Minden évre jut legalább egy független film, aminek olyan zakkant az ötlete, hogy alig hisszük el. A tavalyi fingó hullás Swiss Army Man után idén egy pszichedelikus medve csavarta el a fejünket. A miskolci Jameson CineFest versenyprogramjában bemutatott Brigsby mackó meglepően szívhezszóló mese egy nagyranőtt gyerekről, a popkultúra iránti rajongásról, a kreativitásról. Aki vevő az abszurditásra, vagy szeretné a Star Wars világán kívül is látni Mark Hamillt, az semmiképp se hagyja ki.

Képzelje el, hogy megszállott rajongója egy tévésorozatnak. Amint hazaér a munkából, már teszi is be a lejátszóba a felvett epizódokat, utána egész éjjel a fórumokat bújja, videókat tesz fel a netre, amikben az epizódokat elemzi. Majd képzelje el, hogy hosszú évek után egyik pillanatról a másikra vége szakad a sorozatnak. Nincs befejezés, napvilágra kerülnek színfalak mögötti botrányok. Ön nem ülne le azonnal megírni a nem létező sorozatzáró részt, úgy, hogy az minden igényét kielégítse?

Kyle Mooney a Brigsby mackó című filmbenForrás: CineFest

Ha a válasz „igen”, akkor nagy eséllyel imádni fogja a Brigsby mackó meglehetősen elszállt alapötletét, ami egy nem elhanyagolható tényezővel súlyosbítja a fent leírtakat. James (Kyle Mooney) ugyanis egy földalatti bunkerben nő föl, ahol szülein, Teden és Aprilen (Mark Hamill és Jane Adams) kívül csak a Brigsby Mackó című pszichedelikus sci-fi mesesorozat nyújt neki társaságot, melyben egy ember nagyságú plüssmedve száll szembe barátaival, Kacsa Pajtival és a Smiles-nővérekkel a gonosz napkorong ellen, s közben ismeretterjeszt.

 

A film a filmen belüli mesesorozat lökött képsoraival indul, és James otthonát is hasonlóan furcsának ábrázolja – a bunkerből csak gázmaszkkal lehet kilépni, odakint kartonpapír állatok kódorognak -, de nincs oka kételkedni benne, hogy ez nem a valóság. Egészen addig, amíg az FBI rájuk nem töri az ajtót. Kiderül, hogy a szülei valójában az elrablói, Kacsa Pajti nem más, mint Donald kacsa, és mind a hétszáz Brigsby Mackó-epizódot Ted készítette egy garázsban. (Az összes mesehős hangját ő szolgáltatta, ami kikacsintás Mark Hamill rajzfilmszinkronos karrierjére.)

James az első negyed óra után hazakerül valódi családjához – aki Hamill miatt ülne be a filmre, készüljön fel, hogy viszonylag keveset szerepel –, és megkezdi a beilleszkedést a 21. századi valóságba, amiről a világon semmit nem tud. Ha ez úgy hangzik, mint A szoba komikusra hangszerelt verziója, nem téved nagyot. A film érinti ugyan a fogságból szabadult fiú pszichológiai traumáját, de elsősorban mégiscsak poénokat farag belőle.

Mark Hamill a Brigsby mackó című filmbenForrás: CineFest

Kifejezetten vicces, nagyon szerethető poénokat, amik nagyrészt a faarcú főhős jelleméből fakadnak. Kyle Mooney a Saturday Night Live oszlopos tagja, onnan hozta magával a film íróját és rendezőjét is, és James kicsit bamba, nagyranőtt gyerek figurája is tipikus szkeccs-karakter. Lehetne külön szkeccs például, ahogy átveszi tinédzser húga barátainak modorát és szófordulatait, átéli első szexuális élményét, vagy a való világra reagál, általában a kedvenc sorozata tükrében. („Vannak más műsorok is a Brigsby Mackó-n kívül?” – éri a hidegzuhany.)

 A film azért működik, mert képes összhangba hozni merőben eltérő tónusokat, az abszurdot a szívheszólóval, a szentimentalizmust az infantilizmussal. Amennyire nonszensz az alapötlet, amennyire komikus James, annyira empatikusan és iróniamentesen viszonyul a film a főszereplőjéhez. Gúnyos szatíra helyett kedves, emberbarát mesét kapunk. Elsősorban nem Mooney alakítása miatt kedveljük meg Jameset, hanem azért, mert a környezete elfogadja, sőt, megkedveli, és olyan rokonszenvvel fordul felé, ami nemcsak őt, a nézőt is meglepi.

Kyle Mooney a Brigsby mackó című filmbenForrás: CineFest

Amikor pedig valódi szülei (Matt Walsh és Michaela Watkins), valamint pszichiátere (Claire Danes) tiltakozása ellenére újdonsült barátaival hozzálát a Brigsby Mackó záró mozifilmjének leforgatásához, előtérbe kerül a kérdés, hogy a popkultúrába való menekülés pusztán önáltatás-e, vagy gyógyír is lehet, mert rajta keresztül kapcsolatokat teremthetünk, s esetleg még azt is feldolgozhatjuk, amivel ilyen közvetítés nélkül nem mernénk szembenézni.

A Brigsby mackó emiatt legalább annyi rokonságot mutathat a Good bye, Lenin!-nel (jót tesz-e, ha a szeretteink életben tartják a tévképzeteinket), mint mondjuk a Tekerd vissza, haver!-rel, míg személy szerint nekem elsőre a Frank jutott róla eszembe. Csak míg a papírmaséfejet viselő Michael Fassbender története arra futott ki, hogy a kreativitás szép, de kontroll nélkül ön- és közveszélyes fegyver lehet, és az őrült művész mítosza nem feltétlen istenítendő, addig a Brigsby optimistán, vagy ha úgy tetszik, elfogultan foglal állást az önmegvalósítás mellett.

Kyle Mooney a Brigsby mackó című filmbenForrás: CineFest

Úgy egy óra után, amikor a főhős a háromfelvonásos hollywoodi forgatókönyvírás szabályai szerint a gödör mélyére kerül, aggódni kezdtem, marad-e elég szufla az egyötletes sztoriban egy egész estés filmhez. Ha ki nem is pukkan, a végére azért egyszerűsödik, ellaposodik, ahelyett, hogy totál elborulna, csúcsra járatná a zakkantságot. És a filmkészítésről szóló metakommentár kicsit túlnő a főszereplőn, azaz, James helyére tolakszik Kyle Mooney.

De modoros metaforák ide, köldöknézés oda, ez a fura felnövéstörténet annyira kedves és szeretetreméltó, hogy nincs szívem belekötni. Kattant a humora, de befogadható, az eklektikus színészgárda egy hullámhosszon mozog (feltűnik még Greg Kinnear, mint Shakespeare-színészi babérokra törő detektív, és egy cameóban Andy Samberg is). Meg tudja szólítani a rajongó alkatokat, azokat, akik a kamerájukkal és a haverjaikkal a hátsó udvarra vonulnak, vagy akik valaha fanfictiont írtak, hogy részesévé váljanak annak, amit szeretnek.

A Brigsby mackó-t a miskolci Jameson Cinefesten láttuk, hétfőn és kedden még van vetítése a filmnek; arról nincs tudomásunk, hogy országos forgalmazásban is mozikba kerülne.