Javában zajlik az 52. Karlovy Vary-i filmfesztivál, mi a hatodik napon kapcsolódtunk be. A fesztivál nyitófilmjéről emiatt ugyan lemaradtunk, de egy űrlényes-punkzenés vígjáték talán még ideálisabb kezdésnek is bizonyult. Aztán megnéztük, hogyan lényegül át önpusztító bűnözővé Robert Pattinson és beültünk egy spanyol klasszikusra, illetve megosztjuk első benyomásainkat egy már-már túl tökéletes fesztiválhelyszínről.

Minden filmfesztivált punkkoncerttel kell indítani

„A lányok miatt sok mindenre hajlandó az ember.” Ezt a bölcsességet a Karlovy Vary-i szállodám recepciósa osztotta meg velem az érkezésemkor, méghozzá magyarul, hibátlan, akcentus nélküli megfogalmazásban: mint kiderült, az idősebb úr fiatalkorában két évig katonaként szolgált Komáromban, s ez idő alatt a magyar lányok úgy megtanították a magyar nyelvre, hogy azóta sem felejtette el.

Nicole Kidman és bandája a How to Talk to Girls at Parties című filmbenForrás: A24

Ki tudja, mennyi igaz a sztoriból, de a fenti idézet akár a szlogenje is lehetne a How to Talk to Girls at Parties-nak, az első filmnek, amit az első A kategóriás nemzetközi filmfesztiválomon megnéztem. Már a Titanicon vagy a Cinefesten is mindig nagy fontosságot tulajdonítottam annak, mit látok először: túlzás, hogy babonából, de egy jól kifogott első élmény ugyanúgy meg tudja adni a fesztivál alaphangulatát, mint egy koncert nyitószáma.

A Neil Gaiman novellája alapján készült How to Talk…-nál tökéletesebb nyitányt el sem tudtam volna képzelni. Igazi közönségfilm, tele fiatalos energiával; kiönti nekünk a szívét, minden cinizmustól mentesen, cserébe vagány zenéket és lökött poénokat kínál. Invenciózus, szellemes, túláradó, pimasz, bizarr, ütődött – felvillanyoz és energiával tölt fel, ami egy fesztiválfilm esetén a legnagyobb dicséret.

Alex Sharp és Elle Fanning a How to Talk to Girls at Parties című filmbenForrás: A24

Az egyik pillanatban még a Sing Street kattantabb verziója a hetvenes évekbeli Croydon szerethetően béna punkjaival, a következőben mintha John Cameron Mitchell rendező csinált volna a Doctor Who-hoz is egy Galaxy Quest-et idétlen űrlényekkel.

Van benne varázslatosan groteszk tini szerelmi történet, két csodás nő (Nicole Kidman, Elle Fanning), esetlenül aktuális politikai áthallások (a brit zászló mintájával díszített pelerint viselő űrlények a Földről való távozásukról, „exit”-ről vitatkoznak). És a nemzedéki ellentétek többszörösen megcsavart ábrázolása is érdekes, ahol szülő és gyerek szerepei pillanatok alatt cserélhetnek gazdát és értékelődhetnek át – a családi kapcsolatok lett végül a mai nap átívelő motívuma.

Túl szép, hogy igaz legyen

Az 52. Karlovy Vary Filmfesztiválra egyébként az első nap benyomásaiból kiindulva valóban igaz mindaz, amit a beharangozóban írtam, akkor még csak másodkézből szerzett információk alapján. Igaz például a családias hangvétel, amit annak dacára sikerül megteremteni, hogy tud azért hömpölyögni a tömeg a szűk utcákon. A főbb helyszínek körül teljes a piknikhangulat, a fűben üldögélve vagy a csatorna partján láblóbálva bújják a vendégek a programfüzeteket.

Filmőrültek a csatornaparton Karlovy VarybanFotó: Huszár András

Igaz az is, hogy Karlovy Vary mesébe illően gyönyörű. Szinte átesik a giccs határán: nincs olyan szög, amelyből ne lehetne képeslapot fotózni. Már-már vészjóslóan békebeli, mintha a fesztivál fő szponzorai húznának fel Dark City vagy Truman-show módra minden évben egy díszletvárost, hogy megcsapolják a filmrajongók energiáit.

Elhangzott továbbá, hogy nyugodtan mehetünk bárhova, csak a vasúti síneken ne merészkedjünk túl: lelki szemeim előtt megjelent a helyi lakosoknak szervezett embervadászat, ahol kiélhetik a fesztivál alatti frusztrációikat az elkóborolt filmkritikusokon.

Sorbanállás Karlovy Vary-banForrás: Film Servis Festival Karlovy Vary

És, noha nincs saját összehasonlítási alapom más nagy fesztiválokkal, Karlovy Varyban kifejezetten nyugisan zajlik a vetítések előtti sorbanállás, nincs elkeseredett harc a helyekért. Ez persze nem jelenti azt, hogy garantált a bejutás: a szerdára tervezett programom rögtön dugába dőlt, amikor kedd este megérkezve azzal szembesültem, hogy a kiszemelt vetítések nagy része már teltházas. Ám öt perccel kezdés előtt jegy nélkül is el lehet foglalni a szabad helyeket – bőven szoktak maradni –, vagy akár a lépcsőkön és a padlón ülve nézni a filmet.

Az igazán jó film oszlop mögül nézve is jó

Például a Robert Pattinson főszereplésével készült Good Time-ot még az ideálisnak aligha mondható nézési körülmények sem ronthatták el. A teltházas vetítésen már csak a lépcsőn maradt hely, ahonnan úgy láttam rá a vászonra, hogy fölülről belógott a csillár, egy oszlop pedig kitakarta a kép bal szélét. De mindegy is, mert egy jó filmnél az ilyesmi nem számít.

Ebből a szögből néztem a Good Time-otFotó: Huszár András

Connie (Robert Pattinson) a bibliai/steinbecki rossz testvér, a bajkeverő, aki enyhe szellemi fogyatékos öccsét bűnbe sodorja, majd egyre elfuseráltabb módon próbálja megmenteni, miután letartóztatják bankrablásért.

Pattinson felismerhetetlen, de nem azért, mert beszőkítette a haját, egész egyszerűen még nem láthattunk tőle ilyen érett, felnőtt alakítást. Kötéltáncot teljesít, mert a feszültség egy pillanatra sem enged; a film egyes kései pillanataiban szinte idegőrlő látni a színész tekintetébe, arcjátékára kiülő végkimerülést és teljes kétségbeesést.

Robert Pattinson (középen) a Good Time című filmbenForrás: A24

A Good Time egy indie rendező testvérpár, Josh és Ben Safdie második közös nagyjátékfilmje (Ben szereplőként is feltűnik, ő játssza az ifjabbik testvért), 2014-ben szereztek nevet drogos pokoljárásukkal, a Heaven Knows What-tal. A Good Time már nem olyan kérlelhetetlenül nyomasztó, a zsánercselekmény ad egy konvencionálisabb alapot, és több benne a humor is, főleg amikor Connie összeakad egy talpraesett tinédzserrel (Taliah Webster), és az öccse megszöktetésébe abszurd hiba csúszik.

De Safdie-ék úgy tudnak felzaklatni a filmjeikkel, ahogy kevesen. Az olykor fizikai fájdalmat, gyomorgörcsöt okozó kendőzetlen őszinteség – és empátia –, amivel önpusztító szereplőihez viszonyul, a naturalista kézikamerázás, az agresszív elektronikus zene és a spontánnak tűnő, önazonos színészi játék együttes hatása most is pusztító. Megüt, felkavar, extrém reakciót vált ki. Amiért viszont azt mondom, hogy ezzel a filmmel fejlődni tudtak, az a zárójelenet, amiben a váratlanul, brutális erővel torkon ragadó katarzist nem a romlás, hanem a remény hozza el.

Guillermo del Toro egyik kedvenc horrorját is láttuk

A szerdai napot egy klasszikussal, az 1973-as The Spirit of the Beehive-val zártam, amit a Variety kritikusa, a filmet „Mia Hansen Love” feliratú pólóban felkonferáló Guy Lodge válogatott be a programba.

Guy Lodge a The Spirit of the Beehive vetítése előttForrás: Film Servis Festival Karlovy Vary

Ez a spanyol mágikus realista film egy ideje már érdekelt, nem ütött mást az időpont, és legalább egy régebbi alkotást is meg akartam nézni a fesztiválon, amit egyébként lehet, hogy mindig csak halogatnék.

The Spirit of the BeehiveForrás: Film Servis Festival Karlovy Vary

Nem bántam meg, még ha a levegőtlen teremben, a nap végén lankadt is a figyelmem. Pedig Victor Erice mézszínű fényben úszó, enigmatikus felnőttmeséje meghálálja a koncentrációt, a spanyol polgárháború után játszódó filmben összefonódik egy ország és egy család szétesése, valamint két kislány szellemvilággal való kapcsolata, amely valóság, képzelet és film (filmen belüli film) határán táncol.

Evidens, hogy Guillermo del Toro - aki élete egyik legmeghatározóbb filmélményének nevezte a The Spirit of the Beehive megtekintését - rengeteget merített belőle a Pán labirintusá-hoz, míg a gyermeklét szorongásokkal teli idilljét éppoly megejtően festi le, mint Miyazaki.

A következő rész tartalmából: a szerdai Nicole Kidman-Elle Fanning film után csütörtökön egy másik Nicole Kidman-Elle Fanning filmmel kezdem a napot, és Aki Kaurismaki új vígjátékára is megvan már a jegyem.