A szexbomba, aki nélkül ma nem wifiznénk

Hedy Lamarr

Hedy Lamarr az 1940-50-es évek szexszimbóluma volt. A róla készült dokumentumfilm azonban nem szépségét, hanem páratlan feltalálói képességeit helyezi középpontba.

Hedy Lamarr Forrás: AFP

Hedy Lamarr Hedwig Eva Maria Kiesler néven született 1914 november 19-én Bécsben. Apja jómódú bankár, édesanyja (Lichwitz Gertrúd) budapesti származású zongorista volt. A szülei nem járatták iskolába, négyéves korától házi tanítók oktatták, nem is akármilyen eredménnyel. Tízévesen már négy nyelven beszélt, édesanyja zenei tehetségét is örökölte, de a színészet is vonzotta, ezért 16 évesen beiratkozott Max Reinhardt híres bécsi színiiskolájába.

Első filmszerepét egy év múlva kapta (Geld auf der Strasse), de igazán komoly ismertségre 19 évesen tett szert. Ekkor ugyanis elvállalta Gustav Machty cseh rendező Extázis című filmjének főszerepét, amelyben két rövid jelenetben is meztelenül mutatkozik (egyszer pucéran úszik, egyszer pedig fedetlen testtel fut át a fák között), de ez volt az első olyan hangosfilm, amelyben nyíltan próbálták érzékeltetni a női gyönyört:

premier plánban mutatták a színésznő arcát, miközben orgazmust él át.

A „botrányfilmmel" későbbi hollywoodi karrierjének is megalapozott, de 1933-ban még egy komoly döntést hozott. Szülei kívánságára összeházasodott a nála 13 évvel idősebb Fritz Mandl osztrák fegyvergyárossal (a frigy kedvéért a zsidó vallásról áttért a katolikusra is), és a közös élet alatt egyre jobban kibontakozott a fegyverek, de főleg a technika iránti érdeklődése. Férjével rendszeresen vett részt fegyverbemutatókon, amelyek során megismerkedett a korszerű haditechnikával, a fegyverek tervezésének tudományával.

A férfiak ilyen alkalmakkor rendre körberajongták a gyönyörű fiatal asszonyt, akit féltékeny férje egy osztrák villába száműzött. Ausztria német megszállásakor Frau Mandl a nácik és a férje elől Londonba szökött, majd az Egyesült Államokba vándorolt.

Már a Normandie fedélzetén szerződést írt alá a Metro-Goldwyn-Mayer képviselőjével, és Amerikában már Hedy Lamarrként lépett partra. A névválasztásban maga Louis B. Mayer „segítette”, a Lamarr névvel mintegy „tisztelegve” is a híres némafilm-csillag Barbara La Marr előtt.

Hamar sztár lett, de nem annyira tehetségével, mint inkább szépségével és szexuális kisugárzásával nyűgözte le a producereket és a közönséget. Első amerikai filmjével, az 1938-ban készült Algír-ral egy csapásra divatot teremtett. A középen elválasztott hajviseletét milliók utánozták, ráadásul a filmtörténetben ritka módon, divatba hozta a barna hajszínt.

De Hollywoodban nem láttak benne mást, csak a szexszimbólumot.

Legismertebb filmszerepe az 1949-es, a bibliai mozikra szakosodott Cecil B. DeMille rendezte Sámson és Delila volt, amelyben szintén leginkább vonzó „biodíszlet" volt.

Bármelyik lány lehet elbűvölő. Csak annyi kell, hogy nyugodtan állj, és nézz bután."

– adott tanácsot a hollywoodi karrierépítéshez.

Ám miközben az Álomgyárban Lamarr eljátszotta a neki szánt szépség-kellék szerepet, a magyar gyökerű szexbomba szabadidejében komoly találmányokon törte a fejét.

Legnagyobb, átütő felfedezésében szerepet játszott a második világháború is. Lamarr a hírekből tudta, hogy a szövetséges erők rengeteg torpedót veszítenek, s mivel első házassága idejéből komoly ismeretekkel rendelkezett a torpedókról is, elkezdett egy olyan adóberendezésen dolgozni, amellyel megoldható a torpedók rádió-távvezérlése. Ebben a szomszédja, egy másik művész, George Antheil avantgárd zongorista-komponista segített neki.

Lamarr mint Delila Forrás: AFP

A torpedók rádióvezérlését már az első világháború végén is használták, de ezeket frekvenciazavarással könnyű volt eltéríteni.

Lamarr a probléma áthidalását úgy oldotta meg, hogy a frekvenciát lyukszalag segítségével gyorsan váltogatta az adónál és a vevőnél.

A megoldáshoz Antheil Ballet Mécanique című műve adta az ötletet, amelyben 16 lyukszalagos gépzongorát kellett szinkronizálni. S mivel a zongorán 88 billentyű van, a torpedóvezérlőhöz is 88 frekvenciát használtak.

A találmányt a páros „titkos kommunikációs rendszerként" (Secret Communication System) nyújtotta be az amerikai Országos Feltalálói Tanácshoz (National Inventor's Council) 1940 decemberében. A tanács elnöke, a General Motors kutatási igazgatója Charles E. Kettering vetette fel a szabadalmaztatás ötletét, és a Kaliforniai Műszaki Egyetem egyik elektrotechnika-professzora segítségével előkészítették, majd szabadalmaztatásra terjesztették elő a találmányt.

Az Amerikai Szabadalmi Hivatal (United States Patent Office) 1942. augusztus 11-én jegyezte be a „Titkos Kommunikációs Rendszert".

A találmányt ezután felajánlották a haditengerészetnek, de az eljárást csak 1957-ben, a szabadalmi oltalom lejárta után két évvel vette elő a Sylvania Electronic Systems Division cég, és 1962-ben, a Kuba elleni tengeri blokád idején alkalmazták először.

Az egyidejű frekvenciaváltást (frequency-hopping) napjainkban a mobiltelefon-rendszereknél, illetve bluetooth-kapcsolatoknál alkalmazzák. A haditengerészet csak 1985-ben tette hozzáférhetővé a civil alkalmazások számára.

Közel ötven évvel később a két feltalálót az Electronic Frontier Foundation a technika úttörőinek járó kitüntetéssel díjazta. Lamarr ugyancsak megkapta – elsőként a hölgyek közül – a BULBIE Gnass Spirit of Achievment of Bronze Awardot, amit feltalálói Oscar-díjnak is neveznek. 2014-ben, posztumusz, a két feltaláló bekerült a Feltaláló Hírességek Csarnokába.

Európában a feltalálók napja november 9-én, a részben magyar származású Hedy Lamarr születésnapján van.

A 2000-ben meghalt színésznőről most Susan Sarandon producerkedésével forgattak dokumentmufilmet, Bombshell: The Hedy Lamarr Story címmel. Az Egyesült Államokban november 24-től vetített, Alexandra Dean rendezte film a színésznő-feltaláló kalandos életpályáján a legnagyobb figyelmet a feltalálónak szenteli, pontosabban annak, hogy akiben kora emberei csak egy szép nőt láttak, voltaképpen a huszadik század egyik legnagyobb koponyája volt.