Negyvenévesen már mindenki félhalott

2017.09.24. 15:33

Az ő fürdőszobáját verte szét Kapa és Pepe, vele furikázott Hollósi Frigyes egy homokbányában, és ő dumálta le egy lányról a bugyiját horgásztörténetekkel. Bánki Gergely a kócos hajú, naiv bohóc a magyar filmekben, aki jóindulatával nem tud egyről a kettőre jutni. Most főszerepet kapott Vékes Csaba szatírájában, a Hetedik alabárdosban, ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogyan lesz a szorongásból színészet, és mi változik az ember életében negyven felett, de szóba került Hollósi Frigyes halála, Xantus János ráksalátája és a térdkalácsáról filozofáló kéményseprő is.

Örök statisztát játszik a Hetedik alabárdos című filmben, aki hirtelen főrendezővé lép elő. Előrelépés ez önnek is: tíz év után újra filmfőszerepet kapott. Hiányzott?

Persze, örültem neki. Úgy éreztem, ez a csetlő-botló ember, aki alapvetően jót akar, csak hát rosszkor csinál rossz dolgokat, közel áll hozzám.

Bánki GergelyFotó: Mudra László - Origo

Főszereplőalkat?

Nem igazán. Ezért is csodálkozom, hogy jóval többször találtak meg főszerepekkel, mint azt én gondoltam magamról. Sokáig szívesebben játszottam epizódszerepeket, mert úgy éreztem, azokban oldottabban tudok részt venni. A nagy szerepet hajlamos voltam túlstresszelni. 

A Krétakörben volt egy csodálatos előadásunk, a Leonce és Léna, amiben az abszolút főhőst, a hősszerelmes Leonce-t játszottam, és iszonyatosan megszenvedtem vele. Úgy éreztem, nincs meg bennem ez a figura. De az évekkel talán ez a szorongásom is enyhült: a Hetedik alabárdos-nál már nem éreztem azt, hogy jobb lenne egy kis mellékszálon haladni.

Statisztálna a háttérben alabárdosként csak azért, hogy színpadon lehessen, mint Miki a Hetedik alabárdos-ban?

Nem. Két évig voltam az Új Színház stúdióban Székely Gábor igazgatósága alatt, és ott is igyekeztem mindig kicsusszanni a felkérés alól, amikor azt nézegették a rendezők, kit lehetne berántani hátulra koporsót cipelni. Akkoriban formálódott a Krétakör, és emlékszem, azt mondta Schilling [Árpád], hogy döntsük el, mit szeretnénk: hogy sokan nézzenek – vagy kevesen, de azok minket. Ez nagyon megmaradt bennem, mert én is úgy gondoltam: biodíszletnek lenni nincs értelme.

Milyen trükkel bújt ki a statisztálás alól?

Olcsó eszközökkel úsztam meg, mint iskolában a felelést: igyekeztem nem ott lenni, épp akkor szaladni ki vécére, amikor válogatták az embereket. Egyszer mégis be kellett ugrani a Homburg hercegé-be: fekete ruhában vonultunk a színpad hátuljában. Nagyon mély színpada van az Új Színháznak, be se látnak odáig a nézők, én meg ott sétáltam lassan a sajátomnál háromszor akkora ruhában, mert beugróként valaki másét kellett felvennem. Nagyon rossz élmény volt. Akkor azt éreztem: na, ezt nem. Akkor inkább nem csinálok semmit.

Megalázó volt?

Nem önérzeti kérdés volt, hogy ezt velem nem lehet megcsinálni, hanem értelmetlennek tűnt rám dobott ruhákban tölteni az időt úgy, hogy tulajdonképpen senki sem figyel rám. Miért legyek ott, ha nem osztok, nem szorzok?

Bánki GergelyFotó: Mudra László - Origo

A Hetedik alabárdos azzal viccel, mi zajlik a vidéki kőszínházakban, ezek a sztorik pedig önnek is újdonságot nyújtottak, hiszen nem szerződött még kőszínházba. Mi az, ami tényleg újdonság volt?

Vékes Csaba mesélte, hogy ezek a vicces történetek mind megestek, csak egy kicsit másképp, mint a filmben. A Tanár úr, akit azért hívnak így, mert ő a nagy öreg a helyi színházban – nálunk Ujlaki Dini játssza –, egyszer csak eltűnik a próbáról, én pedig megkérdezem a rendezőasszisztenst, hova lett. Kiderül, hogy hazament, mert ránézett az órájára. Dél volt, ő meg azt mondta, „Gyerekek, én éjfélkor már nem próbálok.”

Nagy Ervin pedig a sztárszínészt játssza, akiért minden csaj odavan a városban, és aki az Othello-előadás után sem veszi le teljesen magáról a sötétítőalapot, hogy a közértben is felismerjék. Annyira abszurd, hogy azt gondolná az ember, ilyen nincs. Pedig előfordult hasonló eset.

Soha nem vonzotta a biztos kőszínházi lét?

Dehogynem. Csak én nehezen viselem az intézményi kereteket. Minél nagyobb szabadságom van, annál jobban tudok működni, és minél több az intézményi keret, annál jobban szétesek. Ez már általános iskolában is problémákat okozott. Végigbukdácsoltam a sulit, pedig nem voltam lógós, és a tanáraimat is szerettem. Mindig kérdezgettek, hogy „Gergő, miért nem tanulsz, nem vagy te hülye gyerek”, de nem tudtam mit mondani. Egyszerűen nem értettem, miért kéne megtanulnom valamit azért, mert a tanár azt mondja, és a többi gyerek megtanulja.  De nem lázadásként éltem ezt meg, inkább kudarcnak, hogy nekem nem megy.

Bánki GergelyFotó: Mudra László - Origo

Ahogy a Krétakör intézményesedni kezdett, Schillingnek is egyre több gondja lett velem. Elkéstem, széttrollkodtam a próbákat poénokkal. Nem rosszaságból: öntudatlanul. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy a szabályozott keretekből igyekszem így kikerülni. Amikor néha kőszínházi előadásban játszottam, élveztem a dolgot, és láttam, milyen jó sok jó emberrel körülvéve létezni egy társulatban, de közben éreztem a falakat is, amik körülvesznek.

A Krétakör után szabadúszó lettem, projektről projektre szerződök a színházakkal, és egyelőre nem érzem a hiányát annak, hogy egy társulat tagja legyek. De lehet, hogy az évek során ez is változik bennem. A szabadúszás nagyobb felelősséggel jár önmagam felé, folyamatosan tervezni kell, és dönteni, miben akarok részt venni. Nem írják ki előre nekem az évadprogramot, és nem szabják meg, milyen szerepeket kell játszanom, és ebből kifolyólag sokkal tudatosabban élem az életem, mint korábban.

Egyszer azt mondta, részben felszabadulásként élte meg a Krétakör feloszlását, mert nem tudta teljesen kibontakoztatni magát, szabadúszóként viszont csak rajta áll, mit hoz ki magából. Mit nem tudott a Krétakörben megmutatni?

A Krétakör teljes embert kívánt, minden kreativitásunkra szükség volt. Schilling volt a szellemi útmutató, ő rendezte a darabokat, de közösen hoztuk létre őket. Nem csak színészként: gyakran jeleneteket raktunk össze, vagy dramaturgiát csiszoltunk, látványvilágot találtunk ki. A próbaidőszakok alatt elvonultunk egy-két hétre, a Woyzeck esetében például a komáromi Monostori erődbe, aminek a hangulata és a látványa az előadáshoz is rengeteg ötletet adott.

Én viszont még nem voltam elég érett arra, hogy egész emberként vegyek részt az előadásokban. Próbálkoztam, de nálam sokkal komolyabb és érettebb színészekkel játszottam együtt. Iszonyatosan jó volt a Krétakörben lenni, de közben azt is éreztem, hogy másodhegedűs vagyok, és nem tudok feljutni arra a szintre, ahova lehetne, és ahol például Nagy Zsolt vagy Csákányi Eszter van.

Bánki Gergely és Nagy Zsolt A Nibelung-lakópark című előadásbanFotó: Sipos Dániel / Proton

Mikor sikerült végül feljutni?

Voltak napok és előadások, például Mundruczó Kornéllal a Proton Színházban, amikor sikerült. Mundruczó fura színészetet kér az embertől: a szöveg fix – nem improvizálunk dialógot –, de teljes szabadságot követel, a színészi létezés és a spontán jelenlét keverékét. Hogy úgy legyünk jelen a darabban, hogy minden további nélkül be tudjunk dobni az előadásba egy ötletet, megmozdulást, ami működik és reagál a környezetünkre. Ez komplex kreativitást és koncentrációt kíván.

A jég-ben például van egy hosszú jelenetünk Katona Lacival, akivel Moszkva külső lakótelepén felnőtt, keményvonalas anarchista egyetemistákat játszunk. Folyamatosan húzzuk egymást, verekszünk, és System of a Downra tombolunk. Az egyik előadáson a jelenetünk alatt megszólalt egy telefon a nézőtéren, mire én elkezdtem szívatni a Lacit, hogy vegye már fel. Ő persze nem tudta, mert nem volt ott semmiféle telefon. Úgy tett, mintha keresné, de nem találná, és visszaordibált, hogy „Te dugtad el, te szemét állat!”.

Ez azért volt jó, mert nem csináltunk úgy, mintha a nézők nem lennének ott a teremben. Ha nem reagáljuk le a helyzetet, akkor hiteltelenné vált volna az előadás szabados, színházi határokat feszegető világa, így viszont a telefoncsörgést a karakterünk és a jelenet fura világának a részévé tudtuk tenni.

Volt olyan pont, amikor úgy érezte, belefáradt a szabadúszásba?

Nem annyira a szabadúszásba, inkább abba, hogy csak színészként veszek részt darabokban. Bejönni jobb oldalon, kimenni a balon, felépíteni ezt a szerepet, megfejteni azt a karaktert – körülbelül másfél éve éreztem, hogy ezt már unom. Írni kéne, zenélni, vagy rendezni: más módon is működni, nem csak színészként. És most hál' istennek ez is összejött.

Szabó Zoltánnal Királyhegyi Pál Első kétszáz évem című önéletírását dolgozzuk fel monodrámaként. Ő játssza Királyhegyit, én rendezem. Szemenyei Jánossal pedig Kormos István Vackor-meséje alapján csinálunk egy musicalt mai gyerekekkel, mai gyerekeknek a Proton Színházzal a Madáchban.

Nagy Ervin és Bánki Gergely a Hetedik alabárdos című filmbenForrás: Blue Duck Arts / Backfront

A szabadúszással járó bizonytalanságból mennyire tud táplálkozni színészként? Gyakran játszik határozatlan, jószívű tesze-toszákat, akik ritkán jutnak egyről a kettőre.

Lehet táplálkozni, ezért is örültem a Hetedik alabárdos-nak, mert ahogy mondtam, ez az alak vastagon én vagyok. Nem statisztáltam soha, de a szerencsétlenkedő bohócfigurát, aki nehezen tud egy épkézláb mondatot összerakni, szívesen játszom, könnyen meg tudom szülni.

Nem fél, hogy ráragad ez a karakter?

Minden színészt fenyeget ez a veszély, de én szerencsésnek tartom magam, mert olyan szerepek is megtaláltak már az életben – például Leonce –, aki nem én vagyok. Legutóbb az Egynyári kaland-ban az Anna hotel főpincérét játszottam lezselézett hajjal, aranyszínű névjegykártyával, fekete öltönyben, nyakkendővel, ami nagyon érdekes tapasztalat volt. Jó dolog, ha más figurát kell hozni, mint egyébként, mert ha sikerül, akkor meg tudom élni, milyen lenne, ha másvalaki lennék a mindennapokban.

Bánki Gergely, Mertz Tibor és Rubóczki Márkó az Egynyári kaland című sorozatbanForrás: Egynyári kaland Facebook

Be lehet aztán építeni ezt a siker a személyiségbe? Határozottabbá válni, ha egy magabiztos kiállású figurát játszott?

Az élményt be lehet. Tudatosítani, hogy az is én vagyok, hiszen magamból szedtem elő azt az alakot, és ha akarom, máskor is meg tudom teremteni. De veszélyt is hordoz magában, mert minden színésznek szüksége van az elismerésre, és ezért hajlamosak abba az irányba sodródni, amerről a dicséretek jönnek. A személyiségének azt a vonását kezdi el öntudatlanul erősíteni, amivel hatást tud gyakorolni másokra. Én is észrevettem ezt magamon. Nekem van ez a kicsit szétszórt, kapkodva beszélő karakterem, amit sokan kedvesnek, bájosnak tartanak, és ha társaságban ezen mosolyogtak, önkéntelenül ráerősítettem erre.

Visszavett a kapkodásból, a szétszórtságból, miután ezt észrevette?

Szép lassan igen. De ezek a figurák és viselkedések bármikor használhatóak, akár szerepnél, akár az életben. Én azt vettem észre, hogy egyre inkább feleslegesnek érzem ezt a szerepet, mert sokkal többet ér, ha el tudok mondani öt-hat értelmes mondatot, mint ha érdekes, jópofa vagy valamilyen igyekszem lenni.

Bánki GergelyFotó: Mudra László - Origo

Pár éve 40! avagy a véges élet címmel csinált előadást. Ezzel például lerakta az öregedéstől való félelmeit?

Á, dehogy. Ez állandó félelmem. Húszévesen attól féltem, hogy harminc leszek, tízévesen attól, hogy húsz. Gimnazistaként pedig már azt számolgattam, milyen öreg leszek 2000-ben. Semmi értelme nem volt, csak elszörnyedtem. Keszegi Lacit, akivel együtt játsszuk a darabot, sosem zavarta a kora, és kifejezetten örült, amikor negyven lett. Én viszont szorongó alkat vagyok, és az öregedés remek lehetőségeket nyújt a szorongásra.

Elfogadta, hogy ez olyan adottság, amin nem lehet változtatni?

Ez egy állandó harc, amivel megtanultam együtt élni. A mindennapokban tudok rá tüneti kezeléseket adni, színészként pedig sokszor hasznos. Ha nem lenne állandó parám, hogy negyvenévesen már félhalott az ember, akkor nem született volna meg a 40! avagy a véges élet. Termékeny tud lenni a szorongás, kár lenne lemondani róla.

Három év távlatából hogy látja: valóban választóvonal a negyven? Változtatott valamin?

Bennem igen. Szellemileg ez a kiteljesedés időszaka, mindenki egyre bölcsebb lesz a saját keretein belül, fizikailag viszont a hanyatlás óvatos kezdete. Az ember érzi magán, hogy lankás területre ért. Én különösen, mert mindig is sajtkukac voltam, sokat mozgok, focizok, futok, bringázom. Édesapám orvos, és egyszer odamentem hozzá, mutattam, „itt fáj”. Hümmögött, bólogatott. „És mikor fog elmúlni?” „Nem fog.” „Ez normális?” „Hát hány éves vagy, fiam? Ez már nem az a fájdalom, ami jön-megy. Ez jön, aztán marad.”

Az is elkezdett zavarni negyven után, hogy a magánéletben nem tudtam megtalálni a saját utam. Nincs családom, nincsenek gyerekeim. Sokáig rettegtem attól, hogy gyerekem legyen, most viszont már inkább szeretnék. De még mindig nem tudom, hogy képes vagyok-e valakivel egy egész életet leélni. Vagyis most már csak egy felet.

A Vackor jó teszt, hogyan bánik a gyerekekkel.

Igen, csodálatos volt. Pedig tíz éve még körberöhögtem volna, ha valaki azt mondja nekem, hogy egyszer majd élvezni fogom, ha tizenegy gyerekre vigyázom. Táboroztattuk is őket a Duna-parton, hogy összerázódjon a társaság. Ez is hatalmas felelősséggel járt: nyolc-tíz éves gyerekeknek ételt, italt és programot adni, és fegyelmezni őket úgy, hogy közben jól is érezzék magukat. Tizenegy gyerek a Dunában – ez iszonyú para, de fantasztikus élmény volt a tábor.

Bánki GergelyFotó: Mudra László - Origo

Szerepvágyai vannak?

Nincsenek. Én mindig azt várom, hogy mi jön.

Csak mert egyszer azt mondta: gyarló gonoszokat szeret igazán játszani, de ilyen szerepet nem sokat kapott.

Sajnos nem. Tasnádi Istvánnál a Fédra Fitness-ben a háttérben furkálódó papot játszottam, egy korlátolt, szűklátókörű figurát, aki folyamatosan fegyelmez maga körül mindenkit. Nagyon élveztem, mert mindannyiunkban van gyarlóság, és színészként kifejezetten hálás feladat felmutatni ezt a maga igazságában. Szeretek gonoszkodni is szerepekben, mert annak is mindig megvan az oka, miért hajt valakit hátsó szándék. De sajnos a fizimiskám miatt ritkán van erre lehetőségem. Minden színésznek van egy kinézete, amivel nem tud mit kezdeni. A színpadon azt jelentem, ami én vagyok, ahogy kinézek.

Dolgozott olyan filmrendezővel, akivel olyan meghatározó élmény volt a közös munka, mint a színházban Mundruczó Kornéllal vagy Schilling Árpáddal?

Nagyon jó rendezőkkel hozott össze a sors, játszottam Jancsó Miklós utolsó filmjében [az Oda az igazság-ban], és Herendi Gáborral is forgattam [a Lorá-t], de Vékes Csaba is jó benyomást tett rám elsőfilmes rendezőként. Nagyon nyugodt volt, és finom szellemességgel tudta átitatni a forgatást, ami jót tett a hangulatnak.

Csináltam egy kisfilmet Xantus Jánossal is, az Etetés-t, és imádtam, ahogy ő rendezőként működött. Sosem a monitort nézte, hanem minket. Xantusnak a filmjei is olyanok, hogy nem a látványt figyeli, hanem az embert, a színészek apró rezdüléseit. Oldott viszonyt tudott így kialakítani velünk, nem szigorú rendező-színész munkakapcsolatot. Azt éreztük, hogy közösen csinálunk valami tök jó dolgot. Egyenrangú alkotótársként vett részt a filmezésben, mindig megkérdezte, szerintünk jó volt-e így a jelenet, de közben nagyon határozottan rendezett.

Nehéz volt megjegyezni azt a rengeteg horgászsztorit?

Nagyon, ráadásul gyorsan kellett darálni őket egymás után. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem a ráksaláta. Én ugyanis finoman szólva is undorodom a tengeri herkentyűktől. Kiver tőlük a víz. Mondtam Jánosnak, hogy kizárt, hogy én ráksalátát egyek, mert akkor kidobom a taccsot a jelenet közepén. „Jó, akkor elviszlek vacsorázni” – mondta erre ő, és elmentünk egy patinás étterembe, sokat beszélgettünk, és közben elfogyasztottunk egy vacsorát. De az előétel ráksaláta volt.

János bátorított, próbáljam meg így, kamerán kívül, de nem tudtam lenyelni egy falatot se. Akkor kitaláltuk, hogy majd ott vágja el a filmet, amikor a számhoz emelem a kis herkentyűt, és a felvételen már túrós táskát majszoltam a vágás után. Elengedhette volna ezt a dolgot már az első pillanatban, de ő megtette ezt a gesztust azzal a vacsorával, mert érezte, hogy nekem ez egy probléma, és adott egy lehetőséget, hogy a forgatás idejére vagy akár életem hátralévő részére leküzdjem ezt az undort. Nem sikerült, de nagyon szimpatikus volt tőle, hogy megpróbálta.

Bánki Gergely, Szabó Győző és Csuja Imre A mi kis falunk című tévésorozatbanForrás: RTL Klub

Mostanában többet látni filmekben, sorozatokban, a Hetedik alabárdos mellett játszott a Brazilok-ban, A mi kis falunk-ban, az Egynyári kaland-ban.

Így jött össze. Én csak akkor megyek, ha hívnak. Soha nem kilincseltem rendezőknél, színházigazgatóknál szerepért, mert úgy gondolom, ha valaki velem akar dolgozni, úgyis hív. Ez nem feltétlenül jó tulajdonság, mert elfeledkezhetnek úgy is az emberről, hogy közben jó színésznek tartják. Ilyenkor lehet, hogy elég egy hellóval emlékeztetni rá a rendezőt, hogy itt vagyok, létezem, csak hát én nem szeretek kopogtatni meg jelentkezni.

Réthelyi András, Bánki Gergely, Hajduk Károly és Hernádi Csaba a Fekete kefe című filmbenForrás: Filmpartners

Amíg kevesebbet filmezett, sokan a Fekete kefé-hez kötötték a nevét.

Meg a Buhera mátrix-hoz. Az a maga műfaján belül nagyon sikeres volt, a mai napig azzal veregetnek hátba a legtöbbet, hogy „Jé, te vagy az a srác, aki a Hollósi Fricivel száguldozott a homokbányában”, és igen, az én fürdőszobámat verte szét Kapa és Pepe, amikor vizet szereltek.

Frici egyébként velünk állt utoljára színpadra: A jeg-et játszottuk a Nemzetiben, utána ment kórházba. Iszonyú kedves, türelmes, jó humorú ember volt. Az előadás elején egy nagy asztalt ülünk körbe sokan, és mellettem pont Frici ült. Meg is kérdeztem tőle, hogy „Frici, nem félsz?”. Azt mondta: „De.” Eszembe se jutott, hogy bármi baja lehet, és hogy soha többet nem látjuk. Sokkolt, amikor megtudtam, hogy meghalt. Utána Alföldi rendezett egy emlékműsort, amin olyan sokan voltunk, hogy alig fértünk be a Nemzetibe, annyian szerették őt.

Azt a kallódást, az örök lézengést átélte, amiről a Fekete kefe szól?

Nem: az a kallódásnak egy speciális válfaja. De ismerem ezt a négy srácot, akiről a filmet mintázták. Kitalálták, hogy elmennek kéményseprőnek, mert akkor nem kell dolgozni, csak napoznak fönt a tetőn, és még pénzt is kapnak érte. Közben pedig folyamatosan filozofálgattak abszolút semmitmondó dolgokról. Amikor találkoztam a sráccal, akit én játszottam a filmben, a térdkalácsáról beszélt nekem 25 percen keresztül. Egy ideig azt hittem, hogy viccel, de aztán rájöttem, hogy nem: teljesen komolyan gondolja, hogy megosztja velem a gondolatait a térdkalácsáról.

Érdekes nyelvezetet használt Vranik Roland ebben a filmben. Lehet azt mondani, hogy vicces ez a történet, de semmi nem történik benne, pedig valójában egy nagyon elgondolkodtató létezésmódot mutat be. Ez a négy srác azt példázza, hogy lehet úgy élni a mai globalizált, fogyasztói – és itt minden szokásos jelzőt lehet sorolni – társadalmunk közepén, hogy az ember kivonja magát belőle, és arra lép, az után nyúl, és akkor vesz levegőt, amikor akar. Én sosem tudnék így élni, de ez a szabadságnak egy teljesen másik foka, amit kevés ember tapasztal meg az életében.

Bánki GergelyFotó: Mudra László - Origo

A színházi keretek között mégis ezt a szabadságot teremtette meg a szabadúszással.

Azt szoktam mondani, hogy én a lehető legoutsiderebb vagyok, mert a függetlenek között vagyok szabadúszó. Ha innen még egy lépést tennék, kizuhannék a színházi világból.