Natalie Portman befurakodott egy szerelmi háromszögbe

Ryan Gosling, Michael Fassbender, Rooney Mara, Natalie Portman, Cate Blanchett. Többek között ezeket a színészeket rajongja körbe Terrence Malick a legújabb filmjében, a Song to Songban, amit még 2012-ben kezdtek el forgatni. A zenés tematikájú, szerelmi viszonyokat boncolgató filmet a sztárparádé ellenére hiába vártuk itthon, pedig megérdemelt volna egy esélyt. A képek, zenék és hangulatok szabad áramlása néha kikezdi a türelmet, de a színészek és az alkotók felszabadultsága a nézőre is átragad.

Terrence Malick magyar rajongóival mostohán bánik a hazai filmforgalmazás. A 2011-es Az élet fájá-t még vetítették nálunk, ám a rendezőzseni filmjei azóta elkerülik a magyar mozikat. (Az egyetlen kivétel Az univerzum története című természetfilmje) A Song to Song ugyanúgy járt, mint a 2012-es To the Wonder és a három évvel későbbi Knight of Cups: elhangzott pár kósza ígéret, hogy igen, be fogják hozni, aztán kijöttek a vegyes – sőt javarészt negatív – külföldi kritikák, a film bukott a kasszáknál, és Ryan Gosling ide, Natalie Portman oda, az idén is Malick-játékfilm nélkül maradtunk.

Rooney Mara és Ryan Gosling a Song to Songhoz kiadott promóképeken Forrás: Broad Green Pictures

Mondjuk, érthető. Papíron a Song to Song befogadhatóbb filmnek tűnhet, mint a lineáris történetmeséléstől egyre inkább elszakadó, kísérletező kedvű Malick előző alkotásai: az austini zenei színtéren fiatal dalszerzők keresik az érvényesülést, fesztiváloznak, szerelmi háromszögekbe, sőt négyszögekbe gabalyodnak. De az elbeszélésmódra most is azok a stílusjegyek jellemzők, amik miatt még régi hívei közül is sokan elpártoltak a rendezőtől.

Michael Fassbender és Natalie Portman a Song to Songhoz kiadott promóképeken Forrás: Broad Green Pictures

Sajátos gondolatritmusra épülő, kollázsszerű pillanatképek peregnek. A spontaneitás előbbrevaló, mint a cselekmény vagy a karakterépítés. Malick állandó operatőre, Emmanuel Lubezki megint a mulandó szépséget próbálja megörökíteni, csak halszemoptikás kamerája most nem búzamezőkön kering, hanem porban pogózó fesztiválozók sűrűjében. A vágóolló vígan forgácsol: jelenetek szakadnak félbe, mielőtt érdemben kibontakozhatnának, gyakran mondat közepén hagyunk faképnél szereplőket, egy percre sem maradunk nyugton.

És akkor itt kéne jönnie annak a résznek, amikor kategorikusan kijelentem, hogy márpedig ez úgy jó, ahogy van, vagy ellenkezőleg, Malickkal csúnyán elszaladt a ló.

A baj csak az, hogy az ő filmjei nem adják magukat egykönnyen,

elsőre mindig az az érzésem, hogy kifolynak az ujjaim közül. Most is minden biztos benyomásomra jut legalább annyi kétely – tálcán kínálja magát a párhuzam a film céltalan, sodródó karaktereivel, bár ezzel nem lettem beljebb.

Az viszont biztos, hogy a Song to Song sokkal felszabadultabb, mint a morózus Knight of Cups volt. Ha hozzávesszük a To the Wonder-t, ez a három film – amiket Malick „városi trilógiájának” lehet tekinteni – szépen kirajzolódó ívet ír le. Az első szilárdnak hitt kapcsolatok felbomlásáról szól. A második az összeomlás után egyedül maradt ember elidegenedéséről. A harmadik pedig az újrakezdésről, megújulásról, arról a mámorító érzésről, amikor beszűkült világunkat bizonytalanul tapogatózva széjjelebb feszítjük.

A filmben három-négy szereplő is keresi a helyét a világban, de a középpontban Rooney Mara áll, egy zenészkarrierről álmodozó recepciós, aki egy jószívű billentyűs (Ryan Gosling) és egy zeneipari cápa (Michael Fassbender) között őrlődik. (A szereplőknek elvileg van nevük, de ha Malick nem vesződik azzal, hogy el is hangozzanak a filmben, én sem fogok.) Mara ideális malicki főhős: a rendező egyre inkább szeretettel fotózandó, gyönyörű műalkotásként tekint a színészeire, és Mara arcát akkor is izgalmas fürkészni, ha nem mond vagy csinál semmit.

Ryan Gosling és Rooney Mara a Song to Song című filmben Forrás: Broad Green Pictures

Méltó ellenpárja Fassbender, aki talán még egy filmben sem kamatoztatta ilyen mértékben a fizikalitását, mozgáskészségét. Producer figurája a megtestesült ösztön; mennyből letaszított Lucifer, aki zenei szerződésekkel csábít bűnbe.

Úgy flörtöl, bulizik, majomkodik, mint a prédáját becserkésző ragadozó.

A jófiút játszó Gosling kevésbé tud érvényesülni: akad pár nagyjelenete, amibe láthatóan szívét-lelkét beleteszi, de a kamera hamar tovasiklik rajta.

A két férfi szembeállításából – megbízhatóság kontra kísértés – is látszik, hogy Malick szeret végletekben, ellentétpárokban gondolkodni. Természet és betondzsungel; romlottság és ártatlanság; spiritualitás és materializmus. (Lucifer-Fassbender: „Szereted az anyagi javakat?”) Naiv, romantikus világképe már ismerős, az viszont újdonság – főleg az előző, kiábrándult filmjeihez képest –, hogy a Song to Song-ban fiatalos idealizmussal párosul.

Ryan Gosling és Michael Fassbender a Song to Song című filmben Forrás: Broad Green Pictures

Ez nem egy megkeseredett öregember filmje, hanem olyasvalakié, aki tudja, milyen ijesztő néha új élményeket befogadni, mennyire nehéz gyökeret verni a világban, valóban szót érteni egymással. Mégis optimista. A film legmaradandóbb részei azok, amelyekben egyszerre szólal meg a veszteség és a remény, mint amikor Patti Smith néhai partneréről emlékezik meg, vagy egy másik szereplő bevallja: „azt hiszem, félreértettem, mit jelent boldognak lenni”.

De a film főhősei ennek az útnak még csak az elején járnak. „Élményekre vágytam, élni akartam, énekelni” – meséli a film nyitónarrációjában Mara, és az első fél órában vele együtt mi is fejest ugrunk az austini fesztiválok pezsgésébe.

A Song to Song nem az a film, ami bevezeti a nézőt a zeneipar, a zenészlét rejtelmeibe,

csak hangulatokat villant fel: neonfényű diszkókat, medencés partikat, szabadtéri koncerteket, hol a közönségből, hol a backstage-ből.

Patti Smith és Rooney Mara a Song to Song című filmben Forrás: Broad Green Pictures

Az austini születésű Malick hazai terepen dolgozott, valódi fesztiválokon tudott forgatni. Zenészek tömkelege tűnik fel egy-egy cameóra, vagy Patti Smith és Lykke Li esetében nagyobb szerepekre. A Red Hot Chili Peppers tagjai Fassbenderrel birkóznak; Mara egy punkbandával játszik, míg Val Kilmer szét nem fűrészel egy monitorládát. Ezek a jelenetek nem többek futó pillanatoknál, olyan, mint a Szigeten kószálni helyszínről helyszínre;

az eklektikus betétdalok is úgy váltakoznak, mintha a rádió állomáskeresőjét tekergetnénk.

Az első fél óra tömény tehát, mégis sodró lendületű, és mivel ugyanazt éljük át, mint Mara, közel érezzük magunkat hozzá. Sajnos a film elveszti ezt a horgonyt, amikor behozza Natalie Portman karakterét, egy pincérnőt, akire Fassbender kiveti a hálóját. Az ő sztorija érdektelen mellékvágánynak bizonyul, családi drámája, bűnbeesése lóg a levegőben, a lezárása fals hangjegy. Nem ad hozzá a központi hármas fogat érdekes dinamikájához, csak elvesz.

Natalie Portman és Michael Fassbender a Song to Song című filmben Forrás: Broad Green Pictures

A súlypontját tévesztett, széttartó középrész után az utolsó fél óra összébb rántja a szálakat, és zavarbaejtő módon megkavarja Mara és Gosling kapcsolatának idősíkjait, mintha egy időben tapasztalnánk meg a múltjukat, jelenüket és jövőjüket. Hogy ez egy izgalmasan atonális, többszólamú szimfónia-e, vagy egy improvizációs zenekar szétcsúszott jammelése, annak eldöntése újranézést igényel. De jó jel, hogy ezt a filmet szívesen újranézném akár azonnal.

A Song to Song szereplői többször mondják, súlytalanságra, szabadságra vágynak, elszakadni a kötöttségektől. A filmre talán ráfért volna némi ellensúly, de a forma követi a funkciót. El lehetett volna mesélni ezt a szerelmi sokszöget klasszikus melodrámaként? Persze. Talán kerekebb, tartalmasabb lett volna, mélyebb jellemrajzokkal, átütő alakításokkal.

De ezt a nyughatatlan, kalandvágyó utazást csak egyvalaki tudta ilyen formába önteni.

Malick hál' istennek még mindig frusztráló, még mindig varázslatos, még mindig utánozhatatlan.

A Song to Song július 4-én kerül az amerikai online videótékák kínálatába, DVD-n és Blurayen is azon a napon jelenik meg.