Annette Bening tavalyi családi drámáját, a 20. századi nők-et nem forgalmazták nálunk, csak most, a Titanic filmfesztiválon láthatják moziban a magyar nézők. Nem szabad kihagyni: csodálatos, felemelő időutazás a hetvenes évek végére, melyben szuper zenéket hallgathatunk, szereplőiben mind magunkra ismerhetünk kicsit, és három izgalmas női sors tárul fel előttünk. Aki megnézi ezt a filmet, annak utána garantáltan az első dolga lesz felhívni a szeretteit.

Mike Mills előző filmjével, a 2010-es Kezdők-kel édesapjának állított emléket, aki 75 évesen, öt évvel a halála előtt vállalta fel családja és a nagyvilág előtt, hogy meleg. Az apafigurát Christopher Plummer alakította, Oscar-díjjal jutalmazták érte. Az író-rendező most a másik szülő történetével teszi teljessé filmes családi albumát: Annette Benninget, a 20. századi nők (20th Century Women) főhősét az idén mellőzte az Akadémia, pedig nemhogy a kategóriája jelöltjeit, hanem a teljes mezőnyt lekörözte Dorothea, az egyedülálló anya szerepében, aki egy nap bepánikol, hogy egymaga mégsem fogja bírni a kamaszodó srác felnevelését.

Lucas Jade Zumann és Annette Bening a 20. századi nők című filmbenForrás: Annapurna Pictures

Annette Benning sosem volt még ilyen szenzációs, pedig éltettük már az Amerikai szépség kertvárosi háziasszonyaként, brillírozott Szabó István keze alatt a Csodálatos Júliá-ban, és A gyerekek jól vannak-nál is úgy éreztem, ennél jobb nem lehet. A láncdohányos, gránitkemény, mégis melegszívű, olthatatlanul kíváncsi Dorothea azonban az eddigi legkomplexebb szerepe, legsokoldalúbb, minden manírtól mentes alakítása.

Nincs olyan néma reakciója, amelyben ne fejezne ki öt-hat egyidejű érzelmet az arcjátékával. Úgy ráncolja a homlokát, úgy hunyorít, mint aki mindenkin átlát, mint aki egyszerre hökken meg az élet abszurditásán, de közben szórakoztatja is. Röntgenszeme elől nem menekülhet sem egy régi ismerős, aki váratlanul rányomul, sem a fia, Jamie (Lucas Jade Zumann), aki azt firtatja, boldog-e az anyja. Tüskés, de empatikus, nyitott a világra, ám ő maga zárkózott.

Ez a nem mindennapi alakítás önmagában is elég ahhoz, hogy melegen ajánljuk a filmet, főleg annak tükrében, hogy ötvenen fölüli színésznőknek ritkán adatik meg ilyen sokdimenziós szerep, kivéve, ha Meryl Streepnek hívják őket. De a drámát sem nélkülöző, alapvetően mégis gyengéd és életvidám 20. századi nők minden elemében nagyszerű, az összes bonyolult helyzetben, valamennyi zűrös szereplőben magunkra ismerhetünk kicsit.

Annette Bening, Elle Fanning és Greta Gerwig a 20. századi nők című filmbenForrás: Annapurna Pictures

Mills egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokból, életképekből fűzi össze a cselekményét, már amennyiben beszélhetünk egyáltalán cselekményről: 1979 nyarán lebegünk végig a napsütötte Dél-Kaliforniában, és a szereplők narrációján, archív felvételekkel és fotókkal teletűzdelt visszaemlékezéseken keresztül igazodunk el, mintha egy családi összejövetelen mesélne életéről az el-elkalandozó rokon. Apránként válik csak világossá, miért is olyan Dorothea otthona, mint egy átjáróház, és kik azok a fura, más-más generációhoz tartozó figurák, akik gyakorlatilag együtt élnek.

Ott van Abbie (Greta Gerwig), a színes hajú, még színesebb egyéniségű késő huszonéves-kora harmincas fotóművész, akinek Dorothea bérbe adta az egyik szobáját, és aki súlyos egészségügyi krízisen esett át éppen. Szabad bejárása van Jamie szobájába Julie-nak (Elle Fanning), a pár évvel idősebb környékbeli lánynak, akibe persze őrülten szerelmes a srác. És legtöbbször ott kopácsol, fúr-farag valahol William (Billy Crudup reneszánsza a Jackie után is folytatódik), az ex-hippi, aki kétkezi munkájával szolgálja meg Dorothea vendégszeretetét.

Annette Bening és Billy Crudup a 20. századi nők című filmbenForrás: Annapurna Pictures

Hozzájuk fordul Dorothea, hogy segítsenek átkalauzolni a kamaszkor viszontagságain Jamie-t. Első pillantásra tűnhet úgy, hogy már ezer és egy indie filmben elkoptatták az efféle premisszákat, a figurákról nem is beszélve. Ismerjük őket, mint a rossz pénzt: a koraérett kamasz srác, az életunt, lázadó tinilány, a hóbortos, enyhén destruktív, céltalan művész, a bumburnyák nőcsábász. De Mills okos, életszerű párbeszédei és a színészek finomra hangolt játéka sokkal valóságosabbá emeli a típusfigurákat, mint a legtöbb Sundance-favorit.

Egyszerűen jó érzés eltölteni két órát ezzel a rendhagyó közösséggel, együtt sírni és nevetni velük. A 20. századi nők iszonyú vicces film, amely egy fergetegesen kínos, bohózatba illő vacsorajelenetben tetőzik, ami úgy indul, hogy Abbie kórusban kimondatja a „menstruáció” szót az asztaltársaság feszengő férfitagjaival, majd ennél csak tovább fokozódik. De a viszonzatlan első szerelem, vagy a nővérpótlék feminista fejtágításainak következményei is tartogatnak nem várt poénokat.

Lucas Jade Zumann és Elle Fanning a 20. századi nők című filmbenForrás: Annapurna Pictures

A 20. századi nők továbbá korrajznak sem utolsó Jimmy Carter Amerikájáról, aki az ország bizalmi, spirituális és morális válságáról beszél a tévében; kiábrándult és kiábrándulás előtt álló nemzedékek tétova átmeneti időszakáról, melyet Dorothea szüntelenül épülő, örökösen félkész háza is szimbolizál.

A generációs különbségeket Mills előszeretettel fejezi ki zenével, az idősebb szereplők a fiatalok lemezeit hallgatják, próbálják megérteni, a fiatalok a punk és az art rock frontvonalain sorakoznak fel. Van egy elméletem, miszerint nincs rossz film jó táncjelenettel, és ezt a doktrínát Mills számtalan isteni példával támasztja alá.

Lucas Jade Zumann és Greta Gerwig a 20. századi nők című filmbenForrás: Annapurna Pictures

A film lődörgő jellege, szabad sodrása néha azzal fenyeget, hogy szétfolyik minden irányba, egy-egy kitérő közben elfoghat minket a türelmetlenség még akkor is, ha egyébként rá tudunk hangolódni. Ám amikor azt hinnénk, hogy szép, kellemes, de kicsit súlytalan élménnyel távozunk majd, az elbeszélők egyszer csak elkezdik mesélni, mi történik majd velük a jövőben, és a pasztelles tónusok olyan melankóliával itatódnak át, ami egészen torokszorító.

Tudjuk, hogy Jamie a rendező alteregója, hogy ez az ő felnövéstörténete, és Mike Mills filmje attól zseniális, hogy saját felnőtté válása mellett három komplett női sorsot is kibont. Meg attól, hogy végeredményben megmutatja, milyen nehéz valóban megismerni egy másik embert. Elképzelni, hogy a szüleink is voltak gyerekek, kamaszok, megérteni, hogy az „anya” vagy az „apa” szerepkörén túl ők is önálló személyiségek. Vagy épp azzal megbirkózni, amikor a gyerekeink önállósodnak, elkezdik saját útjukat járni, más útitársakkal, nélkülünk.

Billy Crudup, Elle Fanning, Annette Bening, Greta Gerwig és Lucas Jade Zumann a 20. századi nők című filmbenForrás: Annapurna Pictures

A 20. századi nők úgy tesz hitet az empátia fontossága mellett, hogy szembesít minket annak korlátaival. Az a másik személy – az anyánk, az apánk, a testvérünk, a gyerekünk – mindig többet fog rejteni, mint amennyit látunk belőle, csak egy hiányos képet alkothatunk róluk. Hiányos képet, de egyben határtalant, amely mindig tartogat egy-egy újabb rejtélyt, egy-egy újabb feltérképezetlen, felfedezésre váró szegletet. Mennyivel izgalmasabb így az élet.

A 20. századi nők-et még kétszer vetítik eredeti nyelven, magyar felirattal a Titanic filmfesztiválon. Április 8-án, 14:30-kor a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, április 12-én, 18:30-kor az Uránia moziban tekintheti meg.