesen még bácsinak láttam egy férfit, akinek nálam idősebb gyerekei vannak.

Aztán egyszer álltunk a villamosmegállóban, és le akart smárolni. Beszorított az üvegkalitkába, de amikor jött a villamos, én kisurrantam, és felugrottam rá. A Vulkánsziget-ben is van egy hasonló jelenet, a lány tigris a sziklaszirt szélén áll, a hím tigris közeledik felé, és a nőstény elugrik.

Ott a megállóban már egyértelmű volt a helyzet, de én nem számítottam rá, hogy ez megtörténhet. Mint férfi, nem érdekelt ez az idős csávó, én csak udvarias voltam vele. Ez egy jelenség, amit rajtam kívül még rengeteg nő kénytelen volt megtapasztalni.

Ha most itt ülnének a barátnői, ők is mind el tudnának mesélni egy hasonló, velük megesett történetet?

Igen, de akár kettőt vagy hármat is.

Előző kisfilmje, a Passionpanther és a mostani, a Vulkánsziget is egzotikus környezetben, dzsungelben játszódik. Miért fontos önnek ez a helyszín?

Miközben a Passionpanther-t csináltam, két egzotikus helyre is eljutottam, Guadeloupe-ra (francia sziget a Karib-tengeren – a szerk.) és Srí Lankára. Így a saját szememmel is láttam dzsungelt, és érzelmileg is megérintett a környezet. Megmásztuk a vulkánt Guadeloupe szigetén, és annyira durván lehetett ott érezni a természeti energiákat, hogy majdnem elsírtam magam. Katartikus élmény volt, és ezt szerettem volna megörökíteni egy filmben. Ezért is hangsúlyos a táj a Vulkánsziget-ben, ezért raktam bele annyi totálképet. A saját fotóimat használtam referenciaként.

A valóságban is ilyen színes hely ez a sziget?

Nem, az már a saját képzeletem terméke, én turbóztam fel a színvilágot.

Hogyan lett önből animációsfilm-rendező?

Mindig is képekkel akartam foglalkozni, fiatal korom óta festettem és rajzoltam. Gimnáziumban az irodalom is érdekelni kezdett. Végül az animációt választottam, mert a történetmesélés nagyon erős vizualitással párosul benne. Az is tetszett benne, hogy ez egy szabad műfaj, ami széles körű alkotói önmegvalósításra ad lehetőséget. Bár misztikusnak hangzik az animáció, de az is vonzott, hogy ez a képzés praktikus tudást ad. Akkoriban még nem volt tele a YouTube önképző videókkal, azt éreztem, ha meg akarok tanulni animálni, akkor el kell mennem suliba.

Amúgy sosem voltam rajzfilmfanatikus, még tévénk sem volt otthon. Hatéves koromban anyukám kidobta. Vagyis az történt, hogy elromlott a tévé, anyukám kihívta a szerelőt, aki azonban nem jött el. Ezután mondta azt, hogy na jó, akkor kidobjuk.

Úgy indult neki az animációs pályának, hogy a generációja meghatározó rajzfilmjei kimaradtak az életéből?

Igen. Moziba azért néhányszor elmentem, de nem néztem a Minimaxot, a Nickelodeont meg a hasonló rajzfilmcsatornákat. Most sincsen tévém, de nem hiányzik, hiszen azokat az animációs filmeket, amiket szeretek, nem adja a tévé. A fesztiválokra kijutott alkotásokat nézem szívesen, illetve a Vimeo videómegosztóra felrakott dolgok állnak közel a szívemhez.

A Vimeón kialakult egy erős szcéna. Aki komolyan, képzőművészeti szemmel foglalkozik az animációval, az oda pakolja fel az alkotásait. Egy kurátorcsapat csinál ott válogatásokat, szóval ez akár egy fesztivállal is felér.

Szélesebb körben ismert kedvencet nem tud mondani?

A Kells titkai vagy A tenger dala vizualitása közel áll hozzám. Ha látványtervezőként dolgoznék, ilyen és ehhez hasonló európai szemléletű produkcióknál szívesen vállalnék munkát. Fontos hozzátenni, hogy nem lehet egy kalap alá venni minden animációs munkát. Ha valaki csak a mainstream animációkat követi, akkor nehéz lehet a MOME-s filmeket értelmezni, mert teljesen más formákat használunk. Olvasom a kommenteket, hogy bezzeg a Pixar meg a Disney milyen szép és közérthető rajzfilmeket készít, de a miénk egy másik műfaj, és az én tudásom is másmilyen.

A Pixar-filmek mögött jóval nagyobb infrastruktúra áll, mindenki egy nagyon apró részfeladatot vállal el benne. Mondjuk kizárólag a szőrök mozgásáért felel, és ezt animálja az egész produkcióban. Ehhez képest a Vulkánsziget animációján durván tízen dolgoztunk, de kevesebb emberrel is meg lehetett volna oldani. A Pixar-filmek története könnyedén követhető, a néző tudja, mikor kell sírni, mikor kell nevetni, és erre még a zene is rásegít. Én viszont próbáltam úgy történetet mesélni, hogy azt ne lehessen rögtön megfejteni.

A Pixar világa nem vonzza?

Nem akarok a résztvevője lenni, nem akarok három dimenzióban dolgozni, de tisztelem és élvezem a munkáikat.

Térjünk át a saját stílusára. Mit szól ahhoz a nem éppen kifinomult kritikához, hogy ebben meg mi a művészet, egy gyerek is bármikor tud ilyet rajzolni.

Erre azt tudom válaszolni, hogy már 150 éve az a menő, hogy úgy rajzolnak az emberek, mint a bedrogozott ovisok.

Arra gondol, hogy körülbelül 150 éve született az impresszionizmus?

Pontosan. Onnantól kezdve elszakadt a művészet az akadémista, realista ábrázolásmódtól. Sokakat meglephet, de az általam művelt animációs technikához is iszonyú precíznek kell lenni. Rendkívül sokat állítgattam a színeken és tologattam jobbra-balra az elemeket a kompozícióban, hogy a kívánt érzelmi hatást érhessem el a képekkel.

A Vulkánsziget stáblistáján több MOME-s animációsfilm-rendező nevét is felfedeztem. Andrasev Nadja, Tóth Luca és Kreif Zsuzsanna is benne volt az alkotói csapatban. Ez egy összetartó társaság, mindig segítik a másikat?

Igen, egy baráti társaság vagyunk. Az animációs filmeken kívül egy másik projektbe is belevágtunk, Zina néven illusztrációs füzeteket jelentetünk meg. Imádjuk csinálni ezeket a füzeteket, de amúgy igen, ha kell, segítjük a másikat, és megyünk animálni. A Luca például nagyon sokat animálta a piros tigrist.

Ebből nincsen konfliktus? Rendezőként irányítania kell.

Kellemetlen dolog azt mondani, hogy tudom, hogy öt órát dolgoztál vele, de ez így nem jó. De ebből nincs sértődés, mert mindenki volt már az összes lehetséges pozícióban, és tudjuk, hogy ez a szakma ezzel jár, néha újra kell csinálni az animációt.

Mi a következő lépcsőfok a pályáján?

Nagyon szeretek alkalmazott munkákat, például reklámokat készíteni. Már következő filmtervem is van, de azt remélem, hogy a reklámszakmában is tudok majd dolgozni. Inspirálónak tartom, hogy nyomás alá helyeznek, és záros időn belül eredményt kell felmutatnom.

Mesélne kicsit következő filmtervéről?

Igen. Az a címe, hogy Citrom és márvány, egy anyáról és lányáról szól, akik elutaznak egy mediterrán országba. A változó szerepekről és az öregedésről fog szólni, a lány azt veszi észre, hogy most már ő a talpraesettebb és erősebb.

Tudja már, a berlini filmfesztiválon milyen filmekre akar beülni?

A közönségtalálkozókat várom, nagyon kíváncsi vagyok, hogy a gyerekközönség hogyan fogja értelmezni ezt a filmet.

Olyan egyszerű emberekről szól, mint mi mindannyian

A legszürkébb emberekben is csodálatos titkok rejtőznek, és mély érzelmek munkálnak, ennek az ellentétnek a feszültségéről szól a Testről és lélekről című film – emelte ki Enyedi Ildikó rendező pénteken a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon az alkotás világpremierje előtt tartott sajtótájékoztatón, ahol az is kiderült, melyik Nemes Nagy Ágnes-vers ihlette rendezőt a film elkészítésére. Olvassa el a beszámolót!