Nagy Ferót nem lehet nyugdíjba küldeni. A Pappa piá-ban az öreg rockert, a színpadon az örökifjút játssza. Azt mondja, elfogadta az örök lázadó szerepét, és igyekszik megfelelni a játékszabályoknak. A nagy sikerű zenés vígjáték kapcsán beszélgettünk arról, milyen szerepet alakít a színpadon, és hogyan tud őszinte maradni a kamerák előtt. Nagy Feró szerint nem baj, ha valaki celeb, csak értsen máshoz is, a bulvárból pedig nem tudott úgy kiábrándulni, mint a politikából. A zenész elárulta azt is, hogy egész életében a nők parancsoltak neki, rokonléleknek látja magát Hamlettel, és sajnálja, hogy nem énekelhették a Beatricével azt, hogy Isten óvja a Kádár rezsimet és az ő fasiszta világát.

Hogy tetszett a Pappa pia?

Szerintem jó kis film. Ha valaki azt várta, hogy ettől a talpunk alatt fog fütyülni a szél, az tévedésben van. Ez a film csak szórakoztatni akar, és a nézőszámok alapján ez sikerült is neki.

Nagy FeróFotó: Mudra László - Origo

Gondolkodott azon, hogy elvállalja-e a szerepet?

Igen, mert a nyáron sok a fellépés, ilyenkor egy zenész nem tud filmezni. Először nemet is mondtam, de addig győzködött Geszti Pétertől Rakonczai Viktorig mindenki, hogy ezt a szerepet rám írták, vállaljam el, hogy végül belementem. Úgy forgattunk tavaly nyáron, hogy reggel 6-ra megérkeztem az aktuális koncertről, és egy óra múlva már a kamerák előtt álltam. 

Attól nem tartott, hogy tapasztalt színészek, Szabó Kimmel Tamás és Stohl András között kell helytállnia?

Nem, mert azt mondták, csak magamat kell adnom. Nem kellett az alkatomtól távol álló figurát játszani, például rendőrnyomozót, amit már alakítottam egyszer [1990-ben, Sopsits Árpád Céllövölde című filmjében – A. Zs.]. Az életem bizonyos szakaszában sok nyomozórendőrrel találkoztam, és én másmilyennek láttam őket, mint amilyen én voltam rendőrként. Ez nehézséget okozott, mert mindig arra gondoltam forgatás közben, hogy „De egy rendőr nem ilyen…” Neki nem az a feladata, hogy a lelkét égesse, és tépelődjön, hanem hogy végrehajtsa a parancsot, és megbüntesse a bűnözőket.

Voltak valaha színészi ambíciói?

Voltak. Az István, a király után el is gondolkodtam, hogy most akkor én színész lettem? Ami persze butaság, de szerintem Deák Bill Gyula, Varga Miklós és én is hoztuk azt a minimális művészetet, amit egy ilyen film megkövetel. Azt is nagyon élveztem, amikor színpadra vittem a Hamlet-gondolataimat Shakespeare nyomán, de akkor is beépítettem a személyiségemet a darabba: én voltam Hamlet, mindenki más pedig a társadalom, amelyik általában részeg volt és hülye.

Tudott azonosulni a tépelődő királyfival?

Én művészléleknek láttam Hamletet, akit nem értenek meg a többiek, se azt, hogy ő egy olyan világot szeretne csinálni, ami mindenkinek jó lesz. Ez persze lehetetlen, hiszen a szabadság, egyenlőség, testvériség soha nem valósult meg, és mindig gyanús volt, ha valaki azt mondta, hogy igen. Ezért is olyan szószátyár a Lenni vagy nem lenni monológ: csak mondja, mondja, hogy „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait”, mert látja, hogy a többiek nem értik, mit akar, pedig csak azt üzeni a világnak, hogy „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”.

A rendszerváltás után én is nagyon hittem a politikában, hogy mi, nem kommunisták és kommunisták vállvetve felépítjük a szép új Magyarországot. De akik odaálltak mellém, azoknak esze ágában sem volt ilyet tenni. Ők már azon gondolkodtak, mit lehetne privatizálni, hogy meggazdagodjanak. Nem ők a hibásak, persze, csak a saját érdeküket nézték. Én voltam a hülye, hogy elhittem: a politikusok értem dolgoznak.

Akart még a Hamlet után színpadra állni?

Akartam, de nem engedtek többet színház közelébe. Így volt a szinkronizálással is: behívtak a Ford Fairlane kalandjai című filmre, utána soha többet. Vagy mert nagyon rossz voltam, vagy túl nagy sikerem lett vele. „A végén még sztárt csinál magából, pedig mi nem akartuk” – gondolhatták. Ez nem panaszkodás, egyszerűen így működik a világ: valahol valakik eldöntik, hogy kiből lehet sztár.

Nagy FeróFotó: Mudra László - Origo

Nem a szinkronrendező döntötte el, hogy behívja a Ford Fairlane-re?

De. Az ő érdeme, hogy ilyen jól sült el az amatőr szinkronom, mert tudta, hogy erre a filmre nem tapasztalt színészt kell hívni. A legtöbb filmben nagyon hasonló hangja van a főhősnek és a gonosznak, de aki meghallja Ford Fairlane-t, rögtön azt mondja, „nahát, ez a Feró!”. Az amerikai film nem is volt olyan jó, mint a magyar szinkron. 

Vágják még hátba azzal a felkiáltással, hogy „Eszem, faszom megáll”?

Persze. Ez egy trágár film, de az életünk is ilyen trágár. Sokat tanultam a szövegkönyvből, de ezt a káromkodást nem én találtam ki. Nekem szokták tulajdonítani, de ez csak azt jelenti, hogy jól eltalálták a karaktert, hihető, hogy én kölcsönzöm a hangját.

Nekem bejött ez a jelenség, amit a filmben rock and roll detektívnek hívnak, hiszen valahol ilyenek vagyunk mi, férfiak. Ford Fairlane büszke rá, mekkora férfi, aztán persze kiderül, hogy nem úgy van az, de attól még jól adja elő magát. A csajok persze nem szeretik a filmet, mert itt van ez a nagy hím, aki azt dug meg, akit akar, és egy jópofa dumával intéz el mindent az életében.

Így állt ön is az élethez?

A lelkem mélyén nem. Ez a cinikus nagyképűsködés szórakoztató lehet mint viselkedési forma, de valójában azt rejti el, hogy a férfi bizonytalan a női nemmel szemben, és a nők parancsolnak neki. Ez velem is mindig így volt. Na, most kiderült, hogy Ford Fairlane egy mezőkövesdi hímzett papucs. 

Egyébként a Ford Fairlane után is hívták szinkronizálni, Ozzy Osbourne magyar hangja volt a valóságshow-jában.

Először úgy gondolták, szinkronizáljuk, aztán rájöttek, hogy Ozzyt nem lehet. Állandóan motyog, minden félmondatba fákjút szúr, de magyarul nem lehet folyamatosan bazdmegelni. Így inkább csak narráltam, amit mondott, hogy sejthessük, miről beszél.

Nekem azok a részek tetszettek nagyon, amikor ez a kicsit szélütött figura, akinek már rég meg kellett volna halnia, mert amit művelt magával, az egy merénylet az élet ellen, felment a színpadra, elkezdte énekelni a Dreamer-t, és egyszer csak már nem egy fáradt vénember volt. Tisztán, érthetően énekelt, és látszott, hogy nagyon élvezi, amit csinál. Aztán amikor lejött a színpadról, megint félszeg lett.

Ami kevésbé tetszik, hogy valóságshow-nak nevezik az ilyen műsorokat. Egy valóságshow-ban nem teljesen a valóságot látjuk. Ha odamegyünk valahova egy mérőeszközzel, azzal befolyásoljuk a mérés folyamatát. Ilyen mérőeszköz a kamera is. Ha belépek egy szobába, én is mindig azt nézem, hol van a kamera, mert tudom, hogy örökre megmarad, amit ott mondok.

Nagy FeróFotó: Mudra László - Origo

Az X-Faktor-ban is elmondtam ezerszer a gyerekeknek, hogy a kutyát nem érdekli, hogyan énekelnek. Azért kapcsolják be az emberek a tévét, mert arra kíváncsiak, mit fog mondani a Feró, nem azért, mert te most elénekled a Hallelujah-t. Ott van az eredeti Hallelujah, elővesszük a lemezt, ha azt akarjuk hallani.

De ha már bekerültél az X-Faktor-ba, akkor lesz egy pillanat, amikor megmutathatod, hogy tényleg tehetséges vagy. És ha abban a pillanatban jó vagy, akkor elnyerheted az egész ország szeretetét. Vagy elnyerhetem én is, ha valami emberit mondok, és azon meghatódnak a nézők. De ez akkor is egy show-műsor. A néző elhiszi, amit a tévében lát, de Isaura soha életében nem volt rabszolga. 

Amikor Vastag Csaba megnyerte a műsort, olyan rekedt volt, hogy beszélni is alig tudott. Én mondtam neki, hogy ne foglalkozzon ezzel, se azzal a négy-öt csajjal, aki éppen elalél mellette, mert nem ők érdeklik, hanem a néző. Jóképű gyerek, és amikor énekelni kezdte, hogy „Santa Claus is coming to town”, hátradőltem, tudtam, hogy nyertünk.

De ugyanígy ment volna, ha nem lenne olyan szép szemű gyerek. Nekem egyébként is tetszenek a duci csajok, de ha nagyon jól énekelnek, mindenki szexisnek gondolja őket. Ott van például Adele: nagyon jó csaj. De ebben benne van az is, hogy állati jól énekel. Nehéz elhitetni ezt egy lánnyal, aki nincs megelégedve az alkatával, és azt gondolja, túl kövér, túl sovány, vagy túl kicsi a melle. Ugyanez áll a fiúkra is. Pedig egy ember attól lesz jóképű, ha jól előad valamit. Akkor elfelejtik neki, hogy olyan szép, mint a Zámbó Jimmy.

Nagy Feró Tusnádfürdőn koncertezik a Beatricével 2015-benForrás: MTI/Koszticsák Szilárd

A Beatricében maguktól éreztek rá, hogy a zene mellett legalább olyan fontos a show, amivel eladják a dalokat. Gondolom, utólag lettek bölcsek, és nem tudták, milyen hatása lesz, ha a nyakukba tűzik, mondjuk, a babos kendőt.

A babos kendőt nem kitaláltuk, hanem lett. Aztán persze használtuk pofátlanul. A fekete bőrcuccomhoz eredetileg egy lila kendőt viseltem. A csajomnak nem tetszett. „Rohadt gusztustalan!” – mondta. „Azért hordom. Punkok vagyunk, vagy mi a fene.” Mégis lebeszélt róla, és hozott helyette egy babos kendőt. Amikor megláttam, hogy ez egy munkavédelmi ruha, megtetszett, mert mindig kerestük, mivel piszkálhatjuk kicsit a rendszert. De tényleg csak piszkáltuk, mert megdönteni nem lehetett, ha valaki elvetette a sulykot, fél perc alatt szemétlapátra tette a kommunizmus. 

Aztán Miklóska Lajossal [a Beatrice basszusgitárosával – A.Zs.] kettétéptük és felvettük egy koncerten a kendőt, és a következőn már a közönség 80%-a babos kendőben volt. Csak akkor jöttem rá, hogy van ennek politikai jelentése, amikor egy újságíró kérdezett róla. „Ez a vörös kendő olyan, mint az ország, csak van benne egy csomó fehér pötty. Na, ha ezek megszűnnek, akkor másnapra itt a kommunizmus” – mondtam neki, másnap viszont nem a kommunizmus jött, csak a rendőrök, hogy bevigyenek. Pedig csak poén volt.

Nagy FeróFotó: Mudra László - Origo

Mennyire volt kitalált szerep, amit a Beatrice frontembereként alakított? Azt például többször is elismerte, hogy a színpadon csak azért flangált whiskysüveggel, hogy azt higgyék, keményen piál, de igazából nem ivott belőle.

Elfogadtam, hogy ezek a játékszabályok. Kialakult rólam egy sztereotípia, én pedig megfeleltem neki. Az amerikai filmekben is mindig rockerszerű fazonnak ábrázolják a gonoszt. Nem mondják ki róla, hogy rocker, de az biztos, hogy szereti a Black Sabbathot. Engem is mindig akkor hívtak, amikor kellett egy rossz ember, aki folyton ellentmond a társadalomnak, és elégedetlenkedik. Ha pedig egyszer bekerülsz ebbe a világba, akkor meg kell felelned neki, különben nem fogadnak el.

„Jó, akkor én leszek a rossz” – gondoltam. Ha azt mondják rád, hogy sátánista vagy, akkor utánanézel, mi az a sátánista. Ja, hogy azt kell mondani, hogy 666? Akkor azt fogjuk mondani. Ez az egész onnan ered, hogy a Black Sabbath első lemezének borítójára véletlenül fordítva nyomtatták a keresztet, és utána azt mondták rájuk, hogy ők a legnagyobb sátánisták. Persze hogy rájátszottak.

A fordított kereszt a Black Sabbath című lemez belső borítóján, amit a kiadó a zenekar tudta nélkül rakott odaForrás: Black Sabbath

Én is rájátszottam erre a szerepre, amikor kiderült, milyen hozadéka van. Ha megy, akkor hadd menjen: jót tesz az üzletnek. Nem igazi rockzenész az, aki azt mondja, őt nem érdekli a pénz. Az a zene, amiből meg lehet élni. Ha nem tudod eladni, akkor soha nem is fogod megmutatni, mit tudsz, mert csak a hátsó kertben pengeted a gitárt.

Nem zavarták a szereppel járó sztereotípiák?

Amikor azt mondták ránk, hogy punkok vagyunk, azt se tudtuk, mi az a punk. Elmentem az értelmiségi barátaimhoz, akikkel együtt jártam főiskolára, és kértem tőlük Ramones-, Clash- és Sex Pistols-lemezeket, hogy meghallgassam a lelki testvéreimet.

A szó szoros értelmében nem voltunk punkok, de akkor rádöbbentem, hogy basszus, mi is ilyenek vagyunk. A szövegeink nagyjából ugyanazt képviselték, csak mi nem énekelhettük azt, hogy „Isten óvja a Kádár rezsimet és az ő fasiszta világát”. Ebből a szempontból előttünk járt London. De a mi szövegeinkben is volt olyan, hogy „a Mercédesz gyorsan száll, a villamos csak botorkál”, az egyik kultikus számunk pedig úgy kezdődött, hogy „Ez a szöveg nem látható a televízióban és nem hallható a rádióban, ez a dal itt és most születik. Támadás! Egy-kettő-három!”. Akkoriban egy ilyen szöveggel egy kicsit odabasztál a televíziónak – annak az egynek –, és a rádiónak – annak a kettőnek –, ami a hatalom jobb- és balkeze volt.

Ha játszotta volna a Ricét a tévé és a rádió, nem is lett volna a nemzet csótánya?

Dehogynem. Ha játszott volna minket a tévé, az csak azon változtatott volna, hogy más lenne a zenei ízlés Magyarországon. Angliában mára a helyére került a Sex Pistols, pedig a fene gondolta ’78-ban, hogy zenetörténelmet írnak. Magyarországon nincs zenetörténelem: voltak, akiket befuttattak, de nem ők voltak a legjobbak. Ettől még semmi bajom velük, ők is beletanultak a szakmába, és éltek a lehetőséggel. A Neoton nem lett rossz zenekar attól, hogy nyomták őket, de ha lett volna konkurenciájuk, még jobbak lettek volna. 

De egy punkzenekarból akkor lesz kultbanda, ha betiltják. Az gyanús, ha támogatják a lázadót, és nem próbálják elgáncsolni minden lépését.

Magyarországon igen, de külföldön ez nem így ment. Itt, ha nem voltunk a televízióban, azt jelentette, hogy utáljuk a rendszert. Amerikában viszont van egy csomó kis kiadó, amik már akkor is lesték az újdonságokat, hogy miből lehet pénzt csinálni. És ha meghallották, hogy hú, ezek csirkét darálnak, akkor megnézték, hogy el lehet-e adni a zenekart.

A zenekarok többsége megtalálta a helyét, mert voltak különböző műfaji rádiók, pop, rock, punk, Magyarországon viszont csak kettő volt, azokba kellett volna beférkőzni, de nálunk Erdős Péter döntötte el, kit játszanak, és kit nem, állam bácsi pedig örült, hogy ezzel megoldódott a helyzet.

Nagy FeróFotó: Mudra László - Origo

Ma már más a helyzet, amit egyszer úgy összegzett, hogy a szórakoztató zenésznek két lehetősége van Magyarországon: vagy beáll egy politikai párt mögé, vagy elmegy a bulvár irányába. A politikából már kiábrándult. A bulvárból nem lehet?

Az Altatás-ban azt éneklem, „Egy út van előttem, melyiket válasszam?” Ha nem szerepelsz a bulvárban, akkor nem létezel. Lehet egy kocsmában is zenélgetni ötven-hatvan embernek, és örülni, hogy megvan a sörre valód. De sörrel nem lehet otthon befűteni. Hogyan lesz akkor ebből család? Ha nincs családod, akkor semmid sincs. Akkor csöves vagy, otthontalan, mert a csavargónak legalább van hova hazamennie, ahogy a Pappa piá-ban mondják.

Szerintem nem baj, ha valaki celeb, csak az a lényeg, hogy tudjon valamit azon kívül, hogy ő egy celeb. És tartsa észben, hogy egy oldalpályán halad, ami nem pont oda visz, amerre menni szeretne, de segíthet abban, hogy eljusson a céljához. Én is így voltam az X-Faktor-ral. Eleinte el sem akartam vállalni, de aztán nagyon jól sült el a dolog. Büszke vagyok az ottani szereplésemre, mert úgy érzem, abban a műsorban a Feró egy idő után a Feró lett. Pedig mentornak indultunk, de én úgy gondoltam, hogy akkor leszek érdekes, ha nem egy mentorszerepet játszom, hanem mentorként játszom magamat.

Szerencsére a csatorna művészeti vezetői ezt akceptálták, és még bátorítottak is. Ez nagy dolog, mert a tévében az embert általában meg akarják változtatni, és akkor elkezd egy idő után másképp viselkedni. Na, az a celebeskedés.

Nagy FeróFotó: Mudra László - Origo

De hogyan tud önmaga lenni, ha minden szobában azt figyeli, hol a kamera, és tisztában van vele, hogy éppen egy ország nézi, amit csinál?

Úgy kell élni és mozogni ebben a közegben, mintha természetes hülye lennél. Úgy játszani magadat, hogy közben őszinte maradsz, és a többiek nevetnek rajtad. „Ja, hogy a Feró? Hát ő mindig ilyeneket mond.” Ezzel szoktak legyinteni, aztán kiderül, hogy „ja, de igaza volt”. Ha meg nem derül ki, akkor elismerem, hogy tévedtem. Van ilyen.

Miklóska Lajos azt mondta egyszer egy újságíró kérdésére: „Meglátjátok, hogy amit mi csinálunk, azt majd egyetemi szinten fogják oktatni”. Röhögtünk, persze. Hát ekkora hülyeséget ki hallott? És igaza lett. Ma már előadásokat tartanak a Beatricéről az egyetemen, sőt néha engem is behívnak, hogy mondjam el, mit gondolok arról a korszakról, zenéről, kultúráról.

Egyszer azt is mondta, hogy meg nem értett értelmiséginek érzi magát. Zavarja, hogy inkább a természetes hülyét kell adnia, és nem az értelmiségit?

Az életem nagy része arról szólt a Beatricével, hogy kiderítsem, mi az, amit még lehet énekelni, és nem visz el érte a rendőr. Jó dolog elmenni a határig, de utána mindig felmerül: jó, jó, de mi van a határon túl?  Az értelmiséget az kell mozgassa, hogy túllépjen a határokon. Aztán ha túllépsz, nyakon vágnak, és visszajössz. De közben azt gondolod, hogy basszus, mintha ott lenne a szabadság.

Ebben az értelemben lehet, hogy értelmiségi vagyok, de engem kicsit zavar ez a kifejezés. Van egy mellékzöngéje, hogy aki értelmiségi, az gondolkodik, és aki sokat gondolkodik, az egy idő után elkezd feleslegesen okoskodni. Pláne, ha még iszunk is hozzá, mert akkor reggel négyre megfejtjük a világot, mint tettük azt 1980-ban, amikor annyi szesz elfogyott, hogy hajnalra kiderítettük, a szocializmus nem működik.

A főiskolán [a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola üzemmérnöki karán - A. Zs.] annyit magyaráztak a szocializmus gazdaságtanáról, hogy a kocsmában felírtunk egy képletet, és kiszámoltuk, hogy négy óra tíz perckor meg fog állni a villamos, mert elfogy az energia. Kész, vége, beszart a rendszer. Aztán kimentünk a kocsmából fél ötkor, és jött a villamos, az emberek pedig mentek dolgozni. Az alkohol hatására kiokoskodtuk, hogy nem működik a rendszer, pedig működött az, és tett ránk magasról. Vége is úgy lett a szocialista rendnek, hogy egyszer csak összeomlott váratlanul.

Nagy FeróFotó: Mudra László - Origo

Musical készül az életéről Ricse, Ricse, Beatrice címmel. Nem korai még a szoboravatás?

Nem az. Hadd éljem már meg a darabot! Ez egyébként is inkább korrajz lesz, nem olyan, mint amilyet Fenyő Miki életéről csináltak. Úgy gondolom, elég fontos dalokat írtam, és az a korszak is fontos volt ’78 és ’83 között, amit feldolgoz a darab.

Akkoriban történt egy kulturális robbanás, ami a nyugati kultúrában meghatározó lett, de ma már nálunk is érezteti a hatását. A punk beköltözött a divatba, és olyan szakadt nadrágot és koszos cipőt lehet kapni 50 ezer forintért a boltban, amit mi még azért hordtunk, mert nem volt másik.

Emlékszem, két fiatal srác odajött hozzám ’79-ben, és azt mondták, „Feró, mi a barátommal úgy döntöttünk, punkok leszünk.” Nevetgéltem, hogy tényleg van ilyen? Úgy ébred reggel, hogy mától punk lesz? De ők komolyan kérdezték: „Hol lehet megvenni hozzá a rekviziteket?” „Hol, hát hol… Gondolod, hogy van egy punk bolt, ahol olyan szakadt dzsekit árulnak, mint az enyém? Olyat nem lehet venni, ezt én varrtam” – mondtam, de hiába, nekik lett igazuk. Ez a két srác többet tudott a világról, mint én.